[1] [2] [3] [4] [5] [6]

A fiú belépett a vendéglõbe, és körülnézett. A céllövöldei kalandtól felzaklatva már órák óta járkált a város utcáin, közben a mozi elõtt is ácsorgott egy ideig, de a lányt nem látta. Már esteledett, de még nem volt kedve hazamenni. A céllövöldében hagyott három forinton kívül volt még egy ötvenese, és most elhatározta, hogy kipróbálja, kiszolgálják-e szeszes itallal. A terem homályos volt, csak egyetlen asztalnál ültek: három középkorú férfi és a pincér, akit bevontak a délutáni sportközvetítésrõl folytatott vitájukba; a fiú így észrevétlenül leülhetett a sarokba, a falnak háttal, úgy, hogy balról még egy állófogas is fedezte. Már vagy tíz perce tanulmányozta az itallapot, amikor a pincér felrezzentette:

- Mit parancsol?

Magázta, a fiú mégis szánalmasan vékony hangon válaszolt:

- Egy deci bikavért.

Megkönnyebbülten kortyolt a borból, és nézelõdött. A vendéglõ lassan megtelt, mellette is egy nagyobb társaság telepedett le, két asztalt összetolva, és hangosan, hadonászva beszélgetett.

- Átugrott a sorompón, a kocsi meg utána.

- A lezárt sorompón?

- Igen.

- Én is láttam. Hófehér volt, az agancsa nagyobb, mint maga az állat, és szarva minden hegye egy-egy templomgyertya.

- És hol lõtték le?

- A házak elõtt. Valami bódét is felborítottak.

- Marhaság. Pincér, tíz hosszúlépést.

A fiú riadtan fülelt, de nem merte megkérdezni, mi történt.

- Leülhetek? - szólalt meg egy reszketeg hang mellette.

- Igen - válaszolta a fiú, és összerezzent: az öreg koldus állt az asztalánál. Az öreg leült, és kezében tartott kalapját az asztalra borította. Egy húszfillérest a fiú kapott el és tolt vissza az aprópénzkupacba.

- Enni szeretnék, és valamit inni is - mondta az öreg a pincérnek -, ami ebbõl kitelik.

A pincér viszolyogva számolta meg a pénzt.

- Ebbõl, bácsikám, legfeljebb egy babfõzeléket hozhatok feltéttel meg egy pohár szódavizet.

- Én szívesen fizetek az öregúrnak egy pohár bort - mondta a fiú. - Hozzon neki is egy deci vöröset!

- Köszönöm, fiam - mondta a koldus. A fiú alig mert ránézni, csak biccentett, félrefordítva a tekintetét.

- Ja - mondta az öreg, elõvette a zsebkendõjét, alaposan kifújta az orrát, aztán nekilátott a kihozott ételnek. A fiú megitta a borát, és fizetni akart, ám ekkor az öreg, aki közben végzett a vacsorával, fölemelte a mutatóujját.

- Várj, fiam, a jóságodért cserébe elárulok neked valamit - és közelebb hajolt hozzá: - én vagyok a Jóisten.

- Bocsásson meg, engem várnak - motyogta ijedten a fiú.

- Nem kell félned, nem vagyok õrült - mondta a koldus, és néhány pillanatig a fiú szeme közé nézve, belekezdett:

Ó, melyik angyal hallana meg, ha kiáltok, az égiek

rendjeibõl? és mégha szívére

vonna is hirtelen egy: viharzóbb léte hevében

égten-elégnék. Mert a Szép az Iszonynak

kezdete csak, ennyit még elviselünk és

bámuljuk közönyét, hogy össze se zúzza,

megveti lényünk. Iszonyú mindegyik angyal.

S így hát mit tehetek, komoran-zokogón...

- Honnan ismeri ezt a verset? - kérdezte a fiú megrökönyödve.

- Én sugalltam - mondta nyugodtan az öregember. - Sajnos, Rilke azokban a napokban erõsen náthás volt, ezért nem sikerült mindent felfognia, késõbb pedig még jobban összezavarta az egészet.

A fiú kezdte élvezni az öreget, akit megzavarodott szobatudósnak vélt.

- Másoknak is sugallt már? - kérdezte.

- Ó, igen - mosolygott az öreg -, Mozartnak például rengeteget. De õt egy nagyon kemény sakkjátszmán nyertem, s így sokkal több beleszólásom volt a sorsába, mint másokéba. Ti úgy tudjátok, hogy a Rekviem-et egy Süssmayer nevû nagyképû fickó fejezte be, holott én, én körmöltem helyette éjszakánként, amikor a mestere már a jeltelen sírjában feküdt, amit persze én sem tudtam megakadályozni.

- És, mondjuk, a Háború és béke megírásában is segített?

