Az első világháború következményei iparművészetünk egész arculatát
megváltoztatták. Elsősorban az iparművészetet kiszolgáló ipari bázis
újjászervezése volt a fő feladat, de hamarosan megfogalmazódtak az új
célkitűzések is. Az iparművészek nehéz feladat előtt álltak; műveikben a
korszerű stílusjegyek mellett helyet kellett kapnia a magyar vonásoknak
is. A feladat nem csupán az volt, hogy korszerűvé fejlesszék a
hagyományos magyar ipraművészeti stílust, hanem az is, hogy megteremtsék a
korszerű nemzeti stílust.
Kerámia
A világháború a művészeti stílusok területén is káoszt, zűrzavart okozott.
Nem bontakozott ki egységes stílusirány. Ezt tükrözi főleg gyáriparon
alapuló kerámiánk helyzete is, mely a világháború után évekig
mélyponton volt, s csak lassan, fokozatosan fejlődött. Az egyik
legdinamikusabban fejlődő gyár az 1939-ben száz éves herendi porcelángyár volt.
A másik nagy gyár, a pécsi Zsolnay is alaposan megsínylette a
háborút. Elvesztette legjobb nyugati piacait, a hazai vásárlók pedig
elszegényedtek. Egy ideig csak közönséges áruk, elsősorban postai és
távirdai szigetelők gyártásával foglakoztak, a díszműgyártás akadozott.
Később kisebb-nagyobb megrendelésekre készítettek különböző
majolikákat.
A herendi porcelán- és a Zsolnay majolikagyáron kívül még három
középnagyságú kőedényüzem működött az országban. Közülük a legrégebbi
a hollóházi, 1831-ben alapították. A másik, Bélapátfalava, is korai
alapítású: 1836-ban már állt az üzem, de személyi okok miatt a
gyártás csak az 1840-es évek elején indulhatott meg. A harmadik,
Városlőd, későbbi alapítású. 1846-ban itt még porcelánt készítettek
Zichy Domokos irányításával, de nyersanyagproblémák miatt néhány év
alatt az üzem kőedénygyárrá alakult át.
E gyárakon kívül kisebb üzemek, egyes műhelyek is foglalkoztak
kerámiával. Ide tartozik az 1918-ban alapított Miskolci Gőztéglagyár
Kőedény- és Kályhagyára, amely mindössze 10 évig működött.
Korszakunkban a kerámiaművészet három legjelentősebb képviselője Gádor
István, Gorka
Géza és Kovács Margit volt.
Textil, viselet
A textilművészet is részben iprar, részben egyéni művészek tevékenységén
nyugszik. A nyomott textilek ipari készítésűek, míg a szövött textilek
nagy része - pl. gobelinek,
szőnyegek - egyénileg vagy kisebb műhelyekben
készültek. Divatos ipraművészeti tevékenység volt az 1920-as évek elején
a textil- és batikfestés, valamint a csipkerverés.
A textilművességen belül sincs stílusegység. A népies igazodás igénye fel
sem merül, a motívumokat idegen stílushatások alakították. Az 1930-as
években már általánosan jelen van a magyar hatás; terítőkön, párnákon,
abroszkon és más hímzéseken, bőrmunkákon az etnografikus hagyományok
olyan erős hangsúlyozással szerepelnek, mintha a népművészet az
iparművészetben folytatódna.
Az ízlésnövelő eszközök között fontos szerepe volt az öltözködésnek, a
divatnak. Ebben a propaganda is segített: az 1930-as években induló
"magyar ruha"-kampány minden társadalmi réteghez megtalálta az utat.
Népművészet és háziipar
Az iparművészet körüli viták szerényebben érintették a népművészet és a
háziipar problémáját. E kettő ugyan mindvégig a szociális gondok
enyhítésével volt kapcsolatos, de egyre határozottabb szerepet szántak
nekik a nacionalista művészetpolitika eszközei között is. A Magyar
Iparművészet 1932-ben Muskátli címmel minden számához háziipari és
népművészeti mellékletet jelentetett meg, melyben egy-egy tájegység,
terület bemutatásával, népszerű formában írásokat közölt a népművészet
múltjából.
