[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Séner Jánosnak nem maradt pénze bérkocsira, gyalog indult el a hajóállomásra. Útközben többször is meg kellett állnia, hogy összeszedje magát - az ütés helyén megduzzadt és elviselhetetlenül sajgott a homloka, idõnként szédülés és hányinger fogta el, s a viharban átázott testét is mindjobban hatalmába kerítette a vacogás -, így alig néhány perccel tíz óra elõtt, utolsóként lépett a már indulásra készülõ Deák Ferenc fedélzetére.

Séner a hajókorlátnak támaszkodva, tanácstalanul álldogált, és nézte a fõváros távolodván megritkuló fényeit, s görcsösen szorongatta a csodálatos módon birtokába került partitúrát. Lassacskán fénylõ boldogságérzés töltötte el, amit a testében alattomosan terjeszkedõ láz sem tudott megzavarni. Az éjszaka simogatóan enyhe volt, vakító fényû csillagok úsztak el Séner János feje fölött az égen, s arcán hol a parti erdõk jó szagú, forró leheletét érezte, hol a vízközelben csapongó szellõ kellemes hûvösségét. A világ megtelt békességgel és jóindulattal, a lapátkerekek jámbor kelepelését a kutyák jó ismerõst köszöntõ, örömteli csaholása kísérte mindkét partról, falutól faluig. A levegõ kezdett lehûlni, Séner megborzongott, és boldogságába futó aggodalom vegyült. "Csak hazáig kibírjam! - mondta magában. - Otthon néhány nap alatt kikúrálom magamat, és akkor..." A hajó elsõ tisztje lépett hozzá, és megérintette a vállát:

- Séner úr? Egy külföldi papi személy óhajt beszélni önnel.

- Kicsoda? - kérdezte meglepetten az álmodozásából kizökkent Séner, de a tiszt válaszul megvonta a vállát, és a lejárat felé mutatott. A tiszt egy fedélközi kabinhoz vezette Sénert, kulcsot vett elõ, kinyitotta az ajtót, és intett a még mindig habozó férfinak, hogy lépjen be. Séner azt várta, hogy a zárt helyiségben fülledt hõség fogadja, ehelyett nyirkos hûvösség és kriptaszag csapta meg. Hátrahõkölt, de az ajtó már bezárult, hallotta a kulcs csikordulását és a tiszt sietõs, távolodó lépteit. Sénert jeges rémület fogta el.

- Ne féljen, Séner úr! - szólalt meg németül egy ismerõs hang. - Én rendelkeztem így, hogy ne zavarjanak.

A kabinban, melynek berendezése egy egyszerû vaságy volt, fölötte feszület, középen horgolt terítõvel leborított asztalka két rozoga székkel és egy ütött-kopott pianínó a sarokban, az egyik székrõl öreg abbé emelkedett fel Séner János fogadására. Az abbé Séner beléptéig mécsese fényében olvasgatott, de most becsukta könyvét, melynek fedelérõl Sénernek sikerült leolvasnia a címet: LA DIVINA COMMEDIA, és kézcsókra nyújtotta a kezét.

- Bocsásson meg - válaszolt Séner szintén németül -, de bizonyára megérti meglepetésemet, hogy így teljesen ismeretlenül...

- Ismeretlenül? - kérdezte az abbé mosolyogva. - Hát valóban nem ismert fel, Séner úr?

Séner, zavarát és félelmét leküzdve, szemügyre vette az abbét. Az öreg pap pergamenbõrû arcát, melyet hatalmas bibircsókok csúfítottak el, hosszú, fehér haj keretezte, feltûnõ sasorra és kemény vonalú álla határozott és aszketikus jellemre vallott, ám ennek némileg ellentmondani látszott a vértelen, keskeny ajkain játszó szelíd mosoly és a bozontos, mefisztói szemöldökök alatt megbúvó szemeinek meleg csillogása. Séner megijedt.

