Az a két évtized, amely a két világháború közé ékelődött, páratlan
helyzetbe hozta művészetünket. Jó időre szünetelt a kapcsolat a nagyvilág
művészetével. Hozzánk sem jutott el, hogyan
alakul a nagyvilág festészete, és hazánk festői sem tudtak életjelt adni
magukról. A teljes elszigeteltségnek 1925-ben lett vége, amikor magyar
művészeti kiállítás nyílt Londonban, majd a nagy sikerre való tekintettel
egy év múlva Brüsszelben rendeztek hasonló kiállítást.
A külföldi kapcsolatok beszűkülését nem annyira a művészek sínylették
meg, sokkal inkább az egyre tájékozatlanabb közönség. A főbb
stílustendenciák a klasszicizálás, a posztnagybányaiság és a
konstruktív-expresszionisztikus törekvések voltak. A Tanácsköztársaság
bukása után sok művész kényszerült elhagyni az országot. Uitz
Béla Szovjetunióban telepedett meg; Pór
Bertalan Szlovákiába, majd onnan Franciaországba került; Tihanyi
Lajos Németországban és Párizsban folytatta pályáját.
1930 után a magyar fasizmus önálló arcot öltött, az államhatalomnak
propaganda-művészetre volt szüksége. Hazánk gazdasági és poltitkai téren az
olasz fasizmus felé orientálódott, ennek megfelelően a hivatalos
művészetet is az olasz neoklasszicimus szellemében alakították ki. A
fiatal művészeket Rómába küldték; ennek hatására Magyarországon a harmincas
évek közepére kialakult a római iskola.
A római iskola nagy tehetsége volt Aba Novák
Vilmos is. A harmincas évektől kezdve ez a stílus volt a hivatalos
művészetpolitika kegyeltje. A kor haladó magyar művészetét azonban nem
ők, hanem a kultuszkormányzat által inkább csak megtűrt irányok képviselték.
A századeleji művészeti irányok közül az alföldi
iskola művészei tudták leginkább kialakult stílusukat folytatni.
Műveik népi, paraszti ihletettsége megmaradt, sőt valóságlátásuk mélyült,
komorodott. E stílus
festő képviselői - még az előző korszak nagy alakja - Nagy István,
valamint Koszta
József és Tornyai
János. A húszas években jelentkeztek
Magyarországon a "naiv festők", a népművészet és a képzőművészet
határmezsgyéjén álló festegető paraszt- és munkásemberek. Ilyen volt pl.
Benedek Péter, Győri Elek, Gajdos János. De ebben az időszakban nem is
elsősorban a festők emelték a magyar parszti élet valóságát, a magyar
paraszti típust az esztétika szférájába, hanem egy szobrász: Medgyessy Ferenc. Kortársa volt Beck Ö. Fülöp, az ő szobrászata is a modern
plasztikának az impresszionlaizmuson túli irányiaihoz kapcsolódott.
1919 után a Nyolcak művészei közül Berény Róbert művészetének alakulása a
legjellemzőbb, mert némiképp a két világháború közötti egész magyar
képzőművészet útját is jellmezte. Berényhez hasonló tettet hajtott
végre a posztbányai iskola másik vezető egyenisége, Szőnyi István, valamint jelentős művészeti
tevékenységgel büszkélkedhetett Bernáth
Aurél, a posztbányai stílus isklateremtő mestere. E három művész
piktúráját a magyar művészettörténet gyakran a Gresham-kör megnevezéssel szokta illetni. Ahogy az
első
világháború előtti magyar képzőművészetre a magyar avantgarde, a Nyolcak
és az aktivizmus nyomta rá a bélyegét, a forradalom utáni helyzetben a
posztbányai iskola intim lírája vált a korszak jellegét meghatározó
tényezővé. Ebben az időszakban a humánum őrzése, a művészi alázat, a
mérték ismerete volt a posztbányaiak legfontosabb erénye, és ebben
rokonuk volt a legnagyobb magyar gobelinművész, Ferenczy Noémi.
Annak a szemlélődő lírai magatartásnak, amely a posztbányai művészet
sajátja volt, a korabeli szobrászatban is megtalálható a párhuzama. Az
akadémizmust elvető magyar szobrászok két utat jártak meg: a
neoklasszicizmus és Maillol útját. Céljuk a görög szobrászati hagyomány
újjáélesztése egyrészt a neoklasszicizmus révén, másrészt Maillol
művészetét követve, a modern élet mélyén megbúvó antikvitást keresve. A
posztbányai iskolával rokon szellemű szobrászok közül Pátzay Pál az első, míg Ferenczy Béni a második utat
választotta.
