A két világháború közötti
Magyarország gazdaságtörténete
1. Trianon hatása a magyar társadalomra, gazdaságra
2. Magyarország a II. világháború közötti időszakban
3. A gazdaság ágazati strutúráinak változása a két világháború között
a., A mezőgazdaság
Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháború előtti Európa egyik legnagyobb, bár nem túl fejlett országa volt, ahol a történelmi Magyarország önmagában véve is jelentős tényezőnek számított. A Monarchia az első világháborús vereség következtében, a külső és belső érdekek együtthatásának eredményeképpen megingott, majd a nagyhatalmi érdekeknek megfelelően "kiiktatták" az európai hatalmak sorából. Területét korábbi ígéreteknek megfelelően osztották fel és a korábbi egységes piac helyén önálló szuverén államok és azok önálló piacai jöttek létre.
Az 1920-as trianoni békeszerződés következtében Magyarország területében, népességében és gazdaságában olyan károsodásokat szenvedett, melynek következtében Magyarország környezetében minden tekintetben a legkisebb, gazdaságilag, katonailag a leggyengébb, a nemzetközi megkötöttségek miatt a legkiszolgáltottabb ország lett.
Az új államterület természeti adottságai is alapvetően megváltoztak. Az egységes, a Kárpát-medencét szinte hiánytalanul kitöltő medenceállam helyén olyan medenceközponti ország jött létre, melynek vízgazdálkodása, árvízvédelme a környező országoktól vált függővé. A korábbi természetes védelmi potenciál (Kárpátok hegyvonulata) helyett az új határok katonailag nyitottá váltak. Természeti kincseink jelentős része a környező országokba került.
Társadalmi szempontból a határváltozások rendkivül fájdalmas következménnyel jártak, a magyar nemzet kb. 34 %-a (3,5 millió fő) az utódállamokhoz és kisebbségi sorsba került.
A határváltozások következtében alapvetően újrarendeződött az ország gazdasági szerkezete. A mezőgazdaság és az ipar megmaradt értékei aránytalanok voltak. Például az új határokon belül maradt a szántóföld 38,6 %-a, a szőlőterület 62,5 %-a, de az erdőterület 12 %-ra csökkent. A szarvasmarhaállomány 30 %-ra, a juhállomány 28 %-ra csökkent. Az ipar tekintetében a változások még szélsőségesebbek voltak. A széntermelés kb. 65 %-a, de a vasérctermelés15 %-a maradt meg, valamint teljesen megszünt nemesérc és sókitermelés. Az összes gyáripari potenciál 53 %-a esett az új államterületre. (De a malomipar 90 %-a!) A megmaradt gazdasági struktúra aránytalanná vált, a fejlődés megtört és ezeket a tendenciákat erősítette a kölcsönös elzárkózási poltika. Új vámhatárok, vámtarifák és gazdaságpolitikák alakultak ki a korábbi egységes piac helyén.
A településhálózat rendszerében a leglényegesebb változást Budapest súlyának radikális felértékelődése jelentette 1920-ra az ország népességének 12 %-a tömörült a fővárosban.
Döntő változások következtek be a közlekedési hálózatban, elsősorban a vasúthálózatban. A nagy transzverzális vonalak a határ másik oldalára kerültek (jelentős részben a vasútvonalak birtoklása miatt vonták meg a magyar-román és a magyar-csehszlovák határokat), ugyanekkor az ország vasútsűrűségi mutatói a centrális hálózat megmaradt részei miatt jelentősen javultak.
A "sors iróniája" ha a fejlettségi mutatókat viysgáljuk, akkor a legtöbb tekintetben az állapítható meg, hogy az új államterület szinte minden vonatkozásban fejlettebb lett, csökkentek a területi fejlettségbeli különbségek.
A korszak kezdetének meghatározó fontosságú sajátossága, hogy az ország több évszázados "korlátozott függetlenség" után minden tekintetben visszakapta, ill. megteremtette állami szuverenitását. A tragikus határváltozások miatt a magzar társadalom nem igazán értékelte nagyra a függetlenség megszerzését, traumaként élte meg a történeti Magyarország feldarabolását.
A két világháború közötti időszak politokai áramlatai az integritás helyreállítását, majd a területi revizióra való törekvést állították a politika középpontjába. Ez az alapállás szembeállította Magyarországot szűkebb környezete valamennyi államával, hiszen minden szomszédjával szemben nyilvánosan és folyamatosan megfogalmazta területi igényét.