- Az lehetetlen - dadogta. - Ön bizonyára... Valóban emlékeztet a nagy zeneköltõre, Liszt Ferencre... ugye nem sértem meg, ha õhozzá hasonlítom... de õ már tíz esztendeje halott.

- Pontosan tíz esztendeje - bólintott az abbé, és visszaülvén székébe, elrendezte maga körül viaszpecsétes, több helyen kiégett reverendáját -, és holnap lesz a tizedik évfordulója annak, hogy szeretett hazám földjétõl távol, a németországi Bayreuthban eltemettek. Eltemettek, mint Wagnerné apját - tette hozzá, s a szája szélén keserû ránc képzõdött -, s nem mint a század egyik vezéregyéniségét és a legkevésbé mint a magyar nemzet hûséges fiát... de hagyjuk ezt! Hivõ ön, Séner úr?

- Igen - mondta Séner, és önkéntelenül keresztet vetett, ám az ördögi látomás (mi másnak vélhette volna?) nem tûnt el a szeme elõl. - Hivõ katolikus.

- S lám, mégis milyen kishitû - csóválta a fejét elnézõ jóindulattal az abbé -, holott nem is egyszer találkoztunk annak idején. Vagy ön már elfelejtette volna azt a nagyszerû estét, amikor a szekszárdi dalárdát vezényelte az ablakom elõtt? Mit is énekeltek akkor? Ha jól emlékszem, a Himnusz-t, a Húzd rá, cigány-t és...

- A Szent érzet-et - vágta rá Séner, és az abbé bólintott.

- Igen, az ön figyelemreméltó alkotását, melynek néhány motívumát késõbb beleszõttem a rekviemembe is, bár akkor még nem tudhattam, hogy öntõl származnak. Engedje meg, hogy legalább utólag kifejezzem elismerésemet, és köszönetet mondjak...

- Bocsásson meg - hebegte Séner -, hát mégsem halt meg? Becsapta a világot - de hát miért?

- Séner úr, Séner úr - ingatta ismét a fejét az abbé. - Hát semmiképp sem tudom meggyõzni? És a mise, melynek partitúrájához oly különös módon jutott hozzá ma délután?

Séner megdermedt egy pillanatra, most döbbent rá, hogy eddig egyáltalán nem töprengett a Schrõdernétõl elhozott kották átváltozásának rejtélyén.

- Tehát az ön mûve volt? Most már mindent értek. Ó, milyen ostoba voltam! De hát miért tette ezt, mivel szolgáltam rá erre a rendkívüli kitüntetésre? - Áhítatos csodálkozással nézett az abbéra, akinek arca most a mécses alulról világító fényében áttetszeni látszott, s a bõrén kísértetiesen rajzolódtak ki a koponyacsontok kontúrjai. Liszt Ferenc jóságos mosollyal viszonozta Séner János rajongó elragadtatását.

- Azért kérettem önt, hogy ezt megmagyarázzam, és beavassam a tervembe. Nos, az anyaszentegyháznak és az egyetemes hitnek tett szolgálataim jutalmául engedélyt kaptam rá odafönt - mutatott az abbé a kabin mennyezete felé -, hogy a halálomtól eltelt minden tizedik esztendõben néhány napra visszatérhessek a földre, és helyrehozhassam valamely régi mulasztásomat. Ez az elsõ ilyen alkalom, s én úgy döntöttem, hogy Augusz Antal, Mosonyi és más elhunyt magyar barátaim jelenlétében megtartatom a Szekszárdi mise 1870-ben elmaradt bemutatóját a szekszárdi újvárosi templomban.

- Hát ezt is el akarja venni tõlem? - jajdult fel Séner, megfeledkezve önmagáról és a nagy mesternek kijáró tiszteletrõl. Ám tüstént el is szégyellte magát, és csüggedten horgasztotta le a fejét.

Az abbé megbocsátóan mosolygott.

- Ezt is?... Hát még mit? - kérdezte.