- Hogyne, nagyon is sokat. A történetfilozófiai fejtegetéseket ugyan átengedtem Tolsztoj grófnak, de Natasa Rosztova alakját már nekem kellett kidolgoznom. Nem mondom, nagy tehetség volt a gróf, de ennek a kislánynak a kisujját sem tudta volna leírni nélkülem. Vagy hogy egy hozzátok közelebb álló példát is mondjak: Csontváryt napokig kellett lökdösnöm, míg A taorminai görög színház romjai-nak megfestéséhez az egyedül helyes perspektívát megtalálta... hát igen, vele sokat veszõdtem, mint általában azokkal, akik közel hiszik magukat hozzám... És még sorolhatnám a példákat, de minek? Remélem, meggyõztelek.

- Jó - mondta a fiú -, ön a Jóisten. De...

- Kedves fiam, az Istent minden vallásban tegezni szokták, ne hozz zavarba az önözéssel.

A fiú teljesen megzavarodott, segélykérõen nézett maga körül, a pincért kereste, hogy feltûnés nélkül az asztalhoz hívja. Az öreg elkapta a pillantását, és restelkedve szólalt meg:

- Ha már a pincért keresed, nem rendelnél még egy pohár bort? Ne haragudj, nem szoktam meg ezeket a zsíros ételeket, és nagyon megszomjaztam.

A fiú nem ellenkezett, de amikor az öreg felemelte a poharát, nem állta meg szó nélkül.

- Ne hidd, hogy sajnálom, de ha te vagy az Isten ("a Jóisten" - szúrta közbe az öreg), miért nem teremtettél bort magadnak? Biztosan sokkal jobbat csinálnál.

- Miért, ez neked nem elég jó? Én kitûnõnek találom, s ráadásul azt a szõlõt, amibõl ez a bor készült, egy nagyon csinos, barna asszonyka szedte, várj csak, mindjárt a nevét is megmondom... nem, mégsem, sajnos elfelejtettem - mondta csalódottan az öreg. - Úgy látszik, már nem vagyok a régi. Egészségedre!

A fiú is ivott, és most már határozottan kedvet érzett, hogy a koldussal ingerkedjék.

- És mondd, Uram, miért engem választottál, hogy felfedd a kiléted?

- Véletlenül - mondta az öreg -, ne gondold, hogy számomra nincsenek véletlenek. Meg aztán van bennünk valami közös is.

- Közös? - kérdezte a fiú, és maga sem értette, miért kezdett sebesebben verni a szíve.

- Igen. Mindketten elviselhetetlennek tartjuk a vasárnap délutánokat... Miért, te mire gondoltál? - kérdezte az öreg látva a fiú csalódottságát.

- Semmire - mondta a fiú megszégyenülten. - Bocsáss meg, Uram!

- Ugyan - legyintett a koldus -, megszoktam, hogy az emberek hozzám mérik magukat. És mielõtt megkérdeznéd, hogy miért álcázom visszataszító öreg koldusnak magam, hát megmondom: mert így akarom. Nagyon kevés dolgot akarhatok igazán, hát legalább az ilyen apró csínyekben kiélem magam.

- Azért ez mégiscsak furcsa - mondta a fiú, aki közben teljesen beleélte magát a játékba -, hogy egy asztalnál ülök veled... Még ha hivõ lennék.

Az öreg legyintett.

- Ne gondold, hogy én az ilyesminek valami nagy jelentõséget tulajdonítok. A fanatikusokból meg épp elegem van. El se tudod képzelni, mennyi bajt csinálnak. És ráadásul mind az én nevemmel takarózik. Ne is beszéljünk róluk! - Az öreg elhallgatott, kiitta a borát, majd a fiúra nézett. - Nem rendelnél még egy kis bort? Persze, magadnak is. Kitelik az ötvenesbõl, ha jól számolom.

A fiú elpirult, és már alig lepõdött meg, hogy az öreg még azt is tudja, mennyi pénz van nála. A harmadik pohár bor után a koldus dudorászni kezdett, és hamiskásan összehunyorított szemét körülhordozta a teremben ülõkön.

- Egész kis jó hely ez, csak az a kár, hogy még itt sem hagynak békén.

- Kik? - kérdezte a fiú.

- Látod azt a szikár, ballonkabátos férfit a söntés melletti asztalnál? Azt, aki a sótartót kocogtatja a késével, látod, milyen ideges? - kuncogott az öreg. - Nos hát õ Gábriel.

- Az arkangyal?

- Igen, igen, az Angyalok Tanácsa küldte utánam szaglászni. És persze van itt még egy ismerõs, de õt már te is ismered.