Az 1930-as évek elején Dékán Árpád tervei és Makovits Mária szervező és
kivitelező munkája nyomán jött létre a nem népi gyökerű és történelmi
hagyományokra nem épülő halasi csipke. Ezzel egy időben, 1934-ben indult
az ún. Tulipán-mozgalom.
A magyarosság nem ismert határt. A magyar ízlés, de főleg a középosztály
igényeinek kialakításában és formálásában nem kis szerep jutott az
évenként megrendezett operabálnak, amely a propaganda tekintetében is
figyelemet érdemel.
Falikárpit
A két világháború közötti magyarországi falikárpitok rendszerezésekor
három irányzatot különböztethetünk meg. Az első és legkonzervatívabb
irány a festői volt, amely a piktúra törvényeit alkalmazta a szövött
kárpitokra. A második a római iskola művészei, akik legjobb alkotásaikban
megérezték és megértették a szövött kárpitok anyag és technika adta
lehetőségeit és alkalmazták is őket. A harmadik Ferenczy Noémi nevéhez fűződik, aki a
magyar kárpitszövést európai rangra emelte.
Röviddel a háború után (1920. november 1-én) alakult meg a korszak
reprezentatív alkotásait szövő Greco Gobelin Részvénytársaság. Alapítója
és vezetője Kóródy György műépítész volt, aki korábban maga is
foglalkozott szövéssel. Gazdasági nehézségek miatt a műhely csődbe
jutott, 1927-ben az állam vette át a vállalkozást, amely ezután a
Fővárosi Gobelinszövő Műhely nevet kapta.
A húszas és negyvenes évek között sajátos, magyar jelleg kidomborítására
irányuló törekvéseket figyelhetünk meg. E törekvés képviselői Magyar
Képírók Társasága néven önálló csoportosulást hoztak létre. Céjuk olyan
magyar stílus megteremtése volt, amely első pillantásra megkülönbözteti
művészetünket más népek művészetétől. Egyrészt a távol-keleti művészetből,
másrészt népművészetünk naív realizmusából és a trecento piktúrának
mesevilágából akarták meríteni a magyar stílus jellegzetességeit.
Korszakunk nevesebb kárpitszövői: Domanovszky Endre, Pekáry István és a
Basilides testvérek.
Bútor
A századforduló eklektikája a bútoralakításra is hatott. Bár a
szecessziónak sikerült az eredetiség látszatát keltenie, a
bútorművészetben olyan formai kavalkádot teremtett, melyet előtte még
művészi stílus nem produkált. Az 1920-as, 1930-as évek
belsőépítészetének törekvése, hogy a régi ornamentikából kiszabadított
formákat egyszerűsítsék. Az újítások a bútorok vonalait sokszor szinte a
funkció átrendezéséig megváltoztatta. A húszas évekre már túl vagyunk a
Thonet- és a fémbútorok első hullámain is. A formák annyira
leegyszerűsödtek, hogy díszítésük már-már lehetetlenné vált.
A kor egyik legismertebb hazai építésze, belsőépítésze Kozma Lajos, akinek bútorai nem csak
hazánkban arattak nagy sikereket.
Az iparművészeti tervezés különböző ágazataiban tevékenykedő Megyer-Meyer
Antal a bútortervezésben is jelentős eredményeket produkált. Egyedi
jellegű bútorai a klasszikus alapformákból fejlődtek ki.
Az 1920-as évek közepétől iztarziával díszített bútoraival volt ismert
Gróf József. Különösen faragott-áttört díszítményekkel ékesített, új
típusú bútorai említhetők: a rekamiék, dolgozószoba-berendezések, nyitott
polcok, gyermekbútorok.
A korszak bútorművészetére ugyancsak nagy hatást gyakorolt Kaesz Gyula,
aki a kozmai festett bútor továbbfejlesztője lett. Legértékesebbek 1935
körül készült tervei, melyek már elszakadtak a kozmai hatásoktól.