- Bocsásson meg! - mondta Séner. - Elragadtattam magam. De a mise bemutatását magam is tervbe vettem, s ezért most teljesen váratlanul ért, hogy...

- Téved, Séner úr, én nem azért jöttem, hogy megfosszam önt élete egyetlen nagy lehetõségétõl. Épp ellenkezõleg. A kórust ön fogja vezényelni, én megelégszem az orgonaszólam eljátszásával.

Sénernek szaporábban kezdett verni a szíve.

- Hogy én... önnel együtt... de hát hogyan? Hiszen még nem is léptem kapcsolatba a dalárdával. Nem is tudják már, ki vagyok. Nekem erre hónapok kellenek...

- Többek között azért kezdtem a mulasztásaim pótlását önnel, hogy megkíméljem egy újabb csalódástól, melyet már aligha lenne módja kiheverni - mondta Liszt Ferenc, miközben felállt, és a pianínóhoz lépett. Felnyitotta a fedelét, végigfuttatta ujjait a billentyûkön - és Séner már meg sem lepõdött, hogy a pianínó mélyen zengõ orgonahangon szólalt meg -, majd eljátszott néhány ütemet a Szekszárdi mise Credojából. Séner feszülten figyelt, várta a folytatást. Ám Liszt visszacsukta a fedelet, megfordult, és az izgatott és ámuldozó Sénerre vetette barátságos, komoly tekintetét. - Sajnos, meg kell önnek mondanom, Séner úr, hogy hiába próbálkozott volna. Ez a mai dalárda éppúgy alkalmatlan a mûvem megszólaltatására, mint az a hajdani volt. De ne féljen, a legkiválóbb szólistákról gondoskodtam az ön számára. És a kórus is bizonyított már egyszer - a jénai õsbemutatón, 1872-ben. Igaz, hogy valamennyi énekes már évek óta halott, de ez a mi esetünkben nem jelenthet akadályt. Nos, elhiszi már, hogy a javát akarom?

- Igen - válaszolta Séner -, és bármily furcsa ez még magam elõtt is, már egy csöppet sem félek, csupán csodálkozom. Túl nagy megtiszteltetés ez a számomra, és tartok tõle, hogy nem tudok eleget tenni a nagy feladatnak.

- Dehogynem - legyintett Liszt, és visszaült a mécsese mellé. - Ön, aki oly sokat tudott kihozni azokból a borízû hangokból az Augusz-kúria elõtt, most sem okoz majd csalódást. És ne feledje, hogy ezúttal valóban jó énekesekkel fog dolgozni.

- Éppen ezért félek, hogy szégyenben maradok - mondta Séner, de az abbé egy kézmozdulattal jelezte, hogy nem kíván többé kétségekrõl hallani.

- Figyeljen jól, Séner úr! A bemutatóra holnap éjfélkor kerül sor - ugye nem kell megmagyaráznom, miért ezt a kései idõpontot választottam? -, addig ön kellõ alapossággal áttanulmányozhatja a partitúrát, hiszen nem elõször van a kezében. Éjfél elõtt néhány perccel legyen a templom bejáratánál, ott fogunk találkozni valamennyien. Remélem, nem riasztják el a különleges körülmények.

- Nem, nem - sietett a válasszal Séner, bár az abbé szavaira újból hatalmába kerítette a rettegés. "Ám végül is mindegy - gondolta aztán. - Akár lázálom ez az egész, akár valóság, elõbb-utóbb úgyis be kell következnie... Én készen állok. Igen, tulajdonképpen már húsz éve, attól a naptól fogva, hogy kiköltöztem a présházamba, készen állok a halálra..."

- A meghalás sokkal kevésbé patetikus, mint azt még életünkben véljük, Séner úr. Ó, ha én ezt tudtam volna, amikor a Tasso és a Les preludes fogalmazványain dolgoztam! - mondta az abbé. - Bocsásson meg, hogy beleolvastam a gondolataiba, de számunkra a beszéd és a gondolat között elenyészõ a különbség. Sõt a suttogó beszédnél tisztábban halljuk az ordító gondolatokat.

