Karácsonyi románc
Reggeli posta A. A. Ahmatovának Szesztroreck városából
Instrukció megszomorítottaknak
Az "Instrukció a letartóztatottnak" ciklusból
       Februárban
      A faluban az Isten...
Szonett
Képeslap K. városából
Anno Domini
Majdnem elégia
Elégia
Dido és Aeneas
Az aranykor vége
Teázás
Debütálás
Post aetatem nostram
Egy zsarnokra
Levelek római barátomnak
     Martialisból
Gyertyaszentelõ
Odüsszeusz Télemakhosznak
Litván noktürn
Zsukov halálára
Háború Cipruson
Húsz szonett Stuart Máriához
1867
Jevgenyijhez
A mocsarak közt megbúvó falut...
Mióta taposok...
Akácok suttogása
Új Jules Verne
Sarkkutató
A fenevad helyett...
Égés
Ez voltam...
Most, sok mindent ismerve már...
Itáliában
Betlehemi csillag
Új élet
Menekülés Egyiptomba
Nem szállt el a méh...
Kedvesem, ma késõ este...
Vertumnus
Lido
Mihail Barisnyikovnak
Ritratto di Donna
Audenbõl
Melpomené temploma
Utánunk, természetesen, nem vízözön...
Robinzonád

Életrajz kommentárokkal (M. Nagy Miklós)




KARÁCSONYI ROMÁNC

Zsenya Rejnnek, szeretettel

                                                      Úszik megmagyarázhatatlan
                                                      búban, a téglafalak mentén,
                                                      éji hajó, fény-olthatatlan,
                                                      a Sándor-parkból útra kelvén.
                                                      Éji hajó, kihaltan kongó,
                                                      sárgálló rózsához hasonló,
                                                      járókelõk járnak felül még -
                                                      lábukra nem lép.

                                                      Úsznak megmagyarázhatatlan
                                                      búban holdkórosok, piások,
                                                      az éji fõvárosra kattant
                                                      gépet a külföldi pacák most,
                                                      s aztán az Ordinkára vágtat
                                                      a taxi, beteg utasokkal,
                                                      s a holtak ölelkezve állnak
                                                      a villasorral.

                                                      Úszik megmagyarázhatatlan
                                                      búban a költõ, bánatával,
                                                      a petróbolt elõtti sorban
                                                      állni a házmester nem átall,
                                                      siet a csúf utcán szokatlan
                                                      szerelmes vén, de szép alakja,
                                                      úszik megmagyarázhatatlan
                                                      búban a nászutak vonatja.

                                                     Úszik a Moszkva-parti búban
                                                      az úszó végzetes bajokba,
                                                      s a zsidó dialektus búsan,
                                                     elsárgult lépcsõkön bolyongva,
                                                      s a vágyból kiábrándulásba,
                                                      Szilveszter elõtti vasárnap,
                                                      úszik a környék szépe, ám a
                                                      bánatát meg nem magyarázza.

                                                      Úszik szemünk elõtt az este,
                                                      a fülkén hópelyhek remegnek,
                                                      sápadt-fagyos szél tenyeredre
                                                      bélyeget süt - égõ-veres lett,
                                                      s lámpák közt áramolva, lágyan,
                                                      s mint édes halva, illatozva,
                                                      fejünk fölött a szent Karácsony
                                                     pirogját hozza.

                                                      Új éved kék-sötét habokban,
                                                      a város tengerében úszva,
                                                      megmagyarázhatatlan búban -
                                                      mintha utad kezdõdne újra?
                                                      Mintha a fény s dicsõség volna,
                                                      siker s kenyérrel teli bendõ,
                                                      mintha az élet jobbra szállna,
                                                      bár balra lengõ.

1961. december 28.

      REGGELI POSTA

A. A. AHMATOVÁNAK

                                                SZESZTRORECK  VÁROSÁBÓL

Finnországi bozótos földön,
melyet fenyõk uralnak zordan,
sugárzom végtelen örömtõl,
ha az öböl s Komarovo a
csodás-szép alkonyattól fényes,
s a lomb is gondtalan-beszédes,
s az Ön szeretetével töltve
és jóságával - mindörökre.

