[Back to the JATE Library]

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Margit

5

A vasútállomás várócsarnokában ébredtem, egy kemény padon, a kirakodóvásárt, szüretet és templomból kivonuló sokszoknyás, nagykendõs parasztlányokat ábrázoló naiv freskók alatt, melyeket azóta lemeszeltek. A kvarcórámra néztem: 6 óra 15 perc volt, s a dátum: 1965. február 20. "Megérkeztem" - mondtam, és felültem. Most futhatott be egy vonat: a csarnokon télikabátos, pufajkás nõk és férfiak, egyensapkás diákok siettek keresztül, a lengõajtók nyílásakor behallatszott a gõzmozdony fújtatása és a megafon torz hangja. A pénztár melletti tükörben megnéztem magamat: egy napot sem fiatalodtam, s ugyanaz a viseltes kabát, meghatározhatatlan színûre fakult farmernadrág volt rajtam, mint tegnap; cipõm - ha formája el is tért az "akkori" divattól - elég koszos és csámpás volt ahhoz, hogy feltûnés nélkül elvegyüljek a munkába igyekvõk között. Végigsimítottam az állam, és elhatároztam, hogy megborotváltatom magam, sõt megnyiratkozom és hajat mosatok - így mégsem kerülhetek Margit szeme elé!

Kinyitottam a Sátántól kapott diplomatatáskát: ezüstzáras, fekete selyemmel bevont, lapos doboz volt benne, és egy leragasztatlan boríték. Kivettem belõle a levelet. Ezt olvastam:

Drága Kislányom!

Amikor arra kényszerültem, hogy elhagyjam ezt a sokat szenvedett kis országot, Édesanyád megkért, hogy amennyiben a helyzet nem változik, szakítsak meg veletek minden kapcsolatot. Nem szabad rá haragudnod, a Te jövõdet féltette, nem akarta, hogy egy ellenforradalmár apa árnyéka kísérjen végig pályádon, azt szeretné, hogy boldogulj az életben, amennyire ez a vasfüggöny mögött lehetséges. Én megértem õt, hálával és szeretettel gondolok rá, és megbocsátom, hogy ma is állami tisztviselõként keresi meg a kenyerét.

Édes Egyetlenem! Amikor utoljára láttalak, hatéves voltál. Ma már nagylány vagy. Bizonyára jól tanulsz az iskolában, és szorgalmasan gyûjtöd a jó pontokat a DISZ-ben, hogy felvegyenek az egyetemre, s ne gondold, hogy én ezért elítéllek téged. Kis nép gyermekének mindig meg kell becsülnie magát, és a szûkös lehetõségeket, melyekben része lehet. Ne hidd, hogy itt a szabad világban sokkal könnyebb, mint a lágerben. Annak ellenére mondom ezt, hogy én magam elég szépen boldogultam. Igaz, második házasságom jól sikerült, ma egy jövedelmezõ vegyipari kisüzem társtulajdonosa vagyok.

Drága Margitkám! Nem tudom, Édesanyád milyen hazugságokra kényszerült, milyen szörnyûségeket kellett rám fognia a válóperi tárgyaláson, amelyen természetszerûleg nem lehettem jelen. Hidd el, hogy az én kezemhez sem tapad több vér, mint azokéhoz, akik ellen fegyvert fogtam, de ezzel nem akarom azt mondani, hogy tisztán és mocsoktalanul fogok a Teremtõ színe elé állni. (Te már bizonyára nem hiszel ezekben a "klerikális fantazmagóriákban.") Nem is azért írtam ezt a levelet, hogy megzavarjam még alakuló világképedet, melyre úgyis nagyobb befolyást gyakorol az iskola és a pártpropaganda, mint amilyennel én bírhatnék innen a távolból. Azt akarom csak, hogy tudd: irántad érzett szeretetem nem múlt el, én mindig a Te Édesapád maradok, még ha nem is adatik meg a Sorstól, hogy viszontlássalak valaha. És amennyire korlátozott lehetõségeim engedik, szeretném megkönnyíteni az életutadat.

