Télemakhoszom,
Trója
ostroma
már véget ért. Nem emlékszem, ki gyõzött.
Talán a görögök, hisz ennyi hullát
mi, görögök, hagyunk csak idegenben...
És mégis, a hazafelé vivõ út
túl hosszú lett számomra, mintha csak
Poszeidón, míg ott vesztegettük az
idõt, a távot megnyújtotta volna.
Így hát nem is tudom, hová vetõdtem,
milyen vidék ez. Egy koszos sziget,
viskók, bozótok, disznóröfögés,
egy elvadult kert, valami királyné,
fû és kövek... Kedves Télemakhosz,
egyik sziget olyan, akár a másik,
ha túl soká bolyongsz már, és agyad
hullámszámlálgatástól kótyagos
lett,
a szennyes láthatártól könnyezik
szemed, s a víz füled bedugaszolja.
Nem emlékszem, hogy végzõdött az ostrom,
és nem tudom már, hány éves lehetsz.
Nõj nagyra, Télemakhoszom! Csupán
az istenek tudják, találkozunk-e.
Már nem vagy az a kisded, ki elõtt
igavonókat fékeztem meg egykoron.
Ha Palamédész nem jön, együtt élnénk.
De tán igaza volt, mert nélkülem
az oidipuszi vágyak elkerültek,
és álmaid se bûnösek, fiam.
1972
Tomas Venclovának
I
A szél a tengert fölveri,
s úgy zúdul a fagy államára, mint feltépett
szájról
szitokszók hordaléka,
egy szabályszerû dó-re-mi-
fá-szó-lá-ti-dót csalva ki a kémény-trombitákból.
Sok nem-cárnõ-se-béka
lapul a földre lenn,
pislog egy csillag tízkopekes ónja,
s valami arcszerû
folyik szét a fekete üvegen,
mint a zápor pofonja.
II
Szevasz, Tomas. Az én
kísértetem, testemet egy tengerentúli szállodában
hagyva,
északi fellegek
rajával szemközt evickél hazafelé,
az Új Világtól elszakadva,
riasztva tégedet.
III
Késõre jár Litvániában.
A templomokból hazamennek, gyertyák vesszeit a tenyerek
zárójelébe zárva. A megdermedt udvarokban a
murvában tyúkok kaparásznak.
Zemaitija síkja felett
hó pilinkél, mint az égilakók pora.
És halszag árad
nyitott ajtók mögül. Egy félpucér gyerek
s egy kendõs vénasszony a tehenet pajtába hajtja már.
Kései zsidó vágtat
a kisvároson át; dübörögnek a kerekek
a macskaköveken;
s õ gyeplõt tépve, hetykén felrikolt: "Gerai!"
IV
Hogy rád törtem, bocsásd meg!
Tekintsd e megnyilvánulásomat
idézet visszatételének ama Kiáltvány
soraiba:
csöppet tán raccsolóbb,
csöppet a messzi vándorlásoktól magasztosabb.
Ezért - ne vess keresztet,
ne tördeld kezedben a sapkád:
eltûnök, mire felharsannak virradatkor a
kakas-vezényszavak.
Hogy kéretlen jöttem, bocsásd meg!
Ne félj, ne hõkölj, nincs okod, lám:
az elmúlás a határõrsök kontójára
szélesíti ki rádiuszát.
Bosszulón, mint a kõ a kútban, sárgyûrût
kavarva,
a balti hullámok felett
én zümmögök, akár az a monoplán -
mint Darius és Girenas,
csak épp nem vérbe fagyva.
V
Késõre jár a nagy Birodalomban,
a koldustartományban.
A Nyemanon át-
gázoló fenyõk serege, pikáit
emelve a sötétben elfoglalja Kovno városát.
Bíborszínûre válik
a falak mesze, s villódznak az utcakövek, mint a partra rántott
halak.
A helyi színház függönyét magasra vonják.
És három részre osztják, ami a legfontosabb,
nincs is vitaalap.
Huzat borzolgatja a tüll-
függöny rojtjait. Ragyogóbban ég a csillaga
is a vidéknek: mint a kártyalap, mibe beletrafáltak.
És sötétbe merül,
az üvegen dobolva, ujjaid torkolata.
Más torkolat se várhat.
VI
Éjfélkor a vakok
biztonságával szólnak a szavak.