               1962

INSTRUKCIÓ MEGSZOMORÍTOTTAKNAK

"Nagyon boldogtalan ne légy, és
Legfõbb, ne titkolózz..."
                                A. A. Ahmatova

A buszra vártam Irkutszk városában,
a csapba falazott vizet vedeltem,
falni megzöldült hússaláta várt a
repülõtéri, éji étteremben.
A gép dörgése ébresztett fel végre,
s a rádióvalcerre táncot jártam,
majd kigurultam a repülõtérre,
s a földtõl búsan elszakadt a lábam.
És már atlasz-felhõ fölött repültem,
érezve: éppoly hontalan, mint régen,
s szajkóztam, míg a mélység felett függtem:
a feneketlen magány, az a lényem.
Nem érdemes a mártír-életet se
erõltetni keserû makacsságból.
Külhon, haza egyforma közel esnek,
mint zsákutcával szomszédos a távol.

                                                                                                                     1962. június 6.

       AZ "INSTRUKCIÓ

A LETARTÓZTATOTTNAK" CIKLUSBÓL

Februárban

Februárban messze a tavasz,
mivel ott, a hónapvégi pusztán,
a fehérség oly tere havaz,
hogy a hófúvás is megvakul tán.
S ütésektõl házak fala döng,
s reszket, mint liget, lombvesztve-félve,
mely fölött a téli szél dühöng,
s hajfürtökké õszül hófehére.

                                                                                                  Börtön, 1964. február 15.

A faluban az Isten...

A faluban az Isten nem bújik
minden sarokba, ám mindenhol ott van.
Tetõket szentel, nõk fazekait,
s az ajtót tisztesen felére osztja.
Jól él a falun. Minden szombaton,
vaslábasában fortyogtatva lencsét,
táncol a tûzben, és álmatagon,
mint szemtanúra, rád kacsint a szentség.
Sövényt kerít, vadóc erdészhez ád
hamvas szüzet, s csupán tréfából óva
intézi el, hogy soha vadkacsát
el ne trafáljon a vadász golyója.
Hogy mindez látható s figyelhetõ,
fülelve õszi sípok füttyszavára,
az egyetlen kegy, melyet kaphat õ:
a falu egyetlen ateistája.

                                                                                                                    1964

    SZONETT

Be kár, hogy azt, amit jelent nekem
a létezésed, néked az enyém nem
jelentheti talán már sohasem.
... Ki tudja, hányadszor dobom be most
a drót-kozmoszba én, e grundon állva
a rézgarast, a címer-koszorúst,
s próbálkozom kétségbeesve-árván,
hogy véled összekössenek... De jaj,
annak, ki egy egész világ helyét
nem tölti be magával, nem marad más,
mint forgatni a számtárcsát, miként
az asztalt egy spiritiszta szeánszon,
míg visszhangot nem kelt a másvilágon
a hördülõ, elaggott készülék.

                                                                                                                           1967

KÉPESLAP K. VÁROSÁBÓL

Tomas Venclovának

E romok az idõ s az oxigén
gyõzelme. Egy újmódi Arkhimédész
kiegészíthetné a régi törvényt
egy új cikkellyel, hogy a térbe mártott
testet a tér szorítja ki.
                               A víz
borús tükrében tördeli a Kurfürst
kastélya romjait; ma biztosan
jobban figyel a folyó jóslatára,
mint ama dölyfös években, midõn
a Kurfürst lakta.
                        Kószál valaki
falai közt, és turkál az avarban.
A szél az, aki tékozló fiúként
megtért az õsi házba, és az összes
levél egyszerre hullt elébe.

                                                                                                              1967

ANNO DOMINI

A tartomány karácsonyt ünnepel.
A palotát fagyönggyel koszorúzzák,
elõtte fáklyák száza füstölög.
Koszos, víg férfiak özönlik el
lármásan, egymást lökdösve az utcát
a helytartói palota mögött.

