[1] [2] [3] [4] [5] [6]

A fiú kilépett a kapun, és elindult a sarok felé. Már otthon kikészített egy egyforintost az egyik és egy kétforintost a másik zsebébe, mert nem tudta eldönteni, hogy mennyit illik adni egy koldusnak, hogy se túl soknak, se túl kevésnek ne tûnjék. Azt is elhatározta, hogy jutalmul találkozni fog Edittel, s ezért a gondolatért máris megvetette magát - hogy kívánhat egy ilyen jelentéktelen és még végre sem hajtott jótettért ellenszolgáltatást...?

Az öreg az ellenfényben lebegni látszott, és a fiú torkában dobogó szívvel közeledett feléje. A koldus aludt, a fiú már messzirõl látta, hogy csukva a szeme, és látta az orrából lógó takonyfonalat is. Elundorodva, és hogy minél elõbb túl legyen az alamizsnaadás megalázó aktusán, meggyorsította a lépteit. Mindkét kezét zsebre dugta, és izzadó ujjai közé fogta a pénzérméket, de ahogy odaért az öreghez, hirtelen minden bátorsága elszállt, tehetetlen zavarában elfordította a fejét, és továbbsietett. Az alamizsna elmaradt, és a fiú, befordulva a sarkon, szemrehányásokkal halmozta el önmagát.

Itt már a város szélén járt, a házak megritkultak és elmaradtak, nemsokára a laktanya kerítése következett, és azon túl a vasút. A vasúti átjáró sorompója le volt eresztve, folyt a vasárnap délutánonként szokásos, véget nem érõ tolatás. A fiú megállt, és sokáig nézte, hogyan válnak le a szerelvényrõl egyenként az elkínzott, vörös tehervagonok, hogyan lódulnak meg és csapódnak össze ismét az ütközõk tompa kongásával, és orrát idõnként megcsapta az erõlködõ kis mozdony füstje, melynek - talán a gyengébb minõségû szén miatt - szúrós kénszaga volt.

A laktanya, a vasút és néhány, tíz évvel ezelõtt épült, kétemeletes lakóház egy hosszan elnyúló, háromszög alakú térséget zárt közre, melynek beépítését régóta tervezték, de egyelõre csak a gaz burjánzott rajta, és itt szoktak megtelepedni a körhinták, céllövöldék és a vándorcirkuszok. Most is ott árválkodott egy céllövölde a grund közepén, és a tulajdonosa, amint a fiút meglátta, lelkendezve futott eléje.

- Jöjjön gyorsan, maga ma az elsõ vendégem, az elsõ lövés ingyen van.

A fiú, akit még nem magáztak mindenhol, elégedetten mérte végig az alacsony, hátrafésült hajú férfit, akinek hatalmas aranyfogak villogtak a szájában.

- De hát én nem tudok lõni...

- Nem baj, majd elmagyarázom - mondta sietve a céllövöldés, és kezébe véve az egyik puskát, buzgón magyarázni kezdett. A fiú eközben szemügyre vette a céllövölde szegényes választékát. Az alsó sorokban pálcákra erõsített papírvirágokra kellett lõni - egy lövés egy forint, csak az eltört pálca érvényes; följebb céltáblák sorakoztak, ezekre két forintért öt lövést lehetett leadni, s ha az ötbõl három a tízesbe talált, mûbõr tárcát, bólogató kutyát kaphatott a szerencsés kezû lövész vagy fényképtartót színes sztárfotóval. De a fiút jobban érdekelték azok a vaslemezekbõl összeállított képek legfelül, melyeknek valamelyik alkatrészét a találat mozgásba hozta: a pörölyét emelõ kovács lecsapott az üllõre, a szélmalom vitorlái sebesen forogni kezdtek, és volt még egy harmadik kép is, de errõl nem tudta kitalálni, milyen mozgásra képes. Holdfényes erdei tisztáson egy különös fehér szarvas állt, hatalmas agancskoronát viselõ fejét a telihold felé fordítva. A homloka közepére festették fel a célpontot. Ez a kép volt a legnagyobb, de a legmagasabbra téve, s így csak egészen kényelmetlen testhelyzetben lehetett célozni rá.

- Mi történik, ha beletalálok? - kérdezte a fiú.

- Nem ajánlom, az a legnehezebb - mondta a céllövöldés.

- Nem baj, nincs vesztenivalóm.

- Hát jó - egyezett bele a céllövöldés, és összedörzsölte a tenyerét -, lássuk, mire megy.

- Nem, mégsem - vonult vissza a fiú -, kezdem a rózsákkal.

A céllövöldés csalódottnak látszott. A fiú lõtt, és az egyik pálca kettétört. "Pedig én a mellette levõre céloztam" - gondolta a fiú, de azért büszke volt a sikerre. A céllövöldés átnyújtotta a papírvirágot, és megkérdezte:

- Akkor most a szarvast?

- Igen.

- Három forint - mondta szárazon a céllövöldés.

A fiú elõkotorta a pénzt, amit a koldusnak szánt, s futólag elszégyellte magát, hogy szórakozásra fordítja. Vállához emelte a fegyvert, és a célgömböt - ahogy a céllövöldés tanította - ráültette a szarvas homlokára. Sokáig célzott, az izgalomtól verejtékpatakok indultak el az ujjai közül, zúgott a feje, vörös karikák ugráltak a szeme elõtt... És már majdnem meghúzta a ravaszt, amikor öreges, de jól kivehetõ suttogást hallott a háta mögül: "Ne lõj rá, õ az én vadam!" A fiú hátrafordult, de nem látott senkit. Letette a puskát.

- Meggondoltam magam - mondta.

A céllövöldés dühbe gurult.

- De hát kifizetted, öcskös, mit szórakozol velem? Nem adom vissza a pénzed.

- Nem baj, tartsa meg! - bántódott meg a fiú a váratlan tegezéstõl.

- Várjon, fiatal barátom! - kiáltott utána a céllövöldés, de a fiú nem fordult vissza. Az órájára nézett, és eszébe jutott, hogy a moziban tíz perc múlva kezdõdik a délutáni elõadás. És ez megint esély arra, hogy találkozzon a lánnyal a moziba igyekvõk között.

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page

Kiállítások