[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Kiértek az erdõbõl, és szétterült elõttük a városig nyújtózó, álmos rónaság, melyet bearanyozott a bágyadt októberi nap búcsúzó sugara, és õk robogtak a hervadó ligetek, tarlott bokrok, díszüket hullató fák között, át az aranyos lapályon, áramló könnyûségû réten, tüskebokrokon törtek át zúgva-bõgve, mint mikor az fölszél Késmárkbul kiszakad, ám egy pillanatra sem veszítették szem elõl a királyi vadat, akinek hol sikerült leszöknie a kövesútról a mocsaras lapályra, és zsombékról zsombékra ugrándozva messze eltávolodnia tõlük, hol ismét visszakényszerült a városba vezetõ útra az üldözõk kíméletlen szorításában... Arcuk kipirult, izmaik megfeszültek, tekintetük megacélosodott, és mit neked másnaposság, mit neked, hogy a terepjáró akkorákat döccen, hogy a lelküket is kirázza, hogy poshadt vizû árkokon ugratnak át, nyálkás, zöld szökõkutakat fröccsentve szét, hogy fákat törnek derékba - még a karjukat sem emelték fel, hogy arcukat a szerteröppenõ gallyaktól oltalmazzák, taposs bele, ordították, ne kapj oda minden szilánkhoz, és a vadászmester úgy hajtott, mint egy gépével összeforrt sofõr-kentaur, és egyre közelebb és közelebb, mindjárt beérik, ó, ha Róth elvtárs most látná az õ derék ügyintézõit, ahogy fél kézzel a puskát szorítva és csak fél kézzel kapaszkodva ott ülnek sziklaszilárdan, mintha oda lennének teremtve, aranyos vitézek, szép magyar leventék, még több gázt, te marha, mindjárt egérutat nyer, édes istenem, csak most az egyszer segíts, nem szabad engedni, hogy megint letérjen a kövesútról, és már a város külterületén járnak, elvillan mellettük a vasgyár, cementgyár, csavargyár, s amott már a sínek, ki merte leengedni a sorompót? felnyitni azonnal! a szarvas felszökik a levegõbe, és átrepül az összetorlódott tehervagonok fölött, egy másodpercre eltûnik a mozdonyfüstben, és ekkor magasba rugaszkodik a terepjáró is, és a sorompó túloldalán ér földet, hatalmasat zökkenve, de semmit sem veszítve lendületébõl, nem történt bajuk? fordul hátra a vadászmester, ne merj fékezni, csak elõre, de piros vér foly a mentére, ne bánd, csak az orrom vére, tovább, tovább, ki kell fárasztani, és száguldanak át a gazos réten, majd a házak között cikcakkban, és ablakok nyílnak, mindenki minket bámul, sebaj, majd holnap jelentést írunk, minket arra neveltek, hogy sohasem szabad megtorpannunk, a nehézségek arra valók, hogy leküzdjük õket, most visszafordult, vissza az üres telekre, mit keres itt ez a céllövölde? ki adott engedélyt? de végre felbukott, fékezz, te barom, máris túlfutottunk... Leugrottak a dzsiprõl, és rohantak a céllövölde romjai közé gabalyodott szarvasbika felé, és akkor a vad, utolsó erejét összeszedve, kiszabadította magát, és szembefordult üldözõivel. Egyszerre dördült el a két fegyver, és mindkét golyó a szarvas homlokába fúródott...

Két óra múlva, amikor a tetem már a trófeától megfosztva, lenyúzva és szétdarabolva hevert elõttük, doktor Magyary fölegyenesedett, és a pillanat ihletétõl megszállva körbemutatott véres jobbjával:

- Ezen a helyen fogjuk felépíteni a vadásztársaság új székházát.

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page

Kiállítások