[1] [2] [3] [4] [5] [6]

A vonat késés nélkül, pontosan 13 óra 45 perckor futott be a Déli pályaudvarra. Séner bérkocsit fogadott, és Schrõderné lakására hajtatott. Az özvegy egy tíz-tizenöt éve épült, négyemeletes, gipszfigurákkal ékesített homlokzatú bérházban lakott, amelyrõl az elõkelõség látszatával együtt már kezdett leválni a megsötétedett, repedezõ vakolat. Schrõderné csak többszöri csengetésre került elõ, és sebtében megtörölt, mosogatólétõl kivörösödött kezét kézcsókra nyújtva, rikoltozva mentegetõzött, amit Séner zavartan viszonzott, s bár az asszonynak nemcsak a hangja, hanem az õ szájmozgását követõ tekintete is nagyothallásra utalt, Séner mégsem tudta rászánni magát, hogy ordítozzék a kihalt függõfolyosón. Schrõderné bevezette a lakásba, leültette a szalonban, melynek falán világos foltok jelezték a szükségbõl eladott képek hiányát, aztán szabadkozva magára hagyta, és kis idõ múltán egy tálca aprósüteménnyel tért vissza, s közben kopott háziköntösét is erõs naftalinszagot árasztó gyászruhára cserélte. Séner aznap még nem evett egy falatot sem, mégis restellt a süteményhez nyúlni, látván, hogy a tálca a gondos elrendezés ellenére is félig üres, és igyekezett rögtön a tárgyra térni, hogy mielõbb szabaduljon a kínos helyzetbõl. Ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy Schrõderné bizonyára megpróbál minél nagyobb hasznot húzni a látogatásából, és érezte, hogy nem lesz ereje alkudozni az özveggyel.

- Ó, igen - mondta Schrõderné, és felállt. - Parancsoljon! Ön, szekszárdi lévén, bizonyára többet tud a pécsi lõporrobbanásról, mint amit a fõvárosi lapok megírtak. Igaz, hogy kétszáz halott...? - Az asszony, míg ezeket mondta, bátortalanul visszaereszkedett a karosszékbe, de hogy Séner állva maradt, ismét felemelkedett, és a szomszéd szoba felé mutatott.

- Arra tessék!

- Bocsásson meg, három napja nem volt újság a kezemben - mondta Séner, és az özvegy megörült, hogy sikerült szóra bírnia.

- Akkor talán arról sem értesült, hogy ezzel egy idõben itt, Budapesten is szerencsétlenség történt. Ugyanis kigyulladt a központi vásárcsarnok...

- Nem - szakította félbe Séner, alig palástolva türelmetlenségét. "Csak már a kezemben lenne!" - gondolta, és szándékosan nem figyelt az özvegy társalgást kezdeményezõ erõlködésére.

