Vasárnap délután
1
Októberi vasárnap volt, az a semmiben lebegõ kora délutáni óra, az emésztés és az agyakra szálló piros köd órája, amikor a város lakói az ebéd utáni kávét kavargatják, pörköltek és sütemények ízével a szájukban, az asszonyok a mosogatásra, a férfiak a hamarosan kezdõdõ sportközvetítésre készülve; vasárnap délután volt, a város - közepén a fõtér elhomályosult tükrével - kiszikkadt mézeskalácsként villódzott a párás napfényben, és a kihalt utcákon csak néhány szüretrõl hazafelé tartó, hordókkal megrakott szekér zörgött végig.
A fiú ellépett a konyhaablaktól, kiöntötte
az ebédmaradékot, és tányérját
a mosogatódézsába rakva, visszament a szobájába.
Kicsit már bánta, hogy nem ment el a szüleivel szüretelni
- egy ismerõs család hívta meg õket minden
évben, s ez volt az elsõ alkalom, hogy õ elmaradt
-, reggel óta egyedül volt a hideg lakásban, és
már elunta magát. Ugyanakkor viszolygással gondolt
ezekre a szüretekre, melyeken a munkájára nem volt szükség,
az ebéd utáni magyar nótás mulatozásoktól
pedig irtózott. Azzal az elhatározással maradt itthon,
hogy a Duinói elégiák-at fogja olvasni, de
hamarosan ráeszmélt, hogy már nem képes arra
az elragadtatásra, amit fél éve érzett, amikor
elõször került kezébe a zöld fedelû
Rilke-kötet. Önmagát próbálta okolni a révület
elmaradásáért - nem lett volna szabad ébredés
után engednie a paplanmeleg kísértésének
és onanizálással kezdeni a napot; hányszor
megfogadta, mióta Editbe szerelmes, hogy soha többé!...
és ráadásul megint a szomszédban lakó
harmincéves nõt kellett maga elé képzelnie,
hogy eljusson a kielégülésig - ilyenkor sohasem tudott
a nála két évvel fiatalabb, hosszú hajú,
õzarcú lányra gondolni, akinek még alig domborodtak
a mellei -, ám a bûntudatot nagy nehezen elfojtva is azt kezdte
észlelni, hogy a misztikus szépségû verssorok
egyre zavarosabbnak és fellengzõsebbnek tûnnek elõtte,
mintha nem is ugyanazt a könyvet olvasná, amit fél évvel
ezelõtt... Most ismét kezébe vette a zöld fedelû
kötetet, és visszalapozott az Elsõ elégiá-hoz:
Ó, melyik angyal hallana meg, ha kiáltok, az égiek
rendjeibõl? és mégha szívére
vonna is hirtelen egy: viharzóbb léte hevében
égten-elégnék. Mert a Szép az Iszonynak
kezdete csak, ennyit még elviselünk és
bámuljuk közönyét, hogy össze se zúzza,
megveti lényünk. Iszonyú mindegyik angyal.
S így hát mit tehetek, komoran-zokogón...
... Hiába, nem ment. Ismét csömörérzés fogta el, de ebben most része lehetett a felmelegítetlenül befalt nehéz, zsíros ebédnek is, és abba kellett hagynia az olvasást. "Edit, igen, ha Edit meghallgatott volna... " - kapaszkodott a gondolatba, bár aligha tudta elképzelni, minek kellett volna történnie akkor.
Editet már két hónapja csodálta messzirõl, amikor egy tízpercben odament hozzá - a lány elsõs volt, õ harmadikos, s ez szinte eleve kizárta, hogy az ismeretség "rendes" keretek között jöhessen létre -, és dadogással küszködve elmondta neki, hogy régóta figyeli, és úgy érzi: nekik társaknak kell lenniük - ezt most nem tudja elmagyarázni, de Edit engedje meg neki, hogy leírja, amit errõl gondol, és ha elolvassa, akkor nem fog csodálkozni, és belátja... szerencsére csöngettek, és a lány azt mondta hûvösen, hogy jó, írja le, de másnap reggel, amikor a fiú megvárta õt a gimnázium kapujában, nem vette át a teleírt füzetet, és azt mondta, hogy ne haragudjon, de ennek semmi értelme.
A fiú lefeküdt, magára húzta a díványtakarót,
mert hideg volt a szobában, de nem volt kedve begyújtani
- a kis vaskályha még az utolsó áprilisi fûtés
salakjával volt tele -, és a mennyezetet bámulta.
Néhány perc múlva szorongás fogta el, felugrott,
és járkálni kezdett, és most már rettenetesen
bánta, hogy itthon maradt. "És ha véletlenül
õ is ott van?" - jutott eszébe hirtelen, és bár
ennek nem sok valószínûsége volt, az az érzése
támadt, hogy már megint elmulasztott valami nagyon fontosat,
és ettõl kétségbeesett. Átment a szülei
szobájába, bekapcsolta a televíziót, de nem
várta meg, amíg a képernyõ kivilágosodik
- ahogy a bemondó hangját meghallotta, kikapcsolta a készüléket.
Felhúzta a redõnyt, és kinézett az ablakon:
az üres utcára felhõárnyék borult, és
kétszáz méternyire, a sarkon már állt
a köd. Egyszer csak rés támadt a nap elõtt vonuló
fellegen, és vakító, széles fénysugár
fúródott a ködbe. A fényben egy öregember
alakja jelent meg: hátát a falnak támasztva a járdán
ült, mellette egy felfordított, ócska kalap. Bár
a jelenség csak a váratlansága miatt tûnhetett
rendkívülinek, a fiú felkiáltott meglepetésében.
És mivel mindenben elõjelet vélt felfedezni, elhatározta,
hogy elmegy sétálni.
![]() |
![]() |