[Back to the JATE Library]

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Margit

4

Késõ éjszaka tértem magamhoz. Kimentem a fürdõszobába, hideg vízben megmostam az arcomat. "A kutyát most másodjára a részegség is rám küldhette, de tegnapelõtt nem ittam, és tegnap sem annyit, hogy látomásaim legyenek..." - töprengtem. És hirtelen megvilágosodott minden. "Az órás, csak õ állhat az érzékcsalódásaim mögött. Azonnal el kell mennem hozzá!" S bár éjfél elmúlt, sietõsen öltözködni kezdtem.

A mûhelyablak penészfoltos függönyén át pirosas fény szivárgott az utcára. Elszántan nyomtam le a kilincset, de belépvén rögtön visszahõköltem. Az uszkár ült a pult elõtt, és dühösen rám mordult.

- Nyughass, Mefisztó! - szólt rá az órás, és félretette a mosónõs vekkert, amelyet babrált éppen. - Már vártam önt.

Hideg borzongás futott végig rajtam, megtántorodtam.

- A sarokban talál egy széket, üljön le! - folytatta az öreg. - Ne haragudjon Mefisztóra, gyûlöli az alkoholszagot, engem is meg szokott morogni. De nagyon megszidtam, amiért magára támadt.

Reszketve leültem, és nagyon ostoba képet vághattam, mert az órás gúnyos hahotára fakadt:

- Maga szerencsétlen, hogy hagyhatja el így magát egy felnõtt férfi, aki Hölderlint és Rilkét olvas eredetiben, s ráadásul idõnként a szépnem körében is szert tesz egy-egy újabb trófeára, mint tegnap este is...

- Honnan tudja mindezt rólam? És ki maga? - kérdeztem megrökönyödve.

- Nem szívesen válaszolok erre a tapintatlan kérdésre. Mondhatnám, hogy Koleszár Béla vagyok, az órás - megnézheti a cégtáblámat -, de azt is, hogy ama erõnek része, mely mindig rosszat akar, de mindig jót mível.

- A Sátán? - kérdeztem ironikusnak szánt hangsúllyal, ám voltaképpen megszeppenve.

- Hogy ön milyen közönséges, fiatal barátom! Hát mondtam én, hogy maga egy befuccsolt költõ-önjelölt, gátlásosságát nõgyûlölettel álcázó onanista?

Megsértõdtem.

- Milyen jogon avatkozik az életembe, vén intrikus? Minek rémisztget ezekkel az ósdi távhipnotikus látomásokkal? Nem is hiszek magában.

- Kár így heveskedni - csóválta fejét a pokoli öregúr. - Hát már nem emlékszik, hogy üzletet ajánlottam magának? Vérig sért, és aztán csodálkozik, hogy én is keményebb húrokat pengetek. Azt hiszi, nekünk nincs önérzetünk?

- Vonja vissza, amit mondott! - erõsködtem.

- A költõ-önjelöltet vagy az onanistát? Különben mindegy. Ha óhajtja, szívesen kijelentem, hogy önt félreismerte a világ, s egyedül csak magán múlt eddig is, hogy bebizonyítsa...

- Hagyja abba! - könyörögtem. - Tudom, hogy egy nagy senki vagyok, de nem bírom elviselni, ha ezt más szájából hallom.

- Kérem - biccentett az órás -, ha így áll a dolog, készséggel megkövetem önt, s magam is fátylat borítok a sértéseire. S hadd folytassam máris azzal, hogy mindez szándékom ellenére történt; én ugyanis azért voltam bátor azokat az ön által távhipnotikus látomásoknak nevezett trükköket alkalmazni, mert a segítségére jöttem. - Megakadt.- Azt hiszem, én vagyok az idõsebb jó pár ezer évvel, felajánlhatom a baráti pertut?

- Nem hiszem, hogy barátságról szó eshetnék köztünk, de nem bánom - vetettem oda fagyosan, mert - bár ijedelmem nem múlt el - kamaszos gõgöm, mint eddig annyiszor, most is segített, hogy a megalázónak érzett helyzet fölébe emelkedjem. - Halljam az ajánlatot!

- No, azért nem kell mindjárt ajtóstul rontani a házba - mondta különös beszélgetõtársam, és ismét rászólt a kutyára, amely pökhendi szavaim hallatán morogni kezdett: - Nyughass, Mefisztó!

- Miért a kutyádat hívod Mefisztónak? - érdeklõdtem. - Hát nem te vagy az?

- Igazad van - válaszolt nyugodtan az öregember. - El is küldöm, hogy ne zavarja a társalgásunkat. Mefisztó, tûnj el! - kiáltott rá a kutyára, és az tüstént szétfoszlott a levegõben.

- Tudod, kedves barátom, a névazonosság oka az, hogy én és a kutyám - hogy is mondjam neked? - valamilyen módon egyek vagyunk...

- Azaz káprázatok vagytok mind a ketten - egészítettem ki fölényesen.