A Helytartó beteg. A fekhelyen,
sállal takarva, mit még Alcazárban
vásárolt néhány éve, asszonyá-
ra s titkárára gondol; odalenn
õk üdvözlik a vendégek hadát ma.
Aligha féltékenykedik. Ma már

sokkalta fontosabb megbújnia
a betegségek, álmok, a Hazába
visszavezénylés halasztásai
héjában. És mert tudja, hogy soha
nem kell a csõcseléknek szabadság a
jó hangulathoz, élte párja is

megcsalhatja kedve szerint. Mire
gondolna, ha a betegség, a bánat
nem emésztené? Ha szeretne még?
A gondokat ijedten messzire
kergeti, fázósan megvonva vállát.
... A fülledtség a vigalom hevét

alig mérsékli. Jócskán ittasak
a törzsfõk, bámulják a messzeséget
üveges szemmel - ellenség sehol.
Zárt fogsorukon vibrál a harag;
mint a kerék, mit fognak még a fékek,
mosolyba dermed mind, míg körbehord

nagy tálakat a szolga. Dallamok
foszlányai. Egy távoli kiáltás.
Kisurrant már a vendégek közül
a titkár és az úrnõ. A falon
a császári sas, mely kitépte máját
a Helytartónak, denevérszerû.

És én, az író, ki sokfele járt,
az ekvátort is átszeltem szamárral,
nézem a táj szendergõ halmait,
s összehasonlítom kettõnk baját:
õt nem akarja látni már a Császár,
engem fiam és Cynthia. Mi itt,

itt rothadunk el. Ám e keserû
közös sorsunk nem alapja a gõgnek,
hogy megtagadjunk Istent és hitet.
A sírban úgyis egyenlõk leszünk.
Éltünkben hadd legyünk különbözõek!
A palotából elfutnod minek -

hazád felett ítélni nincs jogod.
Kicsorbul az ítélet szégyenedben:
másé hatalmad és örökösöd...
Beh jó, hogy már nem érkeznek hajók!
Beh jó, hogy végre befagyott a tenger!
Beh jó az is, hogy fellegek között

a madarak se bírnak ily tehert!
Nem is lehet tán a szemükre hányni.
De testünk súlyával arányban áll
gyöngécske testük hangja, meglehet.
Hadd szálljanak helyettünk õk hazáig!
A hangjuk ott helyettünk is kiált.

A Haza... Cynthiánál idegen
urak, akárha új Háromkirályok,
hajolnak éppen a bölcsõ fölé.
A kisded alszik. Csillagfény dereng,
mint keresztelõmedence alá hullt
parázs. De elcserélik õk e fényt

hazug dicsfényre, a szeplõtelen
fogantatást pletykálkodásra, apját
elhallgatni találnak így okot...
A palota kihalt. Már fénytelen.
Az utolsó fáklyákat is kioltják.
Végül csupán két ablakszem ragyog:

az enyém, aki hátat fordítok
fáklyámnak, nézve, hogy süllyed korongja
a holdnak, s látom - hóban - Cynthiát;
s a Helytartóé, aki ott forog
a fekhelyén, birkózva még a kórral,
s fényt gyújt, hogy lássa támadó baját.

A támadó meghátrál. Pirkadat
híg fénye földünk hátsóudvarából
ágaskodik, benéz kíváncsian
az ablakon; de maradékokat
lel csak a tegnap esti lakomából,
ingadozik. Aztán továbbsuhan.

                                                                                                         Palanga, 1968. január

     MAJDNEM ELÉGIA

Hajdan a Tõzsde-oszlopsor alá
futottam, az esõ végét kivárni.
S azt hittem, hogy isteni adomány.
S talán nem tévedtem nagyot. Akármi
ért akkor, boldog voltam. Angyalok
szolgája, vámpírokkal hadakoztam.
A szép leányt, ki kecsesen futott
a lépcsõn, úgy lestem, oly izgatottan,
mint Jákob.
                 Ám ez többé tán soha
nem térhet vissza. Elrejtõzött. Mégis
kérdõjel nélkül írom fel: "hova",
az ablakon kinézegetve én is.
Most szeptember van. Elõttem a kert.
A távolban a mennybolt dübörög még.
A sûrû lomb közt éretten a körték,
mint férfiú-jelképek függenek.
És szendergõ elmémbe, mint sivár
konyhájába a kapzsi rokonoknak,
csupán a zápor hangja lopakodhat:
nem zene még, de nem is lárma már.

                                                                                                                   1968

     ELÉGIA

Drága barátnõm, ugyanaz a kocsma.
Ugyanazok a giccsek a falon,
ugyanazok az árak. Tán a bor jobb?
Nem hiszem; az se lett se jobb, se rosszabb.
Fejlõdés nincs, de éppen ez a jó.