Séner restelkedve szólalt meg:

- Ha nem lehet titkom ön elõtt, félek, túl sok tiszteletlen gondolatomról bír tudomással.

- Tiszteletlen? - kérdezett vissza az abbé. - Nem, ön sohasem veszítette el a tisztelet érzését irántam. Viszont nagyon sokszor gyûlölt. Nemcsak a rekviemem megismerésekor, jóval korábban is. Például a házi muzsika után.

- S ezt ön már akkor is tudta? - kérdezte Séner kétségbeesetten.

Liszt Ferenc nem felelt azonnal, mással volt elfoglalva. Mindkét kezét a mécses fölé emelte, és hosszan, ámulattal nézte áttetszõ, vékony ujjait, melyek a verdesõ mécslángban hol megpirosodtak, hol elhalványodtak ismét, mintha az eleven vér próbálgatta volna megtölteni bennük a zsibbadt szöveteket. Nagy sokára ejtette le kezeit az asztal lapjára, és halkan válaszolt:

- Nem, hogyan is tudhattam volna? Minderrõl csak az ideutazásom elõtt szereztem tudomást az ön aktáiból, melyeket odafönt ez alkalomból a rendelkezésemre bocsátottak. De nem kell attól tartania, hogy akár a legparányibb haragot is érzem ön iránt. Épp ellenkezõleg! Kész vagyok megkövetni önt, amiért akkor, rögtön a Beethoven-kvartett meghallgatása után elmentem, nem dicsértem meg érdeme szerint az ön igazán kitûnõ játékát, és nem érdeklõdtem egyéb ambíciói iránt.

- De hát miért nem? - kérdezte felbátorodva Séner. - Ha most ilyen kitüntetõ figyelemben részesít, akkor miért nem volt kíváncsi rám?

- Mindenekelõtt azért, mert - mint ön is sejtette - számomra egyáltalán nem volt kivételes jelenség az ön hangszertudása, ám a köteles udvariasság szabályairól még ez esetben sem feledkeztem volna meg, ha nem ér elõzõleg egy súlyos csapás, melyet akkor még felfogni is alig tudtam. Ugyanis mielõtt önhöz indultunk volna, szóváltás volt köztem és lányom, Cosima között, s e szóváltás során Cosima a szemembe vágta, hogy Isolde lánya már nem Bülow-tól fogant, hanem Wagnertõl, és hogy mindenképpen elhagyja a férjét. Legbensõbb barátom és legkedvesebb gyermekem közös árulása rettenetesen fájt nekem - akkor még nem voltam annak tudatában, hogy nem az általam igen nagyra becsült Bülow, hanem az én muzsikám cserbenhagyását nem tudom megbocsátani Cosimának -, s ez akadályozott meg abban, hogy egy kisembernek - bocsásson meg a kifejezésért! - az adott körülmények között valóban rendkívüli teljesítményét méltányolni tudjam.

- Kisember! - mondta keserûen Séner. - Köszönöm, hogy õszinte hozzám. Kisember és jelentéktelen zeneszerzõ - ezt még tegye hozzá!

Liszt Ferenc engesztelõ mozdulatot tett.

- Tudom, hogy ennek tudata mindig fájdalmas volt az ön számára, különösen attól fogva, hogy rádöbbent a születésünk és származásunk körüli egyezésekre, de az ön emberi nagyságát éppen az bizonyítja, hogy végül is mindezen sikerült túltennie magát.

Séner izgalomba jött, és most már teljesen gátlástalanul vágott Liszt szavába.

- Abbé úr, ha már szóba hozta, kérem, mondja meg nekem: az én sorsom valóban csak a csekélyebb tehetségem miatt alakult másként, mint az öné? S nem azért, mert én mindenekelõtt magyar voltam?

Liszt Ferenc meglepetten kapta fel a fejét.

- Magyar? Hát engem nem tekint magyarnak?