Az a barátom, aki e levelet kézbesíti neked, magára vállalta, hogy jelen soraimon kívül egy kis doboznyi, ámde tekintélyes értékkel bíró ékszert is átcsempész a határon, s átadja neked, hogy majdan az egzisztenciádat alapozhasd rája. (De Édesanyádnak nem szabad tudnia róla, különben megeshet, hogy ijedtében felajánlja a Pártnak.)

A barátomtól nem kell tartanod, s nem kell benne véreskezû banditát látnod, mert a harcoktól távol maradt, s nem a büntetéstõl való félelem, hanem csak a kilátástalanság késztette, hogy a szabad világot válassza, s amint megszilárdultnak látta az otthoni körülményeket, visszatelepedési engedélyhez folyamodott.

Kérlek, fogadd õt bizalommal, ha sikerül bántatlanul kicsúsznia az ÁVÓ karmaiból és eljutni hozzád, akit ma is a világon mindennél jobban szeretek.

Boston, 1964. október 6. Édesapád

Még két fénykép hullott ki a borítékból. Az egyik egy negyven év körüli férfi arcképe: szögletes, markáns arc keskeny ajkakkal, széles, lapos orral és a bozontos szemöldökök alatt megbúvó apró, gyanakvó szemekkel. Nem sok hasonlatosságot fedeztem fel benne a lányával, akinek gyöngéden megformált tojásdad arcát, sötéten csillogó, mandulavágású szemeit, duzzadt ajkait és derekáig leomló, selymes, gesztenyebarna haját õrizte meg az emlékezetem (vajon fel fogom-e ismerni annyi év után, illetve annyi évnek elõtte?); a másik képen ugyanez a férfi egy vézna, szemüveges nõ vállát átkarolva, magabiztosan mosolyog a fényképezõgép lencséjébe, míg a felékszerezett, jelentéktelen teremtés meggörnyed hatalmas tenyere alatt. "Ez volna hát a második feleség" - mondtam magamban, és eszembe jutott az elsõ: magas, 1965-ben még jó alakú karvalyarcú asszony, Margit anyja, akirõl mint elvált nõrõl mindenféle pletykák keringtek a városban.

Kinyitottam az ékszeres dobozt: nyaklánc, melltû és fülönfüggõpár volt benne, arany, ezüst és egyenként is vagyont érõ drágakövek rafinált együttese. Jól kieszelte a Sátán - melyik gyereklány, sõt felnõtt nõ tudna ellenállni ekkora csábításnak? Különösen, hogy a legtisztességesebb látszata van a dolognak... De én nem azért jöttem, hogy aljas célra fordítsam a Pokol kincseit. Csak látni akarom Margitot, beszélni vele, hallani a hangját (két-három mondatot ha válthattam vele annak idején), kigyönyörködni magamat a szépségében, és megtisztultan, felfrissült lélekkel visszatérni a jelenembe... De hogyan férkõzzem a közelébe? Szombat van, fél egyig, fél kettõig a gimnáziumban lesz, az elõtt fogom megvárni. Attól nem kell tartanom, hogy magammal is összefutok: Mefisztó emlékeztetett rá, hogy ezen a napon Sótra utazom szavalóversenyre; Rilke Elsõ duinói elégiá-ját fogom elmondani lelkesen, de olyan erõsen mutálva, hogy a Rilkében amúgy is járatlan zsûri a legalacsonyabb pontszámot ítéli meg számomra.

Visszatettem a levelet és az ékszereket a táskába, bekattintottam a zárat. Tehát tanítás után... Addig kell az idõt eltöltenem valahogy. Elõször is iszom egy kávét a hetvenes évek elején lebontott Liget eszpresszóban, aztán végigjárom az azóta szanált utcákat, ahol ilyenkor a hétvégi nagymosások szappanos vize csordogált a kapualjakból a gazos árkokba, s disznóvágások idején a véres lé. Esetleg egy konyakot is lehajtok, de csak egyet, amit Margit még nem érezhet meg a leheletemen, s persze arra is vigyáznom kell, nehogy a megszokott kólámat is megrendeljem a konyak mellé.