A "haza" szó tapintásra olyan, akár lady
Godiva.
A sarkok pókhálóiban
titkosszolgálati mikrofonok rögzítik a
matrac nyikorgását az énekes lakásán,
s hogy sikít a
közös dal szótalan.
A szégyenlõsség uralkodik itt. A lomb, kívánva
választani a színe és a visszája között,
felháborítja
a kandelábert. Itt, hangtölcsért eldobva
adnak hírt a világnak önmagáról, hangyahátra
taposva akaratlanul, a pulzus érthetetlen-ritka
morzéjával, csikorgó tollal.
VII
Hát innen származik a te
lisztes orcád, a semmibe fúródó szembogaraid,
selypítésed és a hajad homályos
és híg teaszíne.
Hát innen egész életed, lágy és becsületes
mondataid,
mind veszõvel határos.
Hát innen van az én
- üvegeidben tükrözõdõ, mint léted
folytatása -
leplemnek elmosódottsága, mint a lázadó koldus-füzes
satöbbi, rajzolat a tengerek színén,
az oldalak kifordulása, mely biztos pontot keres,
a sorsra, horizontra vágyva.
VIII
Az irkafirkáink, Tomas! az én lapszélre
futó állítmányom! a te alanyod elkomorult-néma
otthonülése! csipke és monogram véd- és
dacszövetsége,
a latin s cirill írás elegye: az eszközé a céllal:
a Bajszanagy rendelte így még.
Különnyomataink! a nyirkos, gyûrött lepedõkön
a közös agy laza tekervényeiben! -
kedveseink puha agyagjában, a nélkülünk felnövõ
gyerekekben.
Mert ez csak a kamasz tekintetétõl
keletkezett kék véraláfutás a kozmosz-pofalemezen,
a próbálkozástól, hogy szemmel
becsüljük fel a távolságot ama litván kocsma
és e
távoli arc között, mely sok-sok szemmel néz a vakvilágba,
akár kancsal tatár a földpalánk mögé,
hogy szánkba dugjuk ujjunk - ebbe a Tamás sebébe -
s nyelvünket kitapintva, módján egy szeráfnak
kiigazítsuk az igét.
IX
Hasonlítok
reád, Tomas, te lényegében egy vagy énvelem,
te belülrõl kormozod be az üveget, mit én kívülrõl
bámulok.
Egymásnak én s te
egy felvillanni képtelen
amalgámtócsa megdupláztatott
feneke lettünk végleg.
Ha fintorogsz, én gúnyosan mosolygok,
ha ásítasz, a számat szétszakító
némaságig eljutsz,
én a föléd kitett
százwattos könnytõl három csermelyt ontok.
Foglyom vagy s én a foglyod,
a Castorban megmutatkozó Pollux,
a köznyelvben - egy-egy,
patt, fürge sziluett,
amely a fáklyafényben ide-oda leng, száll,
visszhang és visszajáró kopekek.
Minél elrontottabb a lét, bennünket annál
kevésbé láthat meg
az üres szempár.
X
Mit eszik a kísértet? Álmok szemetét,
határok korpáját, a számok héját:
vezeti a való címnyilvántartó füzetét.
Az utca homlokzatait, mint íny a fogait, összeszorítja
még,
a kapualjak sárgáját, mint mamlasz holló sajtkaréját,
felfalja a sötét
rókája. Bosszút áll idõn a hely
saját állandóságáért - lakóival,
a benne
levõ élettel, és kinyitja mind a zárat -,
majd - korszak telik el -
meglellek téged a rengetegeknek,
síkoknak ujj-zsírozta államok fölötti államában,
mely õrzi jól a gondolatokat, vonásokat
és leginkább a pózt: vizes
sokversztás kenderingben, csendülõ acélhajcsavarokban
Litvánia-anyácska szunnyad a folyó
felett, és te magad
hozzátapadsz fedetlen, üveges, félliteres
kebléhez nyomban.
XI
Vannak helyek, hol
semmise változik soha. Ezek
az emlékezet pótlói, a fixáló triumfusa.
Ott a sorompó meredeken magasba hatol.