A Nyolcak szétbomló táborából Berény a nagybányai látványfestés vizeire
evezett, míg Czóbel Béla és Márffy Ödön az École de Paris nagy
nemzetközi áramkörébe kapcsolódott. Nem szakadtak el a magyar festészet
hagyományaitól sem, művészetük a párizsi iskola elveit a posztbányai
stílussal elegyítette.
A XX. század jellegzetes képzőművészeti irányai közül a magyar
képzőművészetben leginkább az expresszionizmus honosodott meg. Megfelelt
ez a stílus a képzőművészet nemzeti karakterének; formanyelvén egyformán
megfogalmazódhatott a válság élménye, az új utáni vágyakozás, vagy a
társadalmi aktivitás tudatos vállalása. A már a háború előtti években
művészi rangot szerzett Egry József stílusa nem
sorolható teljesen az expresszionizmushoz, de egyéni formanyelvének egyik
fontos összetevője volt. Az első világháború előtti szakaszban a Nyolcak
kacsingattak leginkább az expresszionizmus felé. A húszas-harmincas
években néhány volt Nyolcak-beli festő átmenetileg kapcsolódott is e
stílushoz, a legerőteljesebben Kernstok
Károly. Kernstok értéke
elsősorban az, hogy ő indította el útjára a magyar expresszionizmus
legnagyobb alakját, Derkovits Gyulát.
Derkovits stílusának nem volt közvetlen folytatója; követői között nem
volt egy sem, aki festői tehetségben megközelítette volna. Legközelebb
hozzá az ugyancsak proletár származású Dési Huber
István
művészete áll, nem annyira stílusában, mint inkább törekvésében.
Derkovits művészetéből a Szocialista Képzőművészek Csoportja alakított
programot. A csoport a római iskola ellenpólusaként jött létre. A
Szocialista Párt keretei között működött egy ideig, majd 1940 után
Szocialista Képzőművészek Szervezte néven. Programművészetet akartak,
mint a hivatalos művészet, csak azzal ellentétben az antifasizmus és a
munkásmozgalom eszméit propagálták. A csoport fiatal művészekből
verbuválódott, olyanokból, akik a modern művészet szellemében kezdték
munkásságukat, legtöbbjük az exrpesszionizmus felé orientálódott. A
csoport tagjai közé tartozott például Goldmann
György festő, Mészáros
László és Bokros
Birman Dezső szobrászok.
Az 1930-as években jelentkezett hazánkban az avantgarde második hulláma
a második generáció fiatal művészeivel. E fiatal, a posztbányaiak és a
Gresham nemzedékét követő művészek igazodását két név fémjelzi: Barcsay Jenő és Vajda Lajos. Az első az expresszivitással
telített magyar konstrukitvizmus, a másik a magyar szürrealizmus
megtestesítője. Útjuk eltérő, egyéniségük is más, de mindkettőjük
művészete csak Szentendrén formálódhatott meg. Művészetük a harmincas
évek végén kialakuló szentendrei iskola két pólusát alkotja.
A szentendrei művésztelep megalakulásakor (1928) a nagybányai iskola
örökét akarta folytatni. Később ettől a céltól eltértek, különböző
stílusok honosodtak itt meg, és éltek egymás mellett. A különféle irányok
képviselőit mégis összekötötte a közös élmény: Szentendre városa. A
Szentendrén dolgozó avantgarde szellemű fiatalok közé tartozott Ámos Imre is.
Hazánkban a gazdasági nehézségek okozta változás jelei leginkább az
építészet és az iparművészet területén mutatkoztak meg.
Az iparművészetben, elsősorban a lakásberendező munkáján, úrrá lett a
prózai józanság. Mindenben a prakitkumot keresték, minél több fény, minél
kevesebb porfogó bútor, függöny, képkeret legyen a lakásban. Ez az
újfajta lakberendezés, ugyanúgy mint a "skatulyaházak", nem tudtak
divatossá válni, mindkettőt túlzásnak, szélsőségnek tekintették.
A művészeti technikák közül külön kiemelést érdemel a grafika, illetve
ennek legnemesebb fajtája, a rézkarc,
amely korszakunkban nevezetes
színvonalra emelkedett. De fejlődött a fametszet
és a linóleummetszet is. Az alkalmazott grafikának fontos fajtája a plakát, amelynek szerepe
egyre nagyobb, ugyanez vonatkozik a díszítő- és reklámgrafikára is.