Séner érezte, hogy túl messzire merészkedett, de már nem tudta fékezni magát.

- Bocsásson meg az õszinteségemért - nem. Különösnek vélheti, hogy ezt éppen én mondom önnek, aki magam is csak asszimiláns vagyok, de én legalább asszimiláns vagyok, míg ön az sem. Ön minden nagylelkû cselekedete és a kultúránknak tett felbecsülhetetlen értékû szolgálatai ellenére is mindvégig idegen maradt ezen a földön, mert a sorsunkkal azonosulni sohasem tudott, és nem is akart. S ne higgye, hogy én ezért önt kárhoztatnám. Nagyon jól tudom - a magam keserves példájából is -, hogy az ön zsenije csak külhonban bontakozhatott ki igazán - de önnek ezért cserébe németté, franciává kellett válnia, még mielõtt magyarrá lett volna. Az ön magyarságvállalása egy nemes és nagy lélek leereszkedése volt ama nemzethez, melynek földjén, de nem a fajtájából született (hiszen még a nyelvét sem sajátította el soha), s amelyet önmaga elõtt igyekezett még barbárabbnak feltüntetni, mint amilyen valójában, hogy a romlatlan õserejében s ennek önbe átszármazott cseppjeiben hihessen. Az ön magyarsága nem volt más, mint romantikus pózok és patetikus gesztusok sorozata, melyeknek itt azért hódolt be mindenki, mert az önáltatásunkat szolgálta. Az önáltatásunkat, ahelyett, hogy a kívülrõl jött világosabban látó szemével a hibáinkra döbbentett volna rá bennünket. Igen, az ön mûvészete a magunk csalásának lett legfõbb érve, mert csak a felszín csillogását láttatta belõlünk, körülfonta hiúságunkat a rapszódiáival, melyekben a mi kis handabandázásaink heroikus színben tûnhettek fel, s részeg tántorgásaink nyalka diadalmenetként. Ó, bárcsak azok lettünk volna, aminek ön bennünket a világnak felmutatott!

- De kedves barátom, ilyen szerelmes gyûlölettel csak tulajdon fajtájáról beszélhet az ember. S ugyanakkor asszimilánsnak vallja magát, s németsége emlékét a nevében is õrzi. Nem érez ön itt ellentmondást?

Liszt Ferenc láthatólag nem vette zokon Séner János számonkérõ szavait, s ez Sénert további kitárulkozásra bátorította.

- Nem, mert én már több mint hatvan esztendeje magyar vagyok, még ha nem is éreztem szükségét, hogy az õseimet megtagadjam, s hatvan esztendõ épp elegendõ arra, hogy a beleszerelmesedéstõl a gyûlöletig mindent átérezhessen egy ember akár születésétõl adott, akár felvállalt fajtája iránt. Húszéves koromban, amikor végleg e nemzethez való tartozásom mellett döntöttem, hasonlóképpen éreztem, mint ön az elsõ magyarországi hangversenykörútján. Mert magyarnak lenni egyfajta részegség volt akkoriban. Ez a nemzet akkor mindenki szemében a zsarnokság jövendõ eltiprója volt, melyhez tartozni dicsõség, s e magasztos szerepre készülve maga is merésznek és tisztának tudta látni önmagát, s mindaddig az is volt, amíg õszintén az akart lenni. Mert a magyar név akkor nemcsak egy Európában szokatlan, barbár hangzású idióma beszélõit jelentette, hanem az ígérkezõ szerep dicsfényében reformátort, költõt, szabadsághõst, a láncait önerõbõl letépõ Prométheuszt; csöppet sem csodálatos tehát, hogy ama nagyszerû korszakban az is magyarrá akart válni e tarka népességû országban, akit oláh, tót, szerb anya szült, vagy német, mint önt - s éppen azok a legjobb, legtehetségesebb emberek váltak a legteljesebben magyarrá, akiket elemi tisztességérzetük most nemzetiségük elszánt védelmezõivé tenne. Mert a kiegyezéssel megszûntünk példa lenni, s vonzóak csak azok számára maradtunk, akik az uralkodásban akarnak osztozni velünk s nem a küzdelemben, az elõmenetelben s nem a fölemelkedésben...

