Ferenczy Noémi
1890-1957

A két világháború közötti magyar művészet, és a kor európai falikárpitművészetének legjelentősebb alakja. Szentendrén született Ferenczy Béni ikertestvéreként. Apja Ferenczy Károly, a nagybányai iskola vezéralakja, anyja Fialka Olga festőmüvész volt. Az ikrek hat esztendősek voltak, amikor a család Nagybányán telepedett le. Az otthon intellektuális légköre, a jó könyvtár és a remek festmények mellett a két gyermek fejlődésében meghatározó volt a sok utazás, melyek során tanulmányozhatták az európai építészet emlékeit, a képtárak gyűjteményeit. 1911-től Noémi Párizsban tanulta a kárpittervező mesterséget. Lázasan dolgozott, s hamarosan már saját elképzeléseinek megfelelően változtatott is a tanult eljárásokon.

Az ikrek munkásságának tengelyében az ember állt. Ezt Ferenczy Béni plasztikája az egyéniség irányába bontotta ki, míg Noémi a típus felé hajlott. Munkásságának egésze a részletektől a monumentális formákig, a natúrától a tiszta dekorativitásig terjedt. Korai kárpitjait vibráló színek tarkítják, később egyenlő fényerejű felületei pasztelles harmóniát adnak műveinek.
Elsőként ő is a család Ernst Múzeumi közös kiállításán mutatkozott be 1916-ban, majd édesapja 1918-as emlékkiállításán mutatta be kárpitjait, terveit.
1920 és 1930 között Erdélyben tartózkodott, de többször járt külföldön (Bécsben, Lipcsében, Rómában, Belrinben). Rendszeresen részt vett a nagybányai tárlatokon, 1925-ben testvérével közös kiállítása volt a Nemzeti Szalonban, majd egy évvel később Kolozsváron Ziffer Sándorral. Ezekben az években készült művein a gondolati tartalom és a forma teljes átalakulását figyelhetjük meg. Eltűnik a vegetatív természeti háttér, s az emberi alak, ezen keresztül pedig a munka kerül az ábrázolás középpontjába. Egyszerűsödik a froma, csökkennnek a színek, néhány színt használ csupán, de ezek korábbi munkáival ellentétben mélyek és melegek.
Erre az időszakra jellemző a kárpitok formájának átalakulása is. Az eddigi fekvő formátumot felváltja a hosszú, álló téglalap alakú forma. Alkotásai szorosan kapcsolódnak ahhoz a körhöz, amely a Nyolcak és aktivisták folytatójaként a dolgozó embert a "monumnetális művészet rangjára emeli".
1927-től a harmincas évek közepéig férjével együtt Brassóban élt, majd végleg Budapesten telepedett le. Külföldi kiállításain nagy sikert aratott kárpitjainak jelentős része vásárlások révén külföldre került.
A harmincas évek alkotásainak java részét a Fränkel Szalonban mutatta be 1937 szeptemberében.
1940-41-ben készítette el hivatalos megbízásra Nyíregyháza városának Szent Istvánt ábrázoló 10 négyzetméteres kompozícióját.