Kiléptem az állomás épületébõl, elindultam a behavazott vasúti fasorban, a tizenhat évvel fiatalabb, de már kortalan, foszló kérgû platánok között. Átmentem a Séd rozsdás vaskorlátú betonhídján, elhaladtam a már akkor is rogyadozó, hat évvel késõbb rideg üveg-acél csodára cserélt mûvelõdési ház mellett, s az éppen nyitásra készülõdõ boltokat elhagyva, kiértem a térre - jobbról az evangélikus templom és parókia, balról a felszabadulási emlékmû -, mentem, zsebbe dugott kézzel, és egyre inkább az elmaradott, egzotikus országban járó turista felsõbbrendûségi érzése töltött el a szegényes kirakatok, a hatvannyolc utáni konjunktúrának majdan áldozatul esõ, salétromfoltos, hámló vakolatú házsorok láttán. El is szégyelltem magam, és meggyorsítottam a lépteimet; kezdtem átfázni, ideje beülni valahová.

S ekkor szembejött velem Solymosi Ernõ, a Vasipari Vállalat anyagbeszerzõje, aki 1967-ben teljes sebességgel nekihajtott motorkerékpárjával egy teherautónak, a város központjában, és azonnal szörnyethalt. Mit tegyek, hogyan figyelmeztessem a rá váró veszedelemre? Tehetetlenül hagytam, hogy elmenjen mellettem (nem ismert meg, hogyan is ismert volna? - utoljára pattanásos képû kamaszként látott, aki önképzõköri ülések után idõnként hazakísérte a lányát), az ijedtségtõl elzsibbadva álltam percekig, s mire meglódultam volna, õ már befordult a sarkon.

Elment a kedvem a mászkálástól, nem akartam több halottal találkozni. A Ligetben töltöttem a délelõttöt, s amikor a meglepõen alacsony végösszegû számla kifizetése után kitámolyogtam és hunyorogva megálltam a városi park hófödte magyalbokrai és gesztenyefái elõtt, már az egész vállalkozást megbántam. Közben kisütött a nap, olvadt, és a megsüppedt hó viszolyogtatóan cuppogott a talpam alatt. Az órámra néztem: fél tizenkettõ volt, még legalább egy óra, amíg Margit kijön a gimnáziumból, épp elég arra, hogy rendbeszedjem magam. Komoran ünnepélyes arccal hárítottam el a borbély fecsegõ kíváncsiskodását (hülyének is nézett, olyan nagy borravalót adtam neki), ezt követõen felhörpintettem egy hg kávét a közeli bisztróban, s miután a zsebkendõmmel hiába próbáltam kifényesíteni átázott cipõmet, lehorgonyoztam a gimnázium sarkán, és dobogó szívvel vártam az elsõ diákcsoport feltûnését.

A fél egyesek között nem volt, vagy nem ismertem fel, s ez rettenetesen felidegesített. Már azon töprengtem, hogy lesz, ami lesz, becsöngetek a lakásukba (mit mondok majd az anyjának?!), amikor végre meghallottam az utolsó kicsöngetést, és rövidesen áradni kezdtek a gimnazisták az öreg, akkor még vadszõlõvel befuttatott, azóta már kétszer is különbözõ fagylaltszínekre mázolt épületbõl. Magam is meglepõdtem, milyen könnyen választottam ki Margitot abból a felszabadultan vihorászó lánycsapatból, amellyel együtt lépett ki a kapun, de elgondolkozva hamarosan el is maradt tõle. Vagy tíz percig követtem, néhány lépés távolságban, míg végül - már csak tíz órám maradt éjfélig - melléje léptem, és könnyednek szánt, de rögtön elfúló hangon (egy tehetségtelen bohóc ripacskodó hanghordozásával) megszólítottam:

Margit csodálkozva nézett rám, és továbbsietett.

"Te, hülye, te! - szidtam magam. - Tizenhat év nem volt elég arra, hogy megtanuld, hogyan kell egy kamaszlányt leszólítani."

Nagy nehezen utolértem, és akadozva szólítottam meg újra:

- Ne ijedjen meg, kislány, nem akarok semmi rosszat. Az apjától hozok üzenetet.

