A százéves háború Anglia és Franciaország között zajlott. A konfliktust a francia trón megszerzésének vágya, illetve a Flandria, Guyenne és Bretagne birtoklása körüli vita váltotta ki, a háttérben viszont inkább gazdasági érdekütközések álltak, amelyek már jóval korábban is fegyveres összecsapásokat generáltak. A százéves háború nevével ellentétben több mint száz éven át tartott, de nem volt folyamatos, hoszabb-rövidebb megszakítások ékelődtek a hadjáratok közé.
A háború közvetlen okának a IV. Károly francia király halála (1328) után keletkezett trónöröklési vitát tekinthetjük. Miután Károlynak nem volt fiúutóda, III. Edward angol király, akinek édesanyja Károly nővére volt, bejelentette jogos igényét a francia trónra. A francia rendi gyűlés viszont Valois grófját, III. Fülöp francia király unokáját választotta meg királynak VI. Fülöp néven. Edward előbb elfogadta a döntést, ám amikor Fülöp 1337-ben elkoboztatta Guyenne-t, Edward ismételten előállt trónigényével, és bevonult Flandriába.

A háború kezdetén a tengeri uralomért zajlott egy döntő ütközet. 1340 nyarán Sluys mellett a francia hajóhad gyakorlatilag megsemmisült, a veszteségek élőerőben is hatalmasra rúgtak. A tengeri győzelmet az angolok kezdetben nem tudták a szárazföldön is kihasználni, Tournai ostroma sikertelennek bizonyult.
1346-ban Edward partra szállt Normandiában. Miután végigdúlta a tartományt, átkelt a Szajnán, de ekkorra VI. Fülöp erős, főként lovasokból álló sereggel harcra kényszerítette az angolokat. A Crécynél vívott csata két, összetételében és harcfelfogásában különböző sereg között zajlott, az ütközetet az angolok nyerték meg. A franciák üldözése helyett azonban inkább Calais városát kezdték ostromolni. Majdnem egy év után, 1347-ben foglalták végül el a várost, amely ezután sokáig fontos utánpótlási bázisuk volt.
Calais eleste után 1355-ig csak kisebb, portyázó jellegű összeütközések zajlottak, annál is inkább, mert 1348-ban pestisjárvány tört ki, ami hatalmas pusztítást okozott a lakosságnak, és anyagilag is megterhelte a hadviselő feleket. Az 1355-ben kiújuló harcok egyik főszereplője a Fekete Herceg-nek is nevezett Edward angol trónörökös volt. Poitiers mellett nemcsak legyőzte a túlerőben lévő franciákat, de királyukat, II. Jánost is fogságba ejtette.
A francia lakosság elégedtelensége parasztfelkelések formájában (Jacquerie) jutott kifejezésre, s ez súlyos belső válságot idézett elő. Az erőtartalékaik végére jutott franciák 1360-ban kénytelenek voltak békét kötni az angolokkal, akik egyébként ekkorra szintén nehéz gazdasági helyzetbe kerültek.

A békekötést követően lehetővé vált, hogy a franciák újraszerveződjenek. Miután II. János meghalt a fogságban, fia, V. Károly gyakorlatilag felrúgta a békét. Partizánháborút indított az angolok ellen, és fokozatosan átvette a kezdeményezést. 1372-ben a franciák La Rochelle mellett a tengeren is győzelmet arattak, s 1374 végére majdnem teljesen kiszorították az elllenséget a kontinensről. Mivel az angolok a Wat Tyler vezette felkeléssel voltak elfoglalva, nem tudtak segíteni a fellázadó flamand városoknak, így Roosebeke mellett a franciák arattak diadalt.

Ezután egy hosszabb „békés” időszak következett, melynek során mindkét fél belső problémáival küszködött. Franciaországban a burgundiak és az Armagnacok között polgárháborúig fajult a feszültég, melyet a hatalom megszerzésének vágya fűtött. Az 1413-ban trónra lépett V. Henrik angol király úgy gondolta, kihasználja a viszályt, és megszerzi magának a francia trónt.

1415 augusztusában V. Henrik partra szállt Normandiában, elfoglalta Harfleurt, majd Flandria felé indult. A franciák a Somme mentén védekeztek, majd miután az angol sereg átkelt a folyón, a Calais felé vezető úton kényszerítették harcra őket – vesztükre. Azincourt (vagy angolosan Agincourt) a hadviselés egyik legfigyelemreméltóbb ütközeteként híresült el. Az elsöprőnek is nevezhető angol győzelem után Henrik 1417-re egész Normandiát elfoglalta. 1420-ban a troyes-i szerződés tulajdonképpen egész Franciaországot angol kézre jutatta, de a béke nem jött el. A következő évben Baugé mellett a skótok segítségével először győzték le a franciák nyílt ütközetben az angolokat. 1422-ben előbb V. Henrik angol, majd röviddel később VI. Károly francia király is meghalt, a háború pedig tovább folytatódott. 1429 viszont olyan fordulatott hozott, mely döntőnek bizonyult.

Az angolok 1428-ban ostrom alá vették Orléans városát. Ekkor lépett a történelem színpadára egy parasztlány, Jeanne d'Arc, aki felmentő seregének élén 1429 májusában nem mindennapi haditettet vitt végbe az ostromzár megtörésével. Ezután következett az első jelentősnek mondható szárazföldi francia siker Patay mellett. Miután a trónörököst VII. Károly néven francia királlyá koronázták, az angolok még sikerrel visszaverték a Párizs ellen vonult ellenséges csapatokat, de ezután már nem sok babér termett számukra. VII. Károly kihasználta, hogy a burgundiak elpártoltak az angoloktól, és különbékében állapodott meg velük. Ezt követően a Normandia (Formigny, 1450), majd Guyenne (Castillon, 1453) birtoklásáért vívott csatái egyaránt győzelmet hoztak számára, a belharcok (rózsák háborúja) által meggyengített Anglia már csak Calaist birtokolta a kontinensen. (A városról végül 1558-ban kellett lemondaniuk.)