A pénzügyi stabilizáció megteremtése érdekében új nemzeti valutát vezettek be, a Pengőt. Az első évek fő feladata a stabilizáció megteremtése volt, ki kellett az új ország működése kereteit, újra kellett formálni, illetve át kellett szervezni a belső és külső politikai és gazdasági kapcsolatokat, meg kellett teremteni a nemzeti valutát. A gazdaság, a társadalom ,a politikai intézményrendszer stabilizációját eredményesen oldotta meg az ország, a nehéz körülmények ellenére a nemzeti jövedelem tekintetében 1929-re mintegy 10 %-os növekedést, az I. világháború utáni mélyponthoz képest pedig rendkivül jelentős gazdasági növekedést tudott produkálni.
Az 1929-1933-as gazdasági világválság megtörte a belső gazdasági fejlődés pályáit, korlátozta lehetőségeit. 1933-ban a nemzeti jövedelem névleges értéke az 1929. évi 55 %-ára esett vissza, s 1938-ban is csak mintegy 7 %-kal haladta meg a válság előtti szintet. A válság következtében megszorító intézkedéseket hoztak, pl. a közszolgálatban dolgozók fizetését jelentősen csökkentették. Az új magyar állam gazdasága sebezhetőnek bizonyult. Magyarországon az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1937/1938-ban kb. 120-130 akkori USA dollárra volt tehető. (Az európai átlag 200-220 dollár volt.) Magyarország 1938-ban közepesen fejlett országgá vált. A nemzeti jövedelem előállítása, azaz a gazdaság szerkezete jelentősen nem változott, némileg nőtt a mezőgazdaság részesedése, s lényegét tekintve stagnált az iparé.
A nemzetközi hitel- és pénzügyi kapcsolatok helyreállítása a gazdaság szempontjából rendkivül fontos volt. 1924-től kezdve rövid és hosszú lejáratú hitelek formájában érkezett be külföldi tőke, majd nagyobb mértékben megkezdődött a működő tőke beáramlása az iparba. Elsődlegesen az amerikai, angol, német és kisebb részben francia tőke szerzett érdekeltséget a magyar gazdaságban. A külföldi tőke aránya 1929-ben 28 %, majd fokozatosan csökkent, 1938-ban már csak 24 % volt. A háború kitörése után német gazdasági behatolás révén ismét emelkedett a külföldi tőke részesedése.
A háborúra való tudatos felkészülés a győri fegyverkezési program a gazdasági növekedés motorjává vált. A kormány egy milliárd pengő beruházást irányzott elő, melynek 60 %-a közvetlen, 40 %-a pedig közvetett hadiipari jellegű célokat szolgált. A gazdaság, mindenekelőtt az ipar háborús konjunktúrája jelentős szerkezeti és területi átrendeződéseket idézett elő a magyar gazdasában.
Az állami beavatkozással és garanciával végrehajtott 1920. évi földreform során mintegy 927.000 katasztrális hold földet osztottak ki, a nagybirtokok területének kb. 10 %-át igénybe véve. A földreform végrehajtása után némileg módosult a birtokstruktúra, de alapvető változások nem történtek.
A földterületek mintegy 30 %-át foglalták el a nagybirtokok, melyek elsősorban állami vagy önkormányzati, vallási stb. tulajdonban voltak. A közép- és kisbirtokok aránya a földterületek 60 %-a volt. A maradék 10 %-on (törpebirtokok) dolgozott 1,2 millió törpebirtokos.
A mezőgazdasági termelésen belül vezető szerepe a szántóföldi művelésnek volt, ezen belül is a gabonatermelés volt a meghatározó. A különböző szántóföldi növények termésátlaga az időszak alatt nem vagy csak alig emelkedett, az időjárásban mutatkozó ingadozások a termésátlagokban is megmutatkozott. A kert, gyümölcs- és szőlőtermesztés a két világháború között jelentősen fejlődőtt, a gyümölcstermesztés a korszak gazdaságpolitikájának egyik favorizált ágazata volt. A faállomány nagymértékben gyarapodott, de a minőségi mutatók is jelentősen javultak. A termelés különösen a Duna-Tisza közén koncentrálódott. A szőlőtermelés és a vele kapcsolatos bortermelés erősen ingadozott. Az ágazat legnagyobb problémáját (már akkor is) az jelentette, hogy az évi bortermelés mindössze 10 %-a volt jó minőségűnek és exportképesnek tekinthető.