Margit megtorpant, tekintetével végigmérte elkoszolódott kabátomat, foltozott térdû nadrágomat, melyet még kávéval is sikerült leöntenem ma délelõtt, sómarta, széttaposott cipõmet, és ment tovább. Megijedtem. Persze, az arcomra nem mert fölnézni, azt már nem vette észre, hogy frissen vagyok borotválva, hajam pomádétól vagy mi az ördögtõl csillog, s azt sem tudhatja, micsoda kincseket tartogatok neki a táskámban. Most mit tegyek? Ugyanolyan kínosan éreztem magam, mint akkori önmagam, amikor a vallomásait próbálta rátukmálni az értetlenül mosolygó kislányra, aki most riadtan és már remekül elsajátított nõi büszkeséggel szaporázza kecses lépteit... Phû, majdnem kiköptem bosszúságomban. Mentem utána, kissé lemaradva, és egyre dühösebb lettem - magamra, Mefisztóra és mindenekelõtt erre a tizenöt éves libára, akit még az apjára való hivatkozással sem lehet attól a rögeszméjétõl eltántorítani, hogy lépten-nyomon cukrosbácsik leselkednek rá. Mellesleg, magamat is kezdtem cukrosbácsinak érezni, méghozzá egyre erõsebben. De aztán begurultam, odaléptem hozzá, és megragadtam a karját.

- Ide figyeljen, bébi, nemsokára megy a vonatom, nincs idõm nehéz felfogású bakfisok kegyeiért esedeznem. Maga Németh Margit vagy nem?

- Én vagyok - válaszolta Margit rémülten.

- Na végre! - mondtam megjátszott fölénnyel. - Éppen ilyennek írta le a kedves édesapja. - Az most egy csöppet sem zavart, hogy a kedves édesapa hatéves korában láthatta õt utoljára, tehát semmiképp sem írhatta le éppen ilyennek. - Hol tudnánk beszélgetni?

- Nem tudom - mondta a lány zavartan, s én most már megnyugodva vettem szemügyre valóban elbûvölõ pofikáját. - Édesanyám elutazott...

- És különben sem örülne, ha megtudná, hogy az apukája barátja hozott valamit a lányának - vágtam közbe, és elégedetten észleltem, hogy Margit szeme felcsillant. - Akkor tehát az sem lenne célszerû, ha meghívnám egy gesztenyepürére valamelyik eszpresszóba, mert a kedves anyuka ismerõsei esetleg meglátnák...

A lány a fejét ingatta, s én egyre szebbnek láttam, ahogy a zavarát igyekezett leküzdeni, és csak félénken mert rám sandítani.

- Igazán az apámtól jött? - kérdezte aztán.

- Itt a levele - mondtam, és átnyújtottam neki, de az ékszeres dobozt a táskában hagytam. Margit kipirult arccal olvasta a levelet, s amint végzett, kérdõen nézett rám. "Az ékszereket szeretnéd megkapni, ugye?" - gondoltam, de nem szóltam róluk. Tudtam, hogy nem fog rákérdezni.

- Nos, hol tudnánk leülni?

Margit tétovázott:

- Tudja, hol lakunk?

- Nem, honnan tudnám? - válaszoltam, bár annak idején minden este elmentem az ablaka alatt. Margit megadta a címet.

- De ne együtt menjünk! - tette hozzá. - A szomszédok beárulnának. Én most hazamegyek, maga pedig egy félóra múlva csöngessen be, de elõbb nézzen körül! Ha éppen akkor jön valaki, amikor ajtót nyitok, mondja azt, hogy eltévesztette a lépcsõházat, és jöjjön vissza késõbb! Ha tiszta lesz a levegõ, beengedem.