Séner fuldokolni kezdett a váratlanul rátörõ köhögéstõl, egész testét elöntötte a veríték, s ahogy a köhögésroham elmúlt, szédülés és gyengeség fogta el. Úgy érezte, többé egy szót sem tud kiejteni a száján, de az abbé várakozóan nézett rá - várta a folytatást.

- Ó, hogy gyûlölöm én a mostani asszimilánsokat! - folytatta Séner, erõt véve gyengeségén. - Hogy gyûlölöm azokat, aki a maradék jót is megrontják a magyarban, mert az önzéséhez, gõgjéhez, más népek iránti elfogultságához és lenézéséhez asszimilálódnak, s azt még el is túlozzák, hogy az uralkodó fajhoz való tartozásukat bizonyítsák. Szerencse, hogy én már hatvan éve magyar vagyok, mert azzá a magyarrá, amivé akkor váltam, többé nem lehetnék. S bármennyire büszke is vagyok megszerzett és megszenvedett magyarságomra, csak megvetni tudom azokat, akik ezután akarnak csatlakozni hozzánk.

Séner kimerülten elhallgatott, és az abbé fürkészõ tekintetét kerülve, lehajtotta a fejét. Minden porcikája remegett a felindultságtól, sírás fojtogatta, s a szíve körül jeges szorítást érzett. Büszke volt szókimondó nyíltságára, ám ugyanakkor rettenetesen szégyellte magát.

- Séner úr, én egyre jobban csodálom önt - mondta Liszt Ferenc, akinek ajkain újra megjelent az a jóindulatú, bár kissé csúfondáros mosoly, amellyel a kabinba belépõ Sénert fogadta. - Ám a kérdésére válaszolnom kell. Önbõl soha semmilyen körülmények között nem lett volna nagy zeneszerzõ - s ne higgye, hogy én ezt azért mondom ilyen kíméletlenül a szemébe, mert megsértett volna a szavaival -, sem zeneszerzõ, sem a középszerûnél jobb elõadómûvész, de önnek emiatt nem kell bánkódnia, mert cserébe önnek megadatott az, ami nekem soha - az, hogy egy nemzet fia lehetett. Ön otthon érezhette magát e hazában, ahol én mindig csak díszvendég voltam (s vajon Párizsban, Weimarban, Rómában nem az voltam-e ugyancsak?), s ahol engem akár szerettek, akár támadtak, az mindig csak az idegennek szólt, míg önt az önt kiközösítõ dalárdisták is a testvérüknek tekintették, s ezért is szidalmazhatták németnek, amitõl velem kapcsolatban még a legádázabb ellenfeleim is óvakodtak. Mert az én lelkes honfitársaimnak - s ezt elég hamar észrevettem - nem a magyar Liszt Ferenc kellett, hanem a német és francia - sokat mesélhetnék arról, milyen fondorlatos módokon igyekeztek megakadályozni, hogy megtanuljam a nyelvüket, mintha attól tartottak volna, hogy akkor leleplezõdnek elõttem, s ezt megérezve magam is hogyan próbáltam eltitkolni, hogy minden szavukat értem, azt is, amit annak tudatában mondanak a jelenlétemben, hogy a vén bolond úgysem foghatja fel -, nekik az idegen hódolata és tömjénezése kellett, önigazolásnak kellettem nekik, nem küzdõtársnak. Mit gondol, Séner úr, hogyan fogadtak volna, ha negyvennyolc októberében kivont díszkardommal nemzetõrnek jelentkezem Pest-Budán? Nem hajszoltak volna-e a halálba, mint szegény Petõfit, aki ment is boldogan, mert tudta, hogy Petrovics eredetének felhánytorgatása elõl nincs más menekvése, csak ha megdöglik értük, ahelyett, hogy átmentve a jövõbe, használni tudna? Higgye el, Séner úr, ami keveset tehettem ezért a nemzetért, melyet teljes életemben mámorosan szerettem - s ezt ön sem vonhatja kétségbe -, csak azért tehettem meg és csak addig, amíg az elkápráztatandó idegent látták bennem, s nem a közülük valót. S én adtam, amit adhattam, boldogan, mert szomjaztam a szeretetüket. Ezért voltam hajlandó megfeledkezni a díszmagyarba fülledt mosdatlanságszagról, körülindázni a vituozitásommal közepes nótaszerzõik csinálmányait, melyekrõl néha nagyon nehéz volt magammal elhitetnem, hogy egy romlatlan nép eredendõ tisztasága nyer bennük kifejezést. S ön is tudja, mi történt akkor, amikor végre teljesen megkaptak, amikor elvállaltam Zeneakadémiájuk igazgatását, melynek költségvetését újra és újra vonakodtak megszavazni, hogyan fordultak el tõlem fokozatosan éppen azok, akik nagyságuk öntudatát az én bõkezûen mért dicséreteimbõl nyerték, mily lázas sietséggel kerestek maguknak új külhoni bálványokat, miután én már leszálltam közéjük. S mindez akkor, amikor már megtaláltam muzsikájuk legmélyebb rétegét, amibõl a cigánybandák hígításában is maradt annyi, hogy életem végére új magyar stílust teremtsek belõle. De nekik a német Liszt mellett legföljebb még a cigány Liszt kellett, a magyarral már nem tudtak mit kezdeni, mint ahogy saját, igazán vállalni nem tudott magyarságukkal sem.