Rendkívül elterjedt a szobrászatban és a festészetben egyaránt a giccs.
Olyannyira, hogy hadjáratot indítottak ellene. Ennek egyik momentuma az
1935-ben megalakult Országos Irodalmi és Művészeti Tanács rendelete,
amely csak azokat a kiállításokat részesíti támogatásban, amelyek anyagát
a Tanács arra érdemesnek tartja.
A pangó művészeti piac fellendítésére sokféle kiállítási szervezet
alakult a húszas évek elejétől a harmincas évek elejéig és csatlakozott a
már meglévőkhöz. A két világháború között alakult pl. a Belvedere(1921),
a Helikon(1921), a Tamás Galéria(1928), a Kovács Szalon(1931), a
Szépművészeti Kiállítások(1931) stb. A kiállítási szervezetek
legtöbbjének megvolt a maga különleges arculata. 1933-ban született meg
az első "Nemzeti Képzőművészeti Kiállítás", amelyen az összes csoport
részt vett, mindegyik a saját bíráló bizottságával. Ezután minden évben
megrendezték ezt a kiállítást. Kuriózumént említhető meg az 1934-ben
megnyílt "Őstehetségek kiállítása", ahol művészeti nevelést nem kapott
parasztok munkáit gyűjtötték össze.
Ebben az időszakban megnőtt a művészeti egyesületek száma is. Ekkor
alaklut a Szinyei Merse Pál
Társaság(1920), a Képzőművészek Új
Társasága(1924), a Független Művészek
Társasága(1924), a Munkácsy Céh(1928), a Magyar Arcképfestők Társasága(1929),
a Magyar Rézkarcolók Egyesülete(1931), az Új Művészek Egyesülete(1932)
stb. A
két világháború között, 13 év alatt, 16 új művészegyesület alakult, a
régiekkel együtt 26 társaság működött a művészet érdekében. Ugyanekkor a
vidéki városokban is alakultak művészeti egyesületek: pl. Alföldi Művész
(Békéscsaba, 1929), Művészeti Társaság (Hódmezővásárhely, 1926),
Tiszántúli Szépmíves Céh (Debrecen, 1930), Képzőművészeti Társaság
(Szeged), Balatoni Társaság stb. Az egyesületek egyik fontos célja, hogy
egymás közelébe hozza a művészeket és a közönséget. Hasonló céllal és
hatással működtek a vidéki művésztelepek. Korszakunkban a
legjelentősebbek: nagybányai, szolnoki, kecskeméti, gödöllői és a
szentendrei. Ezekhez az önálló művésztelepekhez csatlakoztak a
Képzőművészeti Főiskla saját telepei Miskolcon és Kecskeméten.
A két világháború közötti korszakban a művészettörténetírásnak nem
volt reprezentatív, központi folyóirata. A legrangosabb tudományos igényű
tanulmányok Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei [címlap]című
kiadványsorozatban jelentek meg.
1925-ben indult a korszak legjelentősebb művészeti folyóirata, a Magyar
Művészet a Szinyei Merse Pál Társaság gondozásában. A legjelentősebb
művészeti könyvsorozat az Ars Hungarica volt, mely a kortárs művészet
legjavát mutatta be.
A köz- és magángyűjtemények a politikai,
gazdasági és
egyéb külső tényezők ellenére gyarapodni tudtak korszakunkban.
Az 1871-ben alapított Képzőművészeti Főiskola a háború után nagyon
siralmas állapotban volt, akadozott a művészképzés, betöltetlenek voltak
a tanári katedrák. A grafiaki osztályon 1929 után évekig szünetelt a
munka. A tanári kar bővítése 1938-ban indult meg. Szőnyi István és Aba
Novák Vilmos kinevezésével valóban két kiváló művésztanárral
frissítették fel a tanári gárdát.
Az Iparművészeti Iskola oktatásának nem akadt reformere, aki a korszerű
műhelyiskola követelményeihez igazította volna az elhanyagolt
iparművészeti nevelést. Az iskola a következő szakokkal működött:
belsőépítészet, díszítőfestészet, díszítőszobrászat, grafika, kerámia,
ötvösség, textilművesség. Az iparművészet és az iparművészeti oktatás
felvirágoztatásához fűzött remény illúzió maradt, a próbálkozások nem
jártak sikerrel.