"Milyen rafinált" - gondoltam elismeréssel és egy picit csalódottan. Biccentettem, útjára engedtem. "Addig iszom valamit, esetleg viszek is egy üveg italt..." - de erre már elrestelltem magam: "Csak nem akarom ezt az ártatlan kislányt leitatni? De vajon tényleg olyan ártatlan-e? Egy ilyen anya mellett, aki most is valamelyik palijánál tölti a hétvégét, ártatlan maradhat-e a lánya, nem kéne-e kicsit utánajárni a dolognak?" "Te, állat, te! - szidtam magam rögtön. - Hát ezért jöttél? Ezt ígérted magadnak? Nem érzed, hogy itt valami bûzlik, s nem más, mint a kárhozatodra törõ Sátán cselvetése? Gondolj arra a szerencsétlen, mulya kamaszra, aki voltál - hát képes lennél lerombolni az álmait a kis hülyének, elcsábítanád tõle az egyetlen nõt, akit szeretni tudtál valaha?" - Megéreztem a gondolatmenet ellentmondásosságát, ezért inkább betértem a Ligetbe, és vettem egy üveg vermutot. (És persze, ittam is: csak egy fél konyakot, meg még egyet, meg egy kávét, hogy elvegye az alkoholszagot.)

Margit sietve nyitott ajtót, s körülnézett, mielõtt beengedett volna az elõszobába. Felakasztottam a kabátomat, s a tükörbe nézve megnyugodtam: a nadrágnál jobb állapotban levõ farmerzakóm a nyugati eleganciát fogja képviselni a kisvárosi diáklány szemében. Margit bevezetett a nappaliba, ahol a virágmintás kárpitú csõbútor ismerõs képe fogadott (ugyanilyen vagy ehhez hasonló állt nálunk is a nagyszobában), leültem az egyik kényelmetlen fotelba, és a fekete üveglapos asztalkára tettem a vermutot. Margit megszeppent:

- Én nem kérek. De adok magának egy poharat.

- Kettõt - parancsoltam.

- Fõzzek kávét? - kérdezte Margit, még ijedtebben, s végre feltámadt a szégyenérzetem. "Milyen szemét vagyok, milyen aljas! Halálra rémítem ezt a tündért, aki be se engedett volna, ha... Az ékszerek! Legjobb lesz, ha máris átadom, és elpucolok innen. Éjfélig majd elüldögélek a Kulacsban vagy a Kispipában."

- Ha nem terhelem vele - mondtam, és kinyitottam a diplomatatáskát. - De elõbb hadd adjam át, amit az apja küldött.

Margit elpirult, a szeme megtelt fénnyel, s ahogy elõrehajolva a dobozért nyúlt, ujjaink egy másodpercre összeértek... "Úristen, milyen gyönyörû ez a gyereklány!"

- Mindjárt jövök - mondta Margit -, csak felteszem a kávét. - És az ékszeres dobozt a melléhez szorítva, kifutott a szobából. Kivettem a vitrinesszekrénybõl két csiszolt üvegkelyhet, öntöttem a vermutból. A magamét rögtön felhajtottam (úgyis kapok kávét), de utána is töltöttem, nehogy Margit észrevegye, hogy megelõztem. Az ablakhoz léptem: a napközben megolvadt tócsák már kezdtek hártyásodni; az ereszkedõ szürkületben élesen különvált a letaposott járdák sötét lucska és a bokrokon, pázsiton még érintetlen, bár koromszemcsés hó fehérsége; a lemenõ nap fényében aranyosan csillogtak az ereszcsatornán csimpaszkodó cseppek: üveggyöngysor egy cselédlány golyvás nyakán; s a kéményekbõl felszálló füstöt karcsú lábakon redõzõdõ, folyton izgatott s újra és újra lecsúszó harisnyákká rajzolta át feltüzelt képzeletem; álltam csak és bámultam, ellágyulva és szorongással teli, s észre se vettem, hogy Margit bejött a szobába, csak erõltetett könnyedséggel csengõ hangja térített vissza a kis lakás meghitt banalitásába.

- Hány cukorral tetszik?

