Jaltai konferencia : Az ötödik ülés
1945. február 8.
ROOSEVELT bejelenti, hogy a külügyminiszterek, véleménye szerint, sikeresen befejezték a rájuk bízott munkát, s megkéri Edent, számoljon be munkájuk eredményéről.
EDEN közli, hogy a külügyminiszterek megvizsgálták a konferencia időpontjának és a nemzetközi szervezet tagságának a kérdését, valamint azt a kérdést, hogy két-három szovjetköztársaságot is felruházzanak-e a kezdeményező tagok jogaival, továbbá, hogy milyen országokat hívjanak meg az alapító konferenciára. Azt javasolják, hogy a konferenciát 1945. április 25-re hívják össze az Egyesült Államokban. Nem végleges formában olyan döntést hoztak, hogy a konferenciára az Egyesült Nemzetek tagjait kell meghívni, vagyis azokat az országokat, amelyek 1945 februárjában aláírták az Egyesült Nemzetek nyilatkozatát. A nemzetközi szervezet elsőrendű tagjainak névsorát a konferencia fogja megállapítani. Ennek során Nagy-Britannia és az Egyesült Államok küldöttei támogatni fogják a Szovjetuniót abban, hogy két szovjetköztársaság bekerüljön a szervezet elsőrendű tagjai közé. Meghívásuk részleteinek megvizsgálását külön albizottságra bízták.
SZTÁLIN közli, hogy kezében van azoknak az országoknak a névsora, amelyek hadat üzentek Németországnak. Vajon ezek valamennyien tagjai lesznek a közgyűlésnek? Az említett országok közül tíz nem áll diplomáciai kapcsolatban a Szovjetunióval.
ROOSEVELT megjegyzi, hogy van néhány olyan ország, amelynek szándékában áll kapcsolatba lépni a Szovjetunióval, bár ez egyelőre még nem történt meg. Vannak olyan országok is, amelyek nem kívánnak kapcsolatot létesíteni a Szovjetunióval, mivel a katolikus egyház erős befolyása alatt állnak. Mindamellett tekintetbe kell venni, hogy azok az államok, amelyeknek nincsenek diplomáciai kapcsolataik a Szovjetunióval, a Szovjetunióval együtt részt vettek a Bretton Woods-i és az Atlantic City-i konferencián.
SZTÁLIN azt mondja, hogy nehéz kiépíteni a biztonságot olyan államokkal, amelyeknek nincsenek kapcsolataik a Szovjetunióