[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Margit

Hét óra tájban elaludtam, s mire felébredtem, már késõ volt bemennem. Kapkodva felöltöztem, leszaladtam az utcára, és betelefonáltam a központba, hogy beteg vagyok, néhány napig ne számítsanak rám. Utána felhívtam Mártát, neki is eldadogtam, hogy rosszul érzem magam, ne várjon. Márta tudta, hogy van egy orvos barátom, aki bármikor kiír akár egy hétre is, ha nincs kedvem dolgozni, ezért nem válaszolt, letette a kagylót. "A saját frigiditása miatt haragszik rám, vagy mi a fene?" - morogtam dühösen, de a bûntudat és az azt kísérõ szorongás máris jelentkezett. Még beszéltem Gáborral, aki a hiányzásaimat szokta igazolni, aztán hazamentem. Útközben vettem egy üveg pálinkát, tíz üveg sört, meg ebédre kenyeret és parizert, de elõre éreztem, hogy az ivás sem fog segíteni, agyon van csapva a napom, és most még az sem vigasztalhat, hogy utána alhatom, mert attól kell tartanom, hogy ismét valami szörnyû látomásra ébredek.

Megittam egy üveg sört, majd - hogy csináljak valamit - nekiálltam takarítani. Köd volt ma is, jótékonyan eltakarta a lakótelep ocsmány házait, csak a szemközti presszó lámpái sárgállottak át rajta hívogatóan. "Át kéne ugranom" - gondoltam, de tudtam, hogy nem tehetem: "beteg vagyok", megláthat valaki. Egy üres és felesleges nap állt elõttem, aminél még a fiókkönyvtár unalma is jobb; s most megint megkívántam Mártát: õ legalább meleg és odaadó, ha sikerül némi gyöngédséget kicsiholnom magamból.

Befejeztem a takarítást (nem sok látszatja volt), leültem a heverõre, bontogattam a söröket, a pálinkába is belekortyolgattam, amíg Ilona nevét mondogatva sírva nem fakadtam az önsajnálattól. Megborzongtam a gyönyörûségtõl, amikor az elsõ könnypatakok végigfutottak az arcomon, tovább táplálva a magam iránt érzett szánalmat, amelynek csak hazug voltáról kellett megfeledkeznem - Ilona távozása ugyanis semmiféle megrendülést nem váltott ki belõlem, inkább megkönnyebbültem, hiszen már évek óta titkon erre vágytam, s házasságunk kilenc évébõl az utolsó hatot csak a Margitról való ábrándozások tették elviselhetõvé. "Margit, igen, ha Margittal sikerül..." - motyogtam, a hatodik üveg sört kibontva (a pálinka addig elfogyott), s eszembe jutott a rosszul beállított dátum. "De hiszen 1965-ben Margitba voltam szerelmes!" Õutána koslattam reménytelenül, mert nálam ügyefogyottabb kamasz nem termett még a világon, s azzal rontottam el teljesen a dolgot, hogy miután hetekig bámultam õt a gimnázium folyosóján, egyszer csak elszántam magam, és az egyik nagyszünetben odamentem hozzá, hebegtem valamit, és a kezébe nyomtam egy füzetet, amelybe a vele kapcsolatos ömlengéseimet írtam le, meg néhány verset, mert akkor még azt hittem, hogy költõ lesz belõlem. Margit elvette a füzetet, de néhány nap múlva a barátnõjével küldte vissza, s azután már egyáltalán nem mertem közeledni hozzá.

Nem lettem költõ, nem lett belõlem semmi, a fõiskolát is csak azért végeztem el, mert nem volt bátorságom otthagyni, mint ahogy Ilonát sem, amikor hosszas és megalázó könyörgések után végre hajlandó volt lefeküdni velem.

Amikor elment, azt hittem, hogy megszabadulva a nyomástól, amit az õ csillapíthatatlan szeretetéhsége jelentett, megcsinálom mindazt, amire harminchárom éves koromig nem volt idõm, mert tanulnom kellett, pénzt keresnem, lakást kerítenem, vele törõdnöm, de semmi sem sikerült, csak az üresség és a szorongás nõtt bennem napról napra, amit aztán Márta az elhagyott férfi elkeseredéseként értelmezett, amíg a tegnap esti hazug és felesleges együttlét nem lett belõle.

"Szegény Ilona, szegény Márta, s ti szegény Ilonák és Márták mind, akik olyasmit vártok tõlem, amire nem vagyok képes! Megszántatok, legalábbis azt hittétek, hogy ti szántok meg engem, pedig a testi vágyon kívül én nem éreztem irántatok mást, mint sajnálatot. Sajnálatból húztam le a bugyitokat, és kötelességtudatból próbáltalak kielégíteni benneteket, hol sikerrel, hol sikertelenül, s közben a képzelgésekkel kísért maszturbálásban több örömet találtam, mint a veletek való együttlétekben..."

Öt óra felé a köd befolyt a szobába, összekeveredett a cigarettafüsttel, megtöltötte a padlón sorakozó üres üvegeket, marta a szememet, a számat, a falak imbolyogni kezdtek, hányinger fogott el. Kitámolyogtam a fürdõszobába; a vécécsésze bûze megkönnyítette, hogy kiokádjak mindent: a pálinkát, a sört, a nyálkás, rózsaszín parizercafatokat, s mire fölegyenesedtem, már elviselhetetlenül hasogatott a fejem. A szobában, ahogy vártam, ott ült a kutya, s amikor megpróbáltam oldalazva eljutni a heverõhöz, rám vicsortott. "Ne, kérlek, ne bánts!" - nyöszörögtem, de most nem bólintott és nem tûnt el, hanem nekem ugrott, és ledöntött a padlóra. Bûzös lehelete megcsapott elvesztettem az eszméletemet.

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page

Kiállítások