Az alföldi festészet története messze visszanyúlik a 19. századba, bár
maga a fogalom csak a 20. században született meg, s tartalma sosem volt
igazán egyértelmű. Az "alföldi" jelző nem teljesen fedi a földrajzi
fogalmat. E címszó alatt szokás tárgyalni például az erdélyi származású Nagy
Istvánt is, de senki sem érti ide az egész Alföldet vagy az Alföldön
doglozó, ott megfordult valamennyi művész munkásságát.
Művésztelep volt Szolnokon, ide kötődött a két világháború között
Aba-Novák Vilmos, és később Koszta
József is megfordult itt. Kecskeméten Iványi-Grünwald
Béla, majd
Révész
Imre, Baján Rudnay Gyula
voltak a legmeghatározóbb elemei az alföldi festészet fogalmának.
Érdekes módon kevesebb nyomot hagyott az alföldi festészetben a népi
formakincs iránti érdeklődés, és ugyanígy visszhang nélkül maratak a
gödöllői művészek magyaros törekvései is.
A hódmezővásárhelyiek, Tornyai és társai, belülről élték át az Alföld
népének kiszolgáltatottságát, a természet és a társadalom ellenséges
erőivel folytatott drámai küzdelmét a puszta létért. Így érthető, hogy
Tornyaiék számára még a népművészet is veszésében vált érdekessé, de
saját művészetükben nem foglalkoztak tanulságaival. Festészetük számára
döntőbb volt a társadalmi, gazdasági, természeti körülmények és hatásaik
szociografikus hűségű megjelenítése. Tornyai
János romantikus hevülettel, színpadias eszközökkel jelenítette meg a
paraszti sorsot, mí a Szentes környéki tanyáján dolgozó Koszta József nem
kereste a látványos jeleneteket.
Az alföldi iskola művészei közé sorolják még Holló
Lászlót, Endre
Bélát és Fényes
Adolfot is.