- Kicsodát? - forgatta fejét a fiú, s ahogy megpillantotta, szorongás fogta el. A szemközti sarokban, szintén egy ruhafogas mögé húzódva, a céllövöldés ült megtépett ruhában, és komor arccal bámult maga elé.

- Õ kicsoda? - kérdezte a fiú.

- Nem jöttél még rá? A Sátán.

"Hülyeség, nem hiszek az egészben" - mondta magában a fiú, mégis jeges rémület szorította össze a szívét - eszébe jutott a céllövöldei kaland, és hirtelen világosság szállta meg.

- Te figyelmeztettél, amikor a szarvasra akartam lõni?

- Igen. Nem volt egészen szabályos, de hát a csodaszarvasnak így is, úgy is el kellett pusztulnia, ez már eldõlt közöttünk, nem engedhettem meg, hogy ártatlanok is viseljék a bélyeget. Sajnos, õ mindig igyekszik túlbiztosítani magát ezekkel az egyéni lélekszerzési akciókkal - elég, ha Faust doktort említem -, vigyáznom kell.

- A pénzt is nála hagytam, amit neked szántam.

- Nem baj, örülj, hogy ennyivel megúsztad. Legalább megfizetted az ördögnek a tanulópénzt, és máskor óvatosabb leszel. Azt, ugye, tudod, hogy a pálcára is õ irányította a golyót?

- Nem, nem tudtam, de most már értem... és szégyellem magam.

- Jól van, ne is törõdj vele, inkább idd meg a borodat!

A fiú belekortyolt a poharába, kicsit már a fejébe is szállt a bor, és most megkönnyebbülést érzett, és jólesõ zsibbadtságot, s az öregember is egyre jobban tetszett neki.

- Uram, nem azért szálltál alá, hogy engem figyelmeztess? - kérdezte akadozó nyelvvel, és elpirult, részint azért, mert már kezdett úgy viselkedni, mintha hitelt adna a koldus fecsegésének, részint pedig azért, mert a Jóistennel helyezte egy szintre magát.

- Nem, dehogy, hiszen az õ egyéni akcióit sosem látom elõre, igaz, hogy õ sem az enyémeket... Egyszerûen egy kis egyedüllétre vágytam. Tudod te, milyen sivárak a vasárnap délutánok a Mennyben? Tulajdonképpen szörnyen unalmas alakokkal vettem körül magam. Ilyenkor szárnyhegyen szállnak, suttogva beszélnek, még a dicsfényt is lecsavarják, és egyetlen ima sem juthat el hozzám, mert pihennem kell. Ugye, a hetedik nap... Hát egy fenét! - rázta az öklét mérgesen az öregember, és a fiú behúzta a fejét, mert néhányan az asztaluk felé néztek. - Mióta beindítottam ezt a nyavalyás gépezetet, más dolgom sincs, mint jóváhagyni azt a sok hülyeséget, amit a szellememben elkövetnek. És egyre jobban kicsúsznak a kezembõl a dolgok. Az Angyalok Tanácsa gyakran a nevemben intézkedik, és amikor felelõsségre vonom õket, álszent módon arról akarnak meggyõzni, hogy megfeledkeztem a hozzájárulásomról. Ha látnád azt a sok sunyi, jellegtelen pofát! Egy se mer a szemembe nézni, de a hátam mögött... ! És persze egymást is utálják, ha három közül egy távozik, a másik kettõ mindjárt õt kezdi szapulni. De különben mindig jól fésültek, pedánsak és unalmasak. Ezt az egész emberi világot azért találtam ki, mert már elviselhetetlenül szomjaztam valami transzcendensre... Na, elég volt, beszéljünk valami kellemesebbrõl, hamarosan úgyis mennem kell.

- Vissza a Mennybe? - kérdezte a fiú.

- Igen, tudod, nagyon nehéz játszma vár rám ma éjszaka, és még át kell gondolnom a lépéseket. A Sátán félelmetesen jól sakkozik.

- Te leülsz a Sátánnal? - csodálkozott a fiú. - Azt hittem, ellenségek vagytok.

- Azok is vagyunk - bólintott az öreg. - Tudod, fiam, a mi kettõnk viszonya nem egészen úgy van ám, ahogyan a szent könyvekben - szigorúan az én intencióim alapján - leírták. Mi ketten körülbelül egyforma erõsek vagyunk, és az erõegyensúly fenntartása minden energiánkat felemésztené, ha nem kerestünk volna valami megoldást. Ezért találtuk ki a sakkot - ennek a játéknak egy leegyszerûsített formájával benneteket is megajándékoztalak -, és minden hónap utolsó vasárnapjának hétfõre virradó éjszakáján leülünk játszani. Nemcsak a végeredmény számít, hiszen egy-egy játszma évezredekig is elhúzódhat, itt minden lépésnek tétje van: van, amelyiken háborúk múlnak, és van, amelyiken csak egy verébfióka halála. De számomra - és az õ számára is - minden egyforma fontossággal bír, és ne gondold, hogy ti, emberek különösen kivételezettek volnátok.