Átmentek egy teljesen üres és hónapok óta takarítatlan szobán, majd egy kamrafélébe jutottak, melyben halomra hányva hevertek a kották, oly rendetlenségben, mintha éppen most zuhantak volna le polcaikról. De polc nem volt a szobában, csak az elpiszkolódott, dohos papírtömeg, amelyre egyetlen magasan lévõ, keskeny szellõzõablak vetett világot. Séner megvárta, míg magára marad, akkor ingujjra vetkõzött - kibírhatatlan hõség volt a kamrában -, és munkához látott. Izgalmában elszorult a torka, és reszketõ kezekkel mélyen beletúrt a kottahalomba, mintha azt remélte volna, hogy rögtön a hõn áhított partitúrát emeli ki belõle. De ettõl a pillanattól kezdve a szerencse hátat fordított neki. Rózsavölgyi, Egressy, Simonffy és más, egykor divatos nótaszerzõk füzetei kerültek elõ a papírosrétegekbõl, s hogy ezeket félrehajította, Ries Esz-dúr zongoraversenye és Czerny etûdjei. Séner kivörösödött, egész testét elöntötte a verejték, és már a rosszullét kerülgette, amikor felocsúdott, és felhagyván a kapkodással, fölegyenesedett, hogy kifújja magát, és átgondolja a további kutatást. Elhatározta, hogy rendszeresen fogja átvizsgálni ezt a zenei szemétdombot, melynek mélyén - a csillogó üvegcserepek és színüket vesztett, tarka rongyok között - mégiscsak ott kell lapulnia néhány igazgyöngynek is. Liszt-mûre ezután sem akadt, de talált egy Schubert-dalokat tartalmazó kiadványt, Paganini Caprice-ait (köztük a híres La Campanellát), Wagnertõl a Tannhuser-nyitány zongorakivonatát, Chopin-keringõket - csupa olyan kompozíciót, ami az õ kottatárában is megvolt, csak Liszt és éppen Liszt Ferenc alkotásainak nem akadt nyomára közöttük. Már-már feladta a reményt, amikor rátalált a Rákóczi-induló Liszttõl származó négykezes átiratára (amit az abbé a vejével 1865-ben eljátszott az õt ünneplõ szekszárdiaknak), s ezzel be is kellett fejeznie a keresést - elfogytak a kották. "Becsapott - gondolta Séner, és majdnem elsírta magát tehetetlen dühében. - Az aljas pénzsóvár vénasszony! Képes volt Szekszárdról idecsalni, hogy rám sózza a kacatjait!" - Belerúgott a papírhalomba, és az ajtókat csapkodva maga után, kicsörtetett a szalonba.

Schrõderné közben az utolsó morzsáig elpusztította a süteményt, és feleszmélvén éppen ki akarta vinni az üres tálcát, amikor Séner berontott hozzá. Schrõderné, látogatója rákvörösre gyulladt arcát meglátva, riadtan emelkedett fel a székérõl.

- Nos, megtalálta? - tette fel ijedt s ezúttal egészen halk hangon a számára is nyilvánvalóan felesleges kérdést, miközben lába megbicsaklott, és az asztal szélébe kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen.

Séner ránézett, és hirtelen olyan kimerültség fogta el, hogy csak nagy erõfeszítéssel tudott válaszolni.

- Nem, asszonyom, sajnos, nem.

- Bocsásson meg! - suttogta az özvegy. - Kérem, higgye el, én igazán...

- De azért találtam egyet-mást, aminek hasznát vehetem - vágott közbe Séner, és visszament a kamrába. Felvett a földrõl néhány kottát, meg sem nézve, miféléket, és kivitte a szalonba. - Ezeket elvinném. Mit kér értük?

- Semmit - felelt az özvegy sietve. - Fogadja el õket kárpótlásul, és bocsásson meg, amiért...

- Nem - mondta Séner határozottan. Kivette a zsebébõl a tárcáját, és az asztalra ürítette. Mindössze annyi pénzt hagyott benne, amennyit az ebédre és a visszaútra elégnek vélt. Schrõderné tágra nyílt szemmel bámulta a pénzt, de nem nyúlt hozzá, csak a fejét ingatta, képtelen lévén megszólalni és elmozdulni a helyérõl. Séner mélyen meghajolt az özvegy elõtt, és a kottákkal a hóna alatt elindult kifelé. A függõfolyosón megállt, elõhalászta a zsebkendõjét, hogy megtörölje az arcát, de ekkor meghallotta bentrõl az özvegy hangos zokogását, és a zsebkendõt elejtve, sietve megindult lefelé. Mire leért, egész testében remegett a felindultságtól, amely mindinkább elhatalmasodott rajta; sírás fojtogatta, és meg kellett állnia, hogy összeszedje magát. Szúrni kezdett a szíve, összegörnyedt a fájdalomtól, és néhány pillanatig arra gondolt, bárcsak meghalna itt, ebben a macskahúgyszagú kapualjban, hogy ne kelljen kudarcokkal teli élete emlékei közé visszatérnie a filoxérától haldokló szõlõbe, a megroggyant fedelû présház penészes szobáiba. Végre nagy nehezen erõt vett magán, és kilépett a vakító délutáni fényben úszó utcára.

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page

Kiállítások