Megfordultam. Margit az üvegasztalkán rendezgette a kávéscsészéket, s ahogy fölegyenesedett, megpillantottam rajta a nyakláncot, a melltû ezüstpillangóját és a minden mozdulatára megrezzenõ fülönfüggõket, melyek egy hercegkisasszony elõkelõségét kölcsönözték finom vonásainak. Durva szövésû, vastag szoknyája, egyszerû, magas nyakú pulóvere, melybõl alig domborodtak ki apró keblei, az ékszerektõl átszellemítve olyan kifinomulttá és titokzatossá varázsolták a süldõlány fejletlen alakját, hogy megtántorodtam, és torokszorító vágy ébredt bennem, hogy megsimogassam, csak megsimogassam azokat a megindító halmocskákat, ajkammal megérintsem a fülönfüggõk gyémánthidegét... "Te vén kecske, te romlott barom!" - mondtam magamban, és megindultam feléje. Letérdeltem elõtte, átfogtam a derekát, arcomat a gyapjúszoknya szúrós melegébe temettem, és lázasan suttogtam: - Gyönyörû vagy, a legszebb, a legtisztább, legcsodálatosabb teremtés a világon. Nincs a földnek olyan tája, Grönlandtól az Antarktiszig, amit be ne jártam volna, de hozzád mérhetõt nem láttam sehol. Imádlak attól a pillanattól fogva, hogy megláttalak a gimnázium elõtt, kamaszkori álmaim keltek új életre benned, édes, egyetlen, káprázatos, csodálatos Margitom, te tünemény, te... - megakadtam, s ezzel lélegzethez juttattam a lányt. Jobbnak véltem felpattanni és gyorsan visszaülni az asztalhoz, még mielõtt ellenkezni kezdene.

- Köszönöm a kávét - mondtam. - Két cukrot legyen szíves!

Margit remegõ ujjakkal vett ki kockacukrot a cukortartóból, és olyan ügyetlenül pottyantotta a csészémbe, hogy a kávé kilöttyent a terítõre. Ettõl még jobban megzavarodott.

Megittam a kávét, és hátradõltem a karosszékben. Éreztem, hogy bocsánatkéréssel mindent elrontanék, támadnom kell, csak most megfontoltabban. Hallgattam hát hosszú percekig, miközben Margit lesütött szemmel ült velem szemben, ölében összekulcsolt keze meg-megrándult az idegességtõl. Ki kellett várnom, míg megszólal.

- Az apám... az apukámmal hol ismerkedett meg? - kérdezte végül elcsukló hangon.

"Valóban, hol is...? - villant meg bennem. - Mese nincs, rögtönözni kell" - és ezt mondtam:

- Bostonban. - (A levél keltezésében ez a városnév szerepelt.) - De nem voltunk közeli ismerõsök, csak mint a kinti magyarok általában. ("Így legalább nem kell intimitásokat költenem róla.")

- De azért megismerte valamennyire? - kérdezte a lány reménykedve. Megesett rajta a szívem:

- Valamennyire igen. ("Halljuk, mit kell hazudnom!") Mire kíváncsi?

- Én csak azt szeretném tudni, hogy ki volt õ... akkor?

- Mikor?

- Akkor... ötvenhatban. - Nem tudta, forradalmat mondjon-e vagy ellenforradalmat, az egyik szóra nem állt rá a szája, a másikkal nem akart megsérteni.

- Nem sokat tudok róla. Én nem vettem részt a harcokban.

- Mégis... legalább azt mondja meg, hogy maga szerint hõs volt az apám vagy gyilkos? - Majdnem elsírta magát.

- "Most aztán jól feladtad a leckét! - gondoltam. - Mit mondjak erre? Valószínûleg szerencsétlen balek volt az apád, hacsak nem lelte kedvét a lövöldözésben. Mit tudhatok én errõl?"

- Nézze, kedves... kedves Margit! Az édesapja elolvastatta velem a levelét, s ha jól emlékszem, abban õ maga is azt kéri, hogy ne sokat tépelõdjön ezen, nehogy megzavarja a szép kis fejecskéjében azokat a világnézeti és viselkedési normákat, amelyekhez tartania kell magát, ha nem akar az élet országútján az árokpartra szorulni. Én nem tudom, mit tett az édesapja azokban a zavaros napokban, egy biztos: amilyennek én õt megismertem, nyereségvágy és vérszomj nem vezette. Megelégszik ennyivel?

- Igen - mondta Margit komolyan, és végre rám nézett. - És köszönöm.

- Nincs mit - mondtam kényszeredetten, és elszégyelltem magam: "Miket fecsegek én összevissza?" Kínos csend ereszkedett közénk. Rajtam volt a sor.

- Én, ahogy mondtam, nem vettem részt semmiben, ezért is térhettem haza különösebb következmények nélkül. Igaz, két éve már azokat is kiengedték, akik csináltak valamit. Én is akkor határoztam el, hogy hazajövök.