Az állattenyésztés belső struktúraátalakuláson és fajtaváltásokon ment keresztül. A szarvasmarhatenyésztés a korszak jelentős részében válsággal küszködött, az állomány jelentősen csökkent, viszont a korszak során lejátszodó fajtaváltás miatt a tej- és húsátlagok jelentősen javultak. A szarvasmarhatartás a Dunántúl dombvidékein volt a legjelentősebb. A lótenyésztés fontosságát a mezőgazdasági igaerő adta, hiszen a gépesítés foka a korszakban még nem volt jelentős. Legdinamikusabban a sertésállomány nőtt, az új fajták mellett a mangalica is jelentős fajta maradt a kisbirtokosok körében. A juhtenyésztés a kornak másik válságágazata volt, állománya jelentősen csökkent a két világháború között.
Összeségében a mezőgazdasági termelés élőmunkaigényes maradt, bár a technikai háttér is modernizálódott valamelyest. A cséplés teljes gépesítése mellett megkezdődött a talajmegmunkálás kiterjedtebb gépesítése is. Állami támogatással az öntözött területek nagysága kis mértékben emelkedett. Szintén állami pénzen új növények termelésével is kisérleteztek, de ezek többsége nem vált be.
Az államhatár változása a bányászatban és a kohászatban jelentős visszaesést jelentett, nagy bányászati és kohászati központok kerültek Romániába és Csehszlovákiába. Az országban maradt szénbányák kitermelése jelentősen növekedett, de még így sem tudta fedezni a hazai szükségleteket. A szénbányászat lényegében három tulajdonos - Magyar Általános Kőszénbánya Rt., Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. és az osztrák Duna Gőzhajózási Társaság - kezében összpontosult. 1930-ban a földgáz, 1937-ben a kőolaj kitermelése kezdődött meg Magyarországon. Bükkszék, majd különösen Budafapuszta mezőin folytatott termelés gyorsan bővült, országos, sőt rövid ideig európai jelentőségű volt. 1939-ben a kőolajtermelés 143.000 tonna, majd a háborús szükségletek miatt 1943-ra már 842.000 tonnára nőtt. Ércek közül vasérctermelés Rudabányán, bauxittermelés pedig Gánton folyt elsősorban.
A vas- és acélgyártás az állami beruházásokhoz kötődött elsődlegesen. A világválság idején a termelést korlátozták, az ország hat kohója közül csak négy működött. A második világháborút megelőző fegyverkezési program erőteljesen hatott az ágazat termelésének növekedésére, technikai-technológiai korszerűsödésére. A két világháború között a kohászatban egy teljesen új szakágazat jelenik meg, az alumínium kohászata. 1934-ben Mosonmagyaróváron timföldgyár, 1935-ben Csepelen alumíniumkohó, Ajkán pedig timföldgyár és kohó létesült. Megkezdődött a Duna-völgyi timföldgyár építése is, de a háború alatt nem fejeződött be. Az új ágazatban meghatározó volt a német tőke jelenléte. A kohászati bázisok fejlesztésében és területi elhelyezkedésében a stratégiai helyzet volt döntő. 1938-től felgyorsult a nehézipar fejlődése. Egy év alatt az állami fejlesztések révén 30 %-kal nőtt a foglalkoztatottak aránya, a gazdaság szerkezetében a nehézipar meghatározóvá válik.
Az első világháború alatti háborús konjunktúra után az ipar elvesztette piacainak jelentős részét. A rövid stagnálást követően fokozatosan nőtt a gyárak száma az országban. A válság alatt megtörik a fejlődés, majd 1933-től kezdve ismét megindulnak az új alapítások, fejlesztések. Az időszakban módosult az ipar ágazati szerkezete is. A Monarchia idején szinte nem is létező magyar textilipar a 20-as években honosodik meg az országban. A beruházások közel egyharmada a textiliparba irányult. A magyar gazdaságpolitika rendkivüli erőfeszítéseket tett a pamutipar, gyapjúipar fejlesztése érdekében, elsődlegesen valutavédelmi szempontokkal indokolták a késztermék behozatal korlátozását. A fejlődő textilipar rendkivül dinamikusan növelte termelését. A szinte teljeskörű belső ellátás mellett 1928-ban 60.000.000 pengő értékű exportjával már a legtöbbet exportáló iparággá vált.