Liszt Ferenc felállt, és gyors léptekkel a pianínóhoz sietett. A pianínó most olyan hangon szólalt meg, mint a legjobb bécsi vagy párizsi hangversenyzongorák, és a zene, ami áradt belõle, mélységesen felkavarta és zavarba hozta Séner Jánost. Sarkantyúpengés volt ez is, igen, mint a korábbi magyaros Liszt-kompozíciók, de most mintha egy csontváz lábán pengett volna a sarkantyú, csontok zörgése és rekedt hörgések keveredtek beléje. Séner a pákozdi csatatéren feküdt magatehetetlenül a hideg, szeptember végi éjszakában, s erõtlen hangon hívogatta a sebesültvivõket, de segélykérését elnyomta a távoli tábortüzeknél mulatozók zajongása. Combtövig elzsibbadt lába egy lótetem alá szorult, s hiába próbálta kiszabadítani, csak sebesült válla sajdult meg minden mozdulatától. S a távolból egyre szálltak feléje a szilaj énekek, sikolyok, kurjongatások, tánc közben összecsendülõ kardok, sarkantyúpengések hangjai...

- Bocsásson meg! - rebegte Séner, amikor Liszt Ferenc befejezte a játékot. - Méltatlan vagyok a megtiszteltetésre, amelyben részesíteni kívánt. Kérem, bízzon meg mást a mise vezényletével.

- Hallgasson! - ripakodott rá az abbé. - Hát még mindig nem érti, hogy ön, csakis ön mutathatja be a Szekszárdi misé-t? A megbízást én különben sem vonhatom vissza, mert nem tõlem származik.

- Hát kitõl? - kérdezte Séner, de az abbé nem válaszolt. Elfújta a mécsest, mert közben kivilágosodott, felvette az asztalról a Divina Commedia vaskos kötetét, és felállt.

- Készüljön, Séner úr, hamarosan megérkezünk.

Ugyanebben a pillanatban megcsikordult a kulcs a zárban, és a kabin ajtaja kitárult.

Ksérjen fel a fedélzetre! - mondta Liszt Ferenc.

- Sajnos, most el kell válnunk, mert oda, ahová én megyek, ön nem jöhet velem. De ne feledje, éjfélkor találkozni fogunk.

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page

Kiállítások