A postajárat pilótája, mint egy
bukott angyal, vodkát vedel magában.
Múltat idézõn megindítanak
a hegedûk. Az ablakon tetõk
derengenek be szüzesség-fehéren.
Harangok zúgnak. Besötétedett.

Miért hazudtál? És fülem miért nem
különbözteti már meg az igaztól
a hazugságot? Új szavakra vágyom,
miket te nem tudsz - tompa, idegen
szavakra, ám azokra is csak a
te fénylõ hangodon, mint azelõtt.

                                                                                                                 1968

DIDO ÉS AENEAS

A nagy ember az ablaknál merengett,
s a nõnek egy világ határa volt
a férfi széles görög tunikája,
melynek redõzete az elcsitult
tengert idézte.
                    Az ablak elõtt
állt Aeneas, s tekintete oly távol
volt már e várostól, hogy ajkai
bezárultak, mint kagyló héja, melyben
moraj lakik, s a serleg horizontja
is moccanatlan volt.
                             Dido szerelme
halacska volt csak - képes volna tán
hajója tajtékzó nyomát követni
a karcsú test, s szilaj hullámokat
hasítva utolérhetné - de õ
képzeletében már a partra lépett.
S a tenger könnytengerré változott.
De, köztudott, a kétségbeesés
pillanatában támad fel gyakorta
a kedvezõ szél... Így hát a nagy ember
elhagyta Karthágót.
                             Dido csak állt
a máglyánál, melyet a katonái
gyújtottak meg a városfal tövében,
és nézte, hogy a tûzben délibábként
remegve, füst és lángok közt, hogyan
dõl össze, hull szét hangtalan Karthágó

sok évvel Cato jóslata elõtt.

                                                                                                                 1969

AZ ARANYKOR VÉGE

Mivel szavakra épülõ mûvészet a poézis,
én - másodrendû államom süket, kopaszodó és
mogorva követe, kit így vagy úgy leírtak -
tulajdon agyvelõmet tovább nem nyaggatom ma,
magamra öltöm gönceim, s leugrom a kioszkba,
hol vár az esti hírlap.

Levelet ûz a szél. E gyászos tájakon a gyenge,
ó lámpák fényei (mottó - a tükrök gyõzedelme)
a tócsákban megsokszorozva bõségrõl szavalnak.
Foncsort kaparva csórhat itt a tolvaj is narancsot.
Amúgy az érzelmek, melyekkel nézed arcod,
belõlem rég kihaltak.

E gyászos tájakon minden a télre készül: álmok,
börtönfalak, szeszek, menyasszonyi ruhák, kabátok,
a kronométerek másodpercmutatói.
Lúg árnyalatai: a sár s a verébszürke ingek;
puritán erkölcsök. Fehérnemû. S mi melegít meg?
A hegedûk vonói.

Mozdulatlan e táj. Elképzelvén az évi bruttót
nyersvasból, ólomból, azt érzed, meg kell tébolyodnod,
eszedbe jut a régi rendszer kancsukás kozákja.
De mint a mágnes, frigyre lép a sasmadár a vassal.
És még a vesszõbõl font széket is csavarral
barmolják össze máma.

Csak a tenger halai tudják, mit ér a szabadság,
de hallgatnak, s ezért saját címkéket, kasszát
alkotunk. És a távol úgy mered, akár az árlap.
A halál mûve az idõ. S minthogy testekre, tárgyra
kívánkozik, talán a nyers zöldségben megtalálja.
Kakas les kondulásra.

Nagy tettek idején, õrizve sok magasztos elvet,
nem könnyû élni, sajna. Bájos nõd ingét emeld meg,
s mit lelsz alatta? azt, amit kerestél, nem csudákat.
S nemcsak mivelhogy szörnyûmód betartják Lobacsevszkijt,
de mert a kitágult világ valahol szûkebb lesz, s itt -
itt véget ér a távlat.

Vagy eltûnt ügynökök kezén az Európa-térkép,
vagy tán, mi megmaradt, az öt világrész esne végképp
túl messze tõlem? Vagy talán a jó tündér hadar most
varázsigét, hogy el nem futhatok, hiába vágyom?
Magamnak töltök hát cahors-i bort - hisz nincs lakájom -,
s vakargatom a cirmost...