- És nem bánta meg? - kérdezte Margit, végignézve farmeröltönyömön, melyet a helyi áruházban vásároltam másfél éve.

"Megbánjam - töprengtem. - Talán jobb lesz, ha nem bánom meg."

- Nem bántam meg - feleltem határozottan. - Tudja, kedves Margit, én igazából egy lány miatt mentem ki. ("Ez az, ez biztosan hatni fog!") De ez magát nem érdekelheti.

- Dehogynem - tiltakozott Margit, fülig pirosan. - Nagyon is érdekel. - És még jobban elpirult, de annyira, hogy megint nem mert rám nézni. Gyönyörû volt, és olyan kívánatos, hogy alig bírtam visszatartani magamat. Nagyot nyeltem:

- Megengedi, hogy igyam egy kortyot? Esetleg koccinthatnánk.

Margit bólintott, és a megtiszteltetéstõl félig bénán felemelte a poharát. Megborzongott, amikor beleivott a vermutba (pedig milyen émelyítõ, gyenge kotyvalék!), de aztán szinte kihívóan kiürítette a kelyhet.

- Elfelejtettünk koccintani - mondtam, és újra töltöttem. Margitnak nem volt más választása, koccintott, és a második poharat is kiitta. Nyeregben voltam, de ekkor már az én agyamra is (az övére bizonyosan) rózsaszín köd szállt.

- Az események idején ("Milyen jól megválasztottam ezt a szót: események!") húszéves voltam ("Talán most sem látszom többnek huszonkilencnél..."), a második évfolyamot végeztem a budapesti... de ez nem lényeges, én már huszonötödikén hazautaztam abba a határmenti kisvárosba, ahol születtem és gimnáziumba jártam, s ahol akkor az a lány... Ilonának hívták, negyedikes volt... Nem folytatom, ma is nagyon fáj - szakítottam félbe magamat, mert nem is tudtam hirtelen, mivel folytassam.

Margit csalódottnak látszott. "Hogy hat a kis libára a romantika!" - gondoltam, és a felgyülemlett epe gátlástalan hazudozóvá tett.

- Az egész város kivonult a negyvennyolcas emlékmûhöz. Õ állt legelöl. Kilépett a tömegbõl, felállt az emlékmû talapzatára, és szavalni kezdett:

Õ szavalt, õ, aki azelõtt annyiszor hallhatott engem az iskolai ünnepélyeken, én voltam a gimnázium legjobb versmondója - mit a gimnáziumé? minden szavalóversenyt megnyertem! -, de mindhiába, nem hatott rá a hírnevem; egyszer leszólítottam a folyosón, és szerelmet vallottam neki, de õ csak mosolygott, és a füzetet... - Megrémültem: ha így folytatom, ráismer az én egykori próbálkozásaimra, s bár én most nem az az én vagyok... jó lesz vigyázni!

- És? - kérdezte Margit.

- És abban a pillanatban tankok fordultak be a sarkon, és tüzet nyitottak...

- Tankok? Miféle tankok? - csodálkozott Margit.

- Azt akkor nem lehetett megállapítani - folytattam, visszanyerve a hidegvéremet. - Tény, hogy lövöldözés kezdõdött, vissza is tüzeltek valahonnan... Én már az elsõ lövésekre elfutottam, bemenekültem egy kapualjba, de azt még láttam, hogy Ilona véresen leomlik a koszorúk mellé, és egy gyertya lángja belekap hosszú, szõke hajába... ("Jézusom, de aljas vagyok!")

- Elégett? - kérdezte Margit, és csak úgy patakzottak a könnyei.

- Nem tudom - válaszoltam. - Gyáva voltam, igen, a leggyávább, legnyomorultabb alak a világon. Elfutottam, és másnap reggel már egy osztrák falu kocsmájában zokogtam a söröm mellett... ("Most már elég a giccsbõl, te szarzsák!" - próbáltam észre térteni magamat.)