Gyors növekedés és termelésbővülés játszodott le a gépipar, az elektrotechnikai ipar és a vegyipar területén is. Ezek az iparágak - részben magyar találmányok alkalmazása révén - az átlagnál gyorsabban korszerűsítették termelésüket és termékeiket. A nagy cégek kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a műszaki fejlesztésnek, a nemzetközileg is versenyképes termékek előállításának, és egész ágazatok, illetve termékcsoportok (gyógyszeripar, rádiótechnika, elektrotechnika, közlekedési gépgyártás) kerültek a világ élvonalába, és alapozták meg a magyar ipar jó hírét.
Az ipar területi megoszlása azonban rendkivül egyenlőtlenül alakult. Az ipar abszolút központjává a főváros vált. Budapesten és környékén koncentrálódott mind a tömegtermelés, mind pedig az innovációt hordozó új ágazatok minőségi termelése is. 1938-ban a nagyipari munkásság több mint 50 %-a a fővárosban és közvetlen környékén állt alkalmazásban. Kisebb ipari tengely alakult ki a Duna mentén Budapest és Győr között. Az ipar területi koncentrációjának harmadik területe Borsod, Nógrád megye lett. A közép-dunántúli iparvidék kialakulásának alapjait stratégiai fekvése határozta meg, emiatt az állam jelentős szerepet vállalt a térség iparosításában.
Az ország infrastruktúrája, különösen a közlekedési és azon belül a közúti hálózat jelentős mennyiségi és minőségi fejlődésen ment keresztül a két világháború között. A kiépített közutak hossza az 1920. évi 16.500 km-ről az 1930-as évek végére 35.000 km-re nőtt. A közúti közlekedés a 20-as évektől vett nagyobb lendületet. 1937-ben már 16.400 személygépkocsi, 4.800 tehergépkocsi és mintegy 10.000 motorkerékpár közlekedett a közutakon.
A közúti közlekedés gyors fejlődésével szemben a vasúti közlekedés stagnált. A vizi közlekedés és főleg szállítás teljesítménye a háború előtti töredékére esett vissza. Ebben meghatározó tényező volt a tengeri kijárat elvesztése. Történtek kisérletek a tengeri hajózás újbóli megteremtésére, de lényegi növekedés csak a dunai hajózásban következett be.
A légi közlekedés kifejlődését sokáig a békeszerződés feltételei akadályozták, de fokozatosan kialakult a rendszeres bel- és főleg külfödre irányuló légi közlekedés. 1936-ban a járatok száma már meghaladta a 3000-et, a szállított utasok száma megközelítette a 20.000-et.
Az ország infrastrutúrális ellátottságának javítása szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírt a villamosítás és a hírközlés alaphálózatának kiépítése. 1920-ban az ország lakosságának mintegy 40 %-a lakott villamos energiával ellátott településeken. Ez az arány 1938-ra 70 %-ra emelkedett.
A külkereskedelmi forgalom nagyfokú ingadozásokat mutatott a két világháború közötti időszakban. A független magyar államnak ki kellett alakítania önálló külkereskedelmi politikáját, amely végülis Európa és ezen belül Ausztria központúvá vált. A 20-as években a külkereskedelem több mint 50 %-a irányult Ausztriába, az arány fokozatosan csökkent, de így is az Anchluss-ig Ausztria maradt meghatározó gazdasági partnerünk. Az 1930-as évektől kezdve mind a kivitel mind pedig a behozatal politikai indíttatásúvá vált. A gazdasági megállapodások (1934 magyar-olasz-osztrák) elősegítették a külkereskedelem fejlődését, de az ideológiai-politikai szembenállás le is szűkítette annak irányát.
1935-1936-ra Németország vált a legfontosabb kereskedelmi partnerünké. A külkereskedelem nagyságrendje és áruösszetétele lényegében azt tükrözte, hogy a magyar gazdaság fokozatosan alárendelődött a német gazdaság igényeinek. Magyarország rövid idő alatt "beilleszkedett" a német gazdasági munkamegosztás rendszerébe és gazdasági tekintetben a "német élettér" szerves részévé vált.
Az 1937. évi külkereskedelmi forgalom értéke és területi megoszlása jelentős részben visszatükrözte az államközi kapcsolatok jellegét és intenzitását. A politikai kapcsolatok már elsőrendűvé váltak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok alakulásában, de még béke volt és így a külkereskedelem teljes politikai meghatározottságáról még nem lehetett beszélni.