Festő és grafikus; művészettörténészek és egyes kritikusok a "fény festője", sőt "megszállottja" jelzővel illették. Főleg tájképeket, elsősorban balatoni tájakat festett. Festészetének középpontjában a fény sugárzása és a fénytörés állt. Képein az anyag fénnyé válik, művei egyszerre sugároznak ünnepélyességet és feszültséget. A XX. század első felének ő volt az egyik legeredetibb és legdrámaibb magyar festőművésze. Festészeti tanulmányait Münchenben és Párizsban folytatta, majd tanult a budapesti Mintarajziskolában is. 1912-ben pártofgói jóvoltából Belgiumba ment tanulmányútra. Hazatérte után a Balaton partján telepedett le.

A Balaton Egrynek nem puszta tájélmény volt; a Balaton "nekem mindent jelent, kiegészítője életemnek" - vallotta a szimólummá magasztosult tóról. Az ember és a természet örök viszonya, együvétartozása, egyással szembenállása és a fokozódó szabadságvágy vált a keszthelyi periódustól kezdve Egry művészetének fő probélmájává. Nem törekedett természeti hűségre, és kikerülve korának divatos impresszionista hatásait, inkább az expresszionizmus felé közeledett. Olaj-pasztell-akvarell kevert technikája drámaivá, vibrálóvá tette képeit.
Több önarcképe is fennmaradt, ezek a lét kérdéseivel viaskodó művész arcvonásait rögzítették. Némely művészettörténész Ady Endrével rokonítja, akivel a panteizmus is összeköti. 1942-ben így vallott önmagáról Kassák Lajosnak: ""Hát festek. Hát tudja a nyavalya, hogy miért festek! Hát festek, mert ez az életem. ... Hiába zárnának be minden eszköz nélkül, én akkor is festenék. Nem vászonra festenék és nem foglalnám keretbe, de magamban mindig festenék."
1948-ban Kossuth-díjat kapott.

Válogatás Egry József képeiből