Ott fiatalosak
az õrszemek. A múlt a köpenyes kamasz
tekintetével néz maga elé komor-szigorúan,
s a sors határsértõként hátrál
vissza az
igazi öregségbe - köpésekkel a falon,
nyilalásokkal, panelformák végtelen, ravasz
lépcsõivel. Az éj azon-
ban valóban határ is, hol, akár tatárhadak,
a leélt élet területeit lerohanással
fenyegeti meg a valóság, s ez fordítva is igaz,
ahol fa lesz a tûzifából, amit újra felaprítanak,
ahol, mit szemhéj nem takar,
zsákmányként ragadja magával
a való nomádcsapata.
XII
Éjfél. Rikolt a szajkó,
s emberi hangon vádolja meg a természetet
a hõmérõ nulla fok elleni vétkeiért.
Vytautas, eldobva a kardot és a pajzsot,
svédek felé gázlót keresve, merül a hideg
Baltikumba. Egyébként véget ér
a föld itt egy mólóval, mely utánavetette magát
- mint síkos fokokon, hullámokon szaladva -
a menekülõ szabadságnak. Könny jut bérül
a hódnak erõfeszítéseiért: nem épülhet
meg a gát;
egy könnycsepp, elszakadva
ezüstlõ csermelyétõl.
XIII
Éjfél az erdõs tájon,
köpenyszínû kormányzóságban.
Ékírás tornyokból. Szövetmaradék
képiben
felhõ leng - küldte a szomszédos állam.
Odalenn
szántások, kazlak állnak,
cserép, vas, tégla, oszlopsor dereng,
plusz még az állam embere
szurkosvászon csizmában.
Az éji oxigént
betöltik a légköri zavarok, az imák, az idõ-
járásjelentés, híradó,
a bátor Koscsej
fölkerekített számokkal, himnuszok, foxtrott, boleró
s betiltások, miket imént
rendeltek ott el.
XIV
Kísértet járja Kaunast. A székesegyházban
terem,
s mindjárt ki is fut. Átkullog a Laisves-aleján,
betér a Tulpéba. Asztalhoz ül.
A pincér bámul mereven,
s csak szalvétákat lát s a fûszer-tüzeket
talán,
egy taxit, mely ködbe merül
a havas utcán. Én lefogadom,
irigykedsz. Mert elõbb-utóbb a láthatatlanság
divatba jön,
mint engedmény, mit a léleknek tesz a test,
mint célzás a jövõre, vagy mint a Paradicsom
álruhája, a mínusz a köbön.
Mindennek nyeresége lesz
a hiányból meg a
testetlenségbõl: hegyek és folyók,
az órához olyannyira hozzászokott rézingalap,
Isten, ki mindezt fentrõl nézi csak,
a tükrök, folyosók,
s a megfigyelõ mind te vagy magad.
XV
Kísértet bolyong Kaunasban. Õ a te
kiegészítésed a rólam gondolt gondolat
levegõjéhez, tér a négyzeten,
de nem
egy jobb kor látnoki ígérete.
Ne irigyelj! Soroljad a
káprázatot a levegõ
sajátosságai közé - akár a kisbetûs
szedést,
mely raccsolásként szóródik szét a homályban,
mint a légyzümmögés,
s mely alkalmatlan bár egy új Klió
étvágyát csillapítani, de tán a
lemeztelenített Uránia
fülébe súgni jó.
Csak õ,
a térbeli pont és az elvesztett körvonalak
Múzsája képes értékelni, mint
fösvény a pénzét, az állandóságot,
mint az azért való elszámolásnak
formáját, hogy mozognak lelkeink.
XVI
Ezért ragaszkodik hát,
Tomas, a betûkhöz a vastoll?
Nem ezzel
magyarázhatjuk a nehézkedést is?
Rekedten
hurrázva, elszakítva magam a hazai mocsaraktól,
még tõled is - mit rejtsem? -,
betûktõl, oldalaktól,
a - mondjam-e? - hangnak az értelem s a
testetlenség, a tömeg és szabadság
iránti szerelmétõl - megbocsásd,
s ne vágj pofát! -,
attól, hogy húshoz köt a rabság,
a testhez, csonthoz,
így szárnyalok a tintaszínû égi lakba,
az ablakfülkék mellett, ahol álmuk
a helyi angyalok alusszák:
náluk
s a denevéreknél is magasabbra.
XVII
Térbeli pont múzsája! Csak teleszkóppal
észlelhetõ
dolgoké, maradéktalan
kivonásé! Zéró múzsája, te!