Ez olyan zordan hangzott, hogy a fiú ijedten vetette közbe:

- Én nem is gondolom.

- Dehogynem. A lelked mélyén te is azt hiszed, hogy én, a te Istened csak a képzeleted szüleménye vagyok. És nemcsak én, hanem az egész világ, Editet is beleértve. Bár ami õt illeti... - Az öregember elhallgatott, és élvezve a fiú zavarát, ravasz mosollyal nézett rá.

- Na, halljam, mi a kívánságod?

- Lehetséges volna? - dadogta a fiú.

- Sokkal nagyobb ajándékot kapsz tõlem, mint amire számítasz. Neked adom ezt a szerelmet egész életedre. Még tizenöt év múlva is elutazol majd egy Duna-parti kisvárosba, mert valakitõl azt hallottad, hogy oda ment férjhez, és egész nap járni fogod a város utcáit a nyirkos, decemberi hidegben, hogy véletlenül találkozz vele, és a cipõd átázik a lucskos hóban, a kezed lilára fagy, mert a kesztyûdet a vonaton hagytad... Elvehetem-e tõled ezt a napot, amelyen mellesleg nem fogod õt látni, elvehetem-e azokért a jelentéktelen kegyekért, amelyekben az esküvõig fog részesíteni - és amelyekben egyébként is csak kezdetben lelsz örömet -, cserében az együtt töltött órák unalmáért... Ne maradjon-e meg inkább annak a hóolvadásos délutánnak az emléke, amikor elõször láttad meg õt a gimnázium folyosóján? Ahogy ott állt az ablaknál, és a feje mögött bukott le a nap a Kálvária.domb mögé, és a haja felragyogott, mintha dicsfény övezné - nem mondom, ez a látvány rám se maradt volna hatástalan... Ezt vegyem el tõled egy majdan ritkán és kelletlenül táruló asszonyi ölért, amelyet bevallani nem mert, de fokozódó csömörrel fogsz elhagyni valahányszor? De én el tudom intézni, még ha idõnként közbe is kell avatkoznom, hogy ez a szerelem az életed végéig tartson, és mindig akkor ébredjen fel benned újra, amikor a legnagyobb szükséged lesz rá. Ez az én ajándékom.

"Szélhámos! Vén hülye!" - gondolta a fiú, és majdnem hangosan is kimondta, de szégyellte a szemébõl patakzó könnyeket. Amikor kifújta az orrát, és fölnézett, észrevette, hogy a ballonkabátos hevesen integet nekik, és az óráját mutogatja.

- Uram, Gábriel akar tõled valamit - mondta gúnyosan a fiú.

A koldus bosszúsan fordult a ballonkabátos felé, majd felkapta a fiú poharát - az övé már üres volt -, és gyorsan kihörpintette belõle a maradék bort. Az öreg arca eltorzult...

- Mennem kell - suttogta, és befordult az asztal alá.

A ballonkabátos és a céllövöldés abban a pillanatban felállt, és kifelé indult. A céllövöldés egy újságpapírba csomagolt tárgyat tartott a hóna alatt; a kijáratnál beleütközött a ballonkabátosba, és elejtette a csomagot. A papírból összecsukható sakktábla került elõ, amely a földre esve szétnyílt, és bábui szétszóródtak. A két férfi megvetõ pillantással mérte végig egymást, aztán leguggoltak, és nekiláttak összeszedni a sakkfigurákat.

A fiú közben segítségért kiáltott, és a vendégek az asztal köré sereglettek.

- Mi történt? - kérdezte a pincér, keresztülfurakodva a tömegen.

- A Jóisten... a bácsi rosszul lett - mondta a fiú.

- Hát ez bekrepált - állapította meg a pincér. - Nem kellett volna annyit innia. Egy ilyen legyengült szervezetnek nem sok kell...

- Az nem lehet, hogy a bortól - nyöszörgött a fiú.

- Jól van, nem mondta senki, hogy te ölted meg. - Most letegezte a pincér. - Emberek, segítsen valaki, kivisszük az öreget a raktárba, amíg megjönnek a hullaszállítók.

Többen ajánlkoztak, a fiú is, de végül tehetetlenül hagyta, hogy félresodorják. A vendégek figyelme hamar elterelõdött róla, és a fiú nem várta meg, amíg a pincér visszajön a raktárból. Letette az asztal sarkára az ötvenest, és kimenekült az utcára.

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page

Kiállítások