Margit

Márta ugyanolyan szótlanul és tartósan tudott duzzogni, mint a feleségem, s ilyenkor vele szemben is ingerültséggel vegyes bûntudatot éreztem, amely megakadályozta, hogy fesztelenül viselkedjem, zavarba hozott és szorongást keltett bennem, s ezért vagy ügyetlen és megalázó kiengesztelési kísérletekhez folyamodtam, vagy dührohamban törtem ki, csapkodtam és kiabáltam, akárcsak a házasságom utolsó hónapjaiban.

Szorongva léptem be a könyvtárba (hiába hajtottam fel útközben egy nagyfröccsöt, azzal, hogy most már úgyis mindegy); Márta valahol hátul rakosgatott, nem válaszolt a köszönésemre. Kölcsönzõ még nem volt a teremben. Bementem a polcok közé. Márta nem fordult meg. Félszegen álltam egy darabig, aztán odamentem hozzá, és - magam számára is váratlanul - hátulról átöleltem és megfogtam a mellét. (Csak ekkor döbbentem rá, hogy öntudatlanul a feleségemet képzeltem a helyébe, hozzá szoktam így közeledni, ha neheztelt valamiért.) Márta megdermedt a meglepetéstõl, de nem szakította ki magát. Ettõl teljesen begerjedtem.

- Gyere, menjünk az irodába! - súgtam a fülébe, és kezdtem kigombolni a blúzát.

- Hülye, jöhet valaki - mondta Márta, és ellökte a kezemet. Szánakozva kérdezte: - Ittál?

"Úristen! - gondoltam. - Ezt a nõt már régen megkaphattam volna!" Amióta Ilona elment, lassan egy fél éve, nem voltam senkivel, esténként a szemrevalóbb nõolvasókat szoktam sorra venni képzeletben. Mártát, talán mert annyira hasonlít a feleségemre, sohasem vontam be a képzelgéseimbe. S ugyanakkor... végül is, miért ne?

Márta egész nap izgatottan járt-kelt, túlfûtött hangon beszélgetett az olvasókkal, és nem mert felém nézni. Engem újra elfogott a depresszió, hagytam, hogy mindent õ csináljon, az ablakhoz álltam, és az utcán gomolygó ködöt bámultam, s ahogy az sûrûsödött, úgy nõtt bennem a rosszérzés. Kidagadó nadrágom is zavart, óvatosan kellett forgolódnom, legszívesebben kimentem volna a vécébe onanizálni.

Végre este lett, zártunk. Alig maradtunk magunkra, megragadtam Mártát és bevonszoltam az irodába. Túl hamar kezdtem vetkõztetni, megsértõdött. - Hozok bort - javasoltam ijedten, és elrohantam a kocsmába, idegesen, mert attól tartottam, hogy közben hazamegy. De megvárt, megittuk a bort, és lassan megadta magát. Nem bizonyult valami jó szeretõnek: egyórás kínlódás után fejeztem be - magamnak. És máris kényelmetlen volt, hogy ott van mellettem, szerettem volna hazamenni, és olvasgatni egyedül, vigyáznom kellett, nehogy észrevegye. "És most mi lesz? - gondoltam. - Ezentúl majd minden este lefekszünk, napközben pedig figyelmesnek kell lennem hozzá, éreztetni a ragaszkodásomat?... Olyan lesz, mint Ilonával az utolsó években, csak ez már így kezdõdik."

Hazakísértem. A kapuban meg akartam csókolni, de elhárította. Bement, és bennem azonnal kihunyt a hódítás öröme. Meggörnyedve baktattam hazafelé, fázósan húztam össze magam az öreg télikabátban, melyet az idén elfelejtettem beadni a tisztítóba; mentem a tejszerû ködben, és alig vártam, hogy ágyba kerüljek és Margitról ábrándozhassam, amíg el nem alszom. Az az érzésem támadt, hogy követnek. Hátrafordultam: mintha árny suhant volna az egyik lámpaoszlop mögé. Meggyorsítottam a lépteimet. Eszembe jutott az elõzõ éjszakai álom vagy látomás - melyik volt a kettõ közül, már nem tudtam eldönteni...

Éjszaka megint felébredtem: bizonytalan derengésben az órás ott ült a székemen, és gúnyosan mosolygott. Rémülten kaptam a lámpazsinórhoz; a fényben az öreg eltûnt, de ahogy lekapcsoltam a villanyt, újra ott ült az asztalnál, és rám kacsintott. Visszakapcsoltam a kislámpát, és bebújtam a takaró alá. Ott kucorogtam hajnalig, zakatoló szívvel, s csak akkor mertem kidugni az orromat, amikor már teljesen kivilágosodott.

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page

Kiállítások