Te, ki a toroknak írod elõ,
ne siránkozzék untalan,
s nem kell a "lá" túlszárnyalása
se,
mértékletességet tanácsolsz! Múzsa,
halld meg, ím,
ez áriát, amit az okozat dalol az ok fülébe,
azaz a hasonmáshoz szóló éneket,
s fogadd el õt és dó-re-mi-
jét, ritka rangodban, az égben
odafent
a levegõ szempontjai szerint.
A levegõ az epilógusa
recehártyánknak - amennyiben nincsen lakosa.
Õ hát a mi haza-
takarodó "haza" szavunk.
Kopoltyúval bármennyit habzsolunk
belõle, csak befoltozza a végén
az egymással vetélkedõ sötét s fény.
XVIII
Határa van mindennek:
szembogárnak a horizont, fájdalomnak az emlékezet,
a növésnek
a szélesedõ vállak.
Csupán a hang hagyhatja el a testet,
Tomas, mint egy kísértet:
a szó a hangod árvasága.
A lámpaernyõt félrelökve,
magad elé meredsz most, nézve
a levegõt:
benne forognak
szemed elõtt,
kik elõttünk beszédre
ajkat nyitottak.
XIX
A levegõ-birodalomban! Az oxigénkorty s a szótag
egyenlõségében! Áttetszõ és felhõkké
összeálló
kilégzéseinkben! Ama világban,
melyben, miként az álmok a plafonra,
a mennyekre tapadnak "ó"-ink, csillag csillámlik
a szájtól
diktált arculatával.
Így lélegzik a mindenség. Ekképp
kukorodik a kakasok szava,
megelõzve a gégefõ aszályát.
A nyelv tárgya a lég.
Az ég
magán- és mássalhangzó molekulák kórusa,
a köznyelvben - a lelkeké.
XX
Épp attól olyan tiszta.
Nincs a világon nála tisztesebb
(tán a halált kivéve),
ami papírlapot fehéríthetne vissza.
Minél fehérebb, annál embertelenebb.
Múzsám, nehetek végre
haza? Ama vidékre,
hol a dühöngõ Boreus tiporja le a szájak
trófeáit. Központozástalan
grammatikába. Édenébe
az ábécének, tracheának.
"Likbez"-edbe, mely arctalan.
XXI
A litván dombvidék fölé
könyörgés száll fel az egész
világért a sötétben: tompán zúgva,
komoran
úszik a hang a falvak felett a Kursi turzás felé.
Szent Kazimieras és
a Csodatevõ Nikola
múlatja idejét,
a téli pirkadatra várva.
A hit határain túl,
saját sztratoszférádból,
ó, Múzsa, velük együtt nézz reá a
síkságok dalnokára, emberkézzel alkotott homályba
merült mezõk,
a jámbor tájképek énekesére!
Õrizd meg õt,
vigyázz házára és szívére!
1974
BOJTÁR ENDRE JEGYZETEI A VERSHEZ:
I. versszak: "nem-cárnõ-se-béka": orosz népmesemotívum.
III.: "Zemaitija": Litvánia északnyugati része; "Gerai" : jól van! (litvánul).
IV.: "Kiáltvány": a Kommunista Kiáltvány.
Elsõ mondatának hazajáró kísértete
ezúttal maga a barátját képzeletben meglátogató
költõ. Ezzel a viccel Brodszkij a továbbiakban is eljátszogat.
"Darius és Girenas": litván származású
amerikai pilóták, akik 1933-ban az elsõ litván
óceánátrepülés során Németország
felett lezuhantak. Monoplánjuk, a Lithuanica roncsait a kaunasi
történelmi múzeumban õrzik.
V.: "A Nyemanon átgázoló fenyõk... Kovno városát": utalás Napóleon hadseregére, amely 1812 júniusában a Nemunason átkelve elfoglalta Kovno (litvánul Kaunas) városát; "ami legfontosabb, ott három részre osztják": az üveg vodkáról van szó, amit gyakran hárman vesznek meg és isznak meg.
VI.: "titkosszolgálati mikrofonok": a címzett vilniusi lakása, ahol gyakran megfordult Brodszkij is, egy gyanús postahivatal (lehallgatóközpont) fölött volt, amin a két barát gyakran tréfálkozott.
