[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Az augusztus 2-i szélviharról a következõ napokban különféle szóbeszédek terjedtek el országszerte, melyeket a hivatalos közlemények szorgosan igyekeztek cáfolni, különösen ami a Millenniumi Kiállítás területén végbement károkat illeti, de maga az a tény, hogy a kiállítást a vihart követõen azonnal lezárták, és onnan egész éjszaka kopácsolás és egyéb munkazajok hallatszottak, bizonyítja, hogy a szóbeszédek nem voltak teljesen alaptalanok, ámbár el kell ismerni, hogy a hétfõi nyitáskor már minden az elõzõ szépségében pompázott.

Egyéb hitelt érdemlõ - tehát nem túlzó és nem kisebbítõ - beszámolók híján mi csupán egyetlen szemtanú benyomásai alapján rekonstruálhatjuk a történteket, s ez a szemtanú Séner János maga volt, akinek szellemi lénye, míg teste ájultan hevert az utca kövén, a forgószéllel együtt száguldotta be a kiállítást és a várost, oly dolgokat látva és tapasztalva útján, melyek élõ embernek nem adattak meg kívüle. De vajon nem az ájulásában lejátszódott lázas látomások voltak-e az õ tapasztalatai? Határozottan állíthatjuk, hogy nem, mert olyan valóban létezõ városrészekre, kiállítási épületekre és ezek legapróbb részleteire is emlékezett utóbb, melyeket sem maga nem ismert azelõtt, sem Palóczy Lipóttól nem hallhatott felõlük.

A szélvész elsõ rohama, amely Séner János eszméletvesztését is elõidézte, végigsöpört a fõvároson, becsapta a nagy hõségben mindenütt nyitva hagyott ablakokat, s néhány perc múlva már el is távozott, és hatalmas csend keletkezett, melyben csak a szertefröccsent és a levegõben egymásnak ütközõ üvegszilánkok kísérteties csengését lehetett hallani, ahogy lefékezõdve lassan lehullanak, és csillogó szõnyeggel borítják be a kövezetet.

A járókelõk, kalapjukat veszni hagyván, véres arccal futottak be a kapualjakba, és megnyugodva már épp folytatták volna útjukat, amikor a fergeteg második rohama bekövetkezett. Ez a támadás sötétséget hozott magával és förtelmes sivítást, mintha a pokol valamennyi ördöge benne kavargott volna. Most már tetõket szaggatott, cégtáblákat tépett le a vihar, s az elõbbi csilingelést baljós kondulások váltották fel, ahogy a nehéz fémtárgyak egymásba verõdtek, és a Gizella téren fájdalmasan nyerített egy konflisló, akinek éles borbélytányér vágta fel az ütõeret a nyakán. A sebesült gebe utolsó rúgásaival véres üvegkását kavart a köréje záporozott szilánkokból, és kinyúlva ezen a kásán kezdett el csúszni a földalattiállomás lejárata felé, végigszánkázott a lépcsõn, és az alant várakozók közé robbant, hatalmas pánikot keltve.

A kiállítás területét - s ezt Séner János szellemi lénye meglepetéssel tapasztalta - az elsõ két roham alig érte el, s ami el is jutott odáig, mintha megtorpant volna az ünnepi csarnokok fensége elõtt, csak a fák terebélyét zilálta szét, és a Városligeti-tó tükörsima felszínét kavarta fel.

Ám az ezután következõ, még erõsebb harmadik szélroham már nem volt tekintettel a nemzet haladásának megszentelt oltáraira sem. Nekitámadt a tavon hánykódó vitorlás hadigályáknak, és kettõt elsüllyesztvén, a harmadikat kidobta a partra, éppen a közös hadsereg táborozó papírmasé katonáira. Villám ütött a lövedékek gúláiba, robbanások reszkettették meg a levegõt, a rohamozók hadrendje megtizedelõdve felbomlott, izzó fémdarabok kaszálták le a gyalogságot, lángoló tüzérek döntötték le paripáikról a nyalka huszárokat, és a tábori vasút mozdonya begyújtott kazánnal belerohant a tóba, és sisteregve-bugyborékolva merült el a felforrt vízben.

Majd továbbszáguldott az orkán, és fölkapta a kiállítási falu házainak nád-, cserép-, szalma- és zsindelyfedeleit, megingatta falaikat, és szétszórta berendezésüket, és az iszonyú kavargásban csakhamar együtt forogtak a levegõben a magyar, székely, csángó, oláh, szász, sváb, tót, vend, szerb és rutén házak tetõdarabjai, gerendái, ablakkeretei, kerítéslécei; egymásnak kocódtak és szétestek a festett bútorok; cseréptálak, mázas köcsögök szilánkjai záporoztak; felhasadtak és szertehavazódtak a dunyhák, és az eszeveszett pörgésben egymásba gabalyodtak, egymás arcát karmolászták, egymás ruháját hasogatták a papírmasé parasztok, hogy aztán tört tagokkal zuhanjanak tönkrement otthonaik romjai közé.