És milyen volt õ? - kérdezte Margit erõtlenül, s szemlátomást lenyûgözve. És ekkor én, a poklok legmélyebb bugyrának legbûnösebb, legalávalóbb, poklok poklánál is mélyebb kárhozatot érdemlõ elkárhozottja, felálltam és odaléptem hozzá:

- Hogy milyen volt? Éppen olyan, mint te. Talán csak a haja volt valamivel világosabb. De ugyanez a tisztaság, ugyanez az angyali ártatlanság sugárzott róla; igen, most már értem, miért vezérelt a sors engem ebbe az isten háta mögötti sárfészekbe: azért, hogy fölleljem benned az én Ilonámat; ezért kellett hát visszatérnem a világ másik végérõl, ahol annyi dollárt kerestem, amibõl egész lakónegyedeket lehetne megvásárolni ebben a porban és sárban fetrengõ, a reménytelenség macskaköveivel kirakott kisvárosban. Ó, Margit, szerelmem, köszönöm, hogy megtaláltalak... - És ismét térdre hulltam elõtte, és újra kezdtem azt az undorító komédiát, amelybe egyszer már belesültem, de most - kellõ elõkészítés után - teljes sikert arattam vele.

Egy tizenöt éves gyereklány megrontójaként keltem fel a rekamiéról. Mefisztó terve sikerült, ha ugyan ez volt a célja...

- Milyen furcsa órád van! - mondta késõbb Margit. - Nagyon értékes lehet. Amerikából hoztad?

- Igen - hazudtam, de nem árulhattam el, hogy az ilyen csodaórák filléres holmik lesznek tizenhat év múlva.

Margit sokáig némán feküdt mellettem, majd hirtelen felült.

- Rájöttem, miért voltál ismerõs az elsõ perctõl fogva. Arra a fiúra hasonlítasz, aki tegnap a nagyszünetben odajött hozzám. Adott egy füzetet, és azt mondta, hogy szerelmes belém, és abban a füzetben mindent megmagyaráz.

- Elolvastad? - kérdeztem szorongva.

- Még nem - mondta Margit, és hozzám simult. - És most már nem is érdekel, egy csöppet sem. Baj talán?

- Dehogy - mondtam szomorúan. - Hol van az a füzet?

- A másik szobában, az íróasztalomon - felelte Margit csodálkozva.

- Aludjunk egy kicsit, jó? - mondtam.

- Jó - súgta Margit. Tizenegy óra múlt. Nemsokára indulnom kell. Amikor Margit elaludt, óvatosan felkeltem, átmentem a másik szobába. Az íróasztalon ott hevert az ismerõs, kék fedelû füzet. Beleolvastam:

Te nem ismersz engem, de én minden lényegeset tudok rólad. Mi ketten azért születtünk, hogy megtaláljuk egymást. A mi szerelmünk az idõk méhében ringatózott évezredek óta, és nem lehet véletlen, hogy éppen ebben a boldog korban fog beteljesedni...

Te, a természeti lény, csordultig meg vagy töltve a világgal, s ezért nem lelhetsz öntudatra, csak az én szenvedõ, mert a Nagy Egészbõl kizárt tudatosságomban...

Hátralapoztam a versekhez:

Elszorult a szívem. Becsuktam a füzetet, és az órámra néztem. Indulnom kell. Felöltöztem. Margit békésen aludt. Hogyan vehetném rá, hogy mégiscsak szóba álljon azzal a pattanásos képû, gátlásos kamasszal - velem? Sehogy, de már nem is lenne értelme. Kárhozottan éltem harminchárom éves koromig, és akkor - megkapva az egyetlen lehetõséget, amely megváltoztathatta volna az életemet - visszamenõleg is igazoltam kárhozatomat. De Mefisztó diadala sem teljesedett be - ez volna az a perc, amelyhez esengve szólnék?...

Az ajtó felõl kaparászást hallottam. Kinyitottam: az uszkár ült a küszöbön.

- Megyek már - mondtam neki. Még megigazítottam Margiton a takarót, egy pillantást vetettem a padlón heverõ ékszerekre - reggelre elolvadnak, s csak egy kénbûzös tócsa marad utánuk a szõnyegen, mintha az uszkár rondított volna oda -, és kiléptem az ajtón.

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page Kiállítások