VIII.: "Bajszanagy": az eredetiben "Makrousz", Marx és a bajuszos Sztálin egyszemélyben; "litván kocsma": egy valóságos litván kocsma kapcsolódik össze itt "a litván határon lévõ kocsmával" Puskin Borisz Godunovjából; " módján egy szeráfnak kiigazítsuk az igét": idézet Puskin Próféta címû versébõl, ugyanúgy ironikus kontextusba helyezve, mint a "Tamás sebébe", ami a címzett Tomas druszájára, Tamás apostolra utal.
IX.: "Hasolítok reád, Tomas": a Tomas név jelentése "hasonmás, iker", s ez a motívum többször is elõjön a továbbiakban; "százwattos könnytõl három csermelyt ontok": a villanykörtétõl könnyezem.
XI.: "Ott a sorompó": a versszak a szigorúan õrzött szovjet határ és az emlékezés határnélküliségének az ellentétére épül.
XII.: "Vytautas": 15. századi, kiemelkedõ litván uralkodó; "Egyébként véget ér a föld itt": valószínûleg Palangáról van szó, a tengeri üdülõhelyrõl, ahol a móló Svédország felé mutat; "Könny jut bérül a hódnak": a hód sírása gyakori szólás- és közmondásmotívum.
XIII.: "a bátor Koscsej felkerekített számokkal": a szovjet statisztikai adatok kapcsolódnak az orosz mesék gonosz, elpusztíthatatlan varázslójának az alakjához.
XIV.: "Laisves-aleja": Kaunas fõutcája, ahol a Tulpe (Tulipán) értelmiségi kávéház található; "mínusz a köbön": a hiány, az ûr motívuma.
XV-XVII.: E versszakok a már említett kísértet, valamint az idõ (a történelem múzsája, Klió) és a tér (a csillagászat múzsája, Uránia) szembeállításának a motívumára épülnek, összekapcsolva a hasonmás témájával.
XIX.: "a gégefõ aszályát": a régi barométereken az "aszály" felirat volt a "vihar" ellentéte. A versszakban összekapcsolódik az "ég" mint a túlvilági létezés színtere és a "nyelv", amelyben a költõ léte tart.
XX.: "Likbez": a "likvidacija bezgramatnosztyi", "az írástudatlanság felszámolása" elnevezésû szovjet mozgalom rövidítése.
XXI.: "Szent Kazimieras és a Csodatevõ Nikola": Litvánia, illetve Oroszország védszentjei.
Látom az unokák feszes sorát,
koporsót, ágyútalpra téve.
De nem hallik ide a trombiták
katonás, orosz gyászzenéje.
Érdemrenddel látom tetézve
mellét - de nincs már benne láng.
Katona volt, ki elõtt a falak
ledõltek, bár õ volt a gyengébb;
hannibáli hadmozdulatokat
láthattak a volgai sztyeppék.
Mint Belizár, Pompeius, ugyanazt
kapta - a bére kegyvesztettség.
Hány harcosa vérét ontotta ki
idegen földbe! Bántotta volna?
Vajon eszébe juthatott-e mind
az ágy fehérén, haldokolva?
Mit válaszol, a pokol bugyrai
közt rájuk lelve? "Hadakoztam."
Zsukov halott, igaz ügyért soha
többé már õ se kelne hadra.
Orosz históriánk lapjaira
más is került, ki bátran lépve a
meghódított fõvárosokba,
a sajátjába félve tért haza.
Marsall! A Léthe elnyeli talán
e szavakat, miként a csizmád,
vedd mégis, mint alvó hazám silány
obulusát - mi mást is bíz ránk?
Dob döng, pirókmód hadi fuvolán
visítanak - sirassanak csak!
1974
Golyók képében röppen a halál
magnóliacsalitból, párosával.
A robbanás, akár egy szétcibált,
ideiglenes koronáju pálma.
Üres villa. Repedt homlokzaton
dombormû: antik hõsök kéziharca.
Tengerben lángol az új Phaeton,
jóval kisebb dörgéssel lezuhanva.
S a fehérre hevített homokon
reklámplakátok pózában hevernek,
minthogyha csak napoznának, a testek:
nem mozdulón, túl minden alkonyon.
1974. július 21.
Baka István home page | Kiállítások |