- Azt azért nem mondanám - intett le az öreg. - Ha káprázat volnék... de hagyjuk ezt! Az ajánlatomat akartad hallani. Nos hát, jól figyelj! - S a szemem láttára különös átalakuláson ment keresztül. Álla, orra kihegyesedett, haja sercegve felkunkorodott és mulatságos kakastaréjt alkotott a feje búbján, lerágott körmei megnõttek és vörös karmokká görbültek, vállán bíborszínû palást terült szét, s ahogy felállt és kiegyenesedett, egész alakja megnyúlt és arányosan karcsú lett, és már nem emlékeztetett sem az öregemberre, sem az uszkárra, melyet az imént varázsolt vissza a semmibe.

- Felajánlom neked - kezdte ünnepélyesen -, hogy megpróbáld helyrehozni mindazt, amit felesleges és céltalan életed során elrontottál. Felajánlom a sikert és a boldogságot, ha elég elszántnak bizonyulsz, hogy megszerezd magadnak. S mindenekelõtt felajánlok egy röpke látogatást 1965-be, mert minden késõbbi sikertelenséged okát akkori balfogásaidból eredezteted. Térj hát vissza kamaszkorod világába felnõtt férfiként, és próbáld meg leszakítani azokat az örömöket, melyeket gõzös és éretlen sihederfõvel nem voltál képes kitépni a sors fukar kezébõl!

- Nem tudom - mondtam zavartan. - Valóban szívesen visszamennék, s abba az esztendõbe különösen, mert minden balgaságom ellenére olyan boldog voltam akkor, mint azóta sohasem. De hogy - ha jól értettelek - elcsábítsam azt az angyali lényt, akit ma is a legszebbnek, legtisztábbnak tartok a világon... nem, ilyen aljasságra nem tudsz rábeszélni.

- Ugyan, kedves barátom, ki beszélt itt csábításról? Nem, nem, én teljesen rád bízom, mit mûvelsz a múltadban, csak azt szeretném elérni, hogy megtaláld önmagad. Hát nem akkor veszett ki belõled minden merészség és törekvés, melyekkel más irányba fordíthattad volna a sorsodat?

- Talán nem is voltam többre hivatott.

- Ezt úgy mondtad, mintha tõlem várnál megerõsítést vagy cáfolatot. Erre ne számíts, nem vagyok mindentudó... Én csupán egy kis kirándulást javasolhatok; rajtad áll, mire mégy vele.

- Rendben van - mondtam elgondolkodva -, fontolóra veszem az ajánlatodat. De ha már üzletrõl beszélünk, tudnom kell, mit kívánsz érte cserébe.

Mefisztó megvonta a vállát.

- Miért kell rögtön arra gondolni, hogy mi lesz azután? Több bátorságot és vállalkozó szellemet kellene tanúsítanod, különben csak a tespedés jut osztályrészedül.

- Ebbõl elég - szakítottam félbe. - Nagyon jól tudom, hogy ti, pokolfajzatok, a megrontásunkra törtök. S nem mintha drága volna az üdvösségem, nem mintha rettegnék a pokolbéli kínoktól, melyekhez bizonyára ugyanúgy hozzá lehet edzõdni, mint a földiekhez, de mégis tudni szeretném, mivel tartozom ezért a remélhetõleg szórakoztató turistaútért, amelyhez nagylelkûen útlevelet és valutát kínálsz fel.

- Semmivel - rázta fejét a Sátán -, igazán semmivel...

- Mégis, mondj valamit! Krisztus koporsóját sem õrizték ingyen.

- Nem szeretem, ha a jelenlétemben Krisztust emlegetik - sértõdött meg Mefisztó, majd kényszeredetten folytatta: - Semmit sem kérek tõled, azaz majdnem semmit...

- Mondd csak ki bátran, ne köntörfalazz! - biztattam, mire láthatólag zavarba jött, s elõvéve egy fésût, a kakastaréját próbálta lesimítani.

- Ne kímélj, cimbora! - szóltam elszántan.

Mefisztó csendre intett, sorra húzogatta ki a fiókjait, gondterhelten kotorászott bennük, végül diadalittasan mutatta fel Goethe Faust-ját. Lázasan lapozott a vastag kötetben, s megtalálva a keresett részt, fennhangon olvasni kezdte:

- Ezt kellett volna mondanod, mire én néhány sorral lejjebb:

- Nos? - nyújtotta át a könyvet:

- Jól gondold meg, én semmit sem felejtek.

- Hagyjuk a komédiát! - hárítottam el magabiztosan. - Goethében magam is elég járatos vagyok. Ezt a részt kívülrõl fújom:

- Elég, elég - rázkódott Mefisztó válla a nevetéstõl -, képes lennél felmondani az egészet.

S bõ lebernyegébõl elõvarázsolt egy gyûrött papírlapot, rajta az elõre megszerkesztett szerzõdésszöveggel, másik kezébe hosszú tût vett, én pedig halálos - ó, milyen jól játszom mindig, ha irodalomról van szó! - nyugalommal nyújtottam feléje a mutatóujjamat:

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page Kiállítások