Vagy pisztolyból golyót röpíts agyadba, az a biztos,
vagy vízre lépve lépj meg innen, mint újmódi Krisztus.
Csoda-e, hogyha részegen s a fagytól meghibbanva
mozdonyt hajónak nézel - hidd el, szégyenkezni nincs ok,
mint sajkák a vízen, a sínen a lokomotívok
futnak, nyomot se hagyva.

S mit írnak a lapok a "Tárgyalóterem" rovatban?
Az ítéletet végrehajtották. Orrára rakja
pápaszemét a nyárspolgár, s mit lát, szemét meresztve?
A téglafal tövén egy férfi fekszik, arcra bukva;
de nem alszik. Mert kobakban, ha sok a lukja,
már álmok sem teremnek.

E korszak ébersége gyökereit ama múltba
ereszti, amely megkülönböztetni sose tudta
a bölcsõbõl kipottyanttól a bölcsõt, mely kipottyant.
A szõke normann nem kíván halálon túlra látni.
Asztalt pörgetni nincs kivel, tehát Ruriktól várni
választ hiába volna.

E kornak ébersége is a zsákutcát vigyázza.
Most nem miként Boján, a dalnok, röppensz ágról ágra,
de mint köpet falon. S õslény - nem herceg ébred.
Még egy zárósorért a lúd tollát kitépni nem kell.
Szekerce sújtására várhat most a bûntelen fej
s babér zöld levelére.

                                                                                                               1969. december

     TEÁZÁS


"Petrovról álmodtam ma éjszaka.
Úgy állt a párnám mellett, mintha élne.
S szólnék már: hogy szolgál az egészsége?
De rájöttem, e kérdés ostoba."

Felsóhajtott s gyors pillantást vetett
egy rézmetszetre barna fakeretben,
amelyen egy szalmakalapos ember
komoran lépkedõ ökröt vezet.

Petrov a nõvérének férje volt,
de sógornõjét szerette; s bevallva
ezt épp, elnyelte õt a Dnyeszter habja
tavalyelõtt, a nyaraláskor.

Ökör. Rizsföld. Eke. A menny felül.
S a barázda alatt úgy szórva széjjel,
mint magok: "Ivanovnának emlékbe"
s a "...tól" egész kivehetetlenül.

Teám kiittam. Menni készülök.
Szembogarában pontként fénylik a
csillag - s értése annak, néki ma
mi mindent adna, feltámasztva õt.

Lekísér engem az udvarra még,
és a matematikailag messze
égõ csillagra emeli szemét,
epedve, ám mégis felfegyverezve.

                                                                                                              1970

DEBÜTÁLÁS

1

Minden vizsgát letéve, szombaton
a diáklány meghívta a barátját;
esteledett már, és az asztalon
a vörösbor bedugaszolva árvállt.

Vasárnap reggel zápor zuhogott;
s hogy levehesse szögrõl a ruháját,
nyikorgó székek közt lopakodott
a vendég; csak a szomszédok ne lásssák.

A lány felkapta csészéjét s mohón
kihörpintette maradék teáját.
Még aludt a lakás e hajnalon.
Fürödni ment s a kád kopott zománcát

egész bõrével most érezte meg;
s a szappantól illatozó üresség
még egy új résen áramlik bele;
a világ, amivel ismerkedik még.

2

Az ajtót halkan kinyitó keze
bemocskolódott - elrejtette mélyen;
és megcsörrentek a zakózsebében
a borból visszajáró kopekek.

Az út üres volt. Csikkeket mosott
szét bõ vizével az ereszcsatorna.
Eszébe jutott az a szög s goromba
szó hagyta duzzadt ajkát el, szitok,

mi még soha. Felfogva végül ezt,
el is pirult saját otrombaságán,
s ha troli nem jön, gyökeret ereszt,
úgy elcsodálkozott tulajdon száján.

Göncét ledobta, alig ért haza,
nem nézve a verejték illatában
úszó kulcsára, mely követve a
legelsõt, fordul majd sokféle zárban.

                                                                                                             1970

Baka István home page

Kiállítások