A történelmi fõcsoport épületei valamivel tovább állták a vihar dühét, de lassacskán a különbözõ helyekrõl vett építészeti elemek között repedések keletkeztek, s hasadékok nyíltak magának a Széchenyi-szigetnek talajában is, s az egyes építmények az õket hordozó földdarabbal együtt rövidesen kiúsztak a tóra, és a szélvész korbácsolta hullámokon messze elsodródtak egymástól.

A hurrikán tombolása tetõfokra hágott. Az Iparcsarnok erõs épületét ugyan nem tudta lerombolni, csak a bádogfedelet ingatta meg a déli kapuján, ám a kisebb pavilonok egymás után dõltek össze, s jó néhány közülük a villámcsapásoktól ki is gyulladt, és a felhõszakadás ellenére porig égett. Ez a sors érte a Fiumei Kõolajfinomító Rt. pavilonját, a Vegyészeti Csarnokot, a Bihar megyei Kõolajfinomító Rt. és az Urikány-Zsilvölgyi Kõszénbánya pavilonját, valamint a Rimamurányi Bánya Rt. és Nedelkó Ede faárugyáros utódjai kiállítását, s ugyancsak a lángok martaléka lett a Sonnecker-féle buffet és Redlich, Spitzer, Ohrenstein és Walla pavilonja. Megmenekült a tûztõl, de ízzé-porrá zúzódott Berger Antal vasbútorgyáros, József fõherceg, Coburg királyi herceg, az Angol Biblia-társulat és Krámer Miksa cementgyáros pavilonja; részlegesen romba dõlt a Singhoffer halászcsárda, Mátrai és Gferer Vasbeton Építkezési Vállalatának pavilonja, a Királyi Serfõzde és az Edison-féle kineteskop photograf pavilon. Az Igazságügyi Csarnok szilárdan szembeszállt a pusztító fergeteggel, de oromzatának gipszfigurái lezuhantak, és betörték a felülvilágító ablakokat. Végül a Sajtópavilonnak rontott a vihar, ajtait felszaggatta, és a hírlapírók számára berendezett társalgószobában betörte Kratzmann-nak a királyt ábrázoló életnagyságú képét.

Séner szellemi lénye ezek után saját elhagyott teste és a ballon captif fölött kezdett körözni a forgószéllel, amely most Godard mérnök alkotására zúdította minden erejét. A szélvész, sivítását az elviselhetetlenségig fokozva, nekiment a ballonnak, amely a támadástól földre lapult, úgyhogy alig látszott egy méternél magasabbnak. Ezt a rohamot még kibírta, hála a homokzsákoknak és az erõs köteleknek, de a következõnél már kötelei többsége elszakadt, s a harmadik roham, amely villámok cikázása közepette és iszonytató bõgéstõl kísérve ment végbe, végzetesnek bizonyult a ballon számára. Selyemburka fölhasadt, a hidrogén kiömlött belõle, és a léghajó, darabokra törve, a szelek martalékaként vonszolódott végig a környezõ utcákon, átható, kellemetlen gázszagot árasztva maga körül...

Séner János erre a gázszagra eszmélt fel, amely facsarta az orrát, és tüsszentésre ingerelte. Kinyitotta a szemét, de csak homályos szürkeséget látott - hûvös, puha tenyér takarta el elõle a napvilágot. "Milyen sápadt szegénykém! Nagyon sok vért veszthetett! - suttogta fölötte egy szánakozó asszonyi hang. - Vigyék be hozzám! Majd én gondját viselem." Séner megmozdult, a nõi kéz lecsúszott az arcáról, és átázott, vastag papírlapként esett a kövezetre. Séner oldalt fordította a fejét, és megpillantotta a papírlap cirkalmas felírását: MESSE SZEXÁRDIQUE... lejjebb vastag, dõlt betûkkel: FRANCISCUS LISZT.

Séner izgatottan ugrott fel - körülötte mindenütt kottalapok hevertek, némelyik pedig éppen akkor szállingózott le a vihar elvonultán elcsöndesedett levegõégbõl. Séner egymás után kapkodta fel a kottalapokat, s lázas sietséggel kezdte sorrendbe rakni õket...Végül megkönnyebbülten sóhajtott: megvolt valamennyi, hiánytalanul.

A Szekszárdi mise partitúráját tartotta a kezében.

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

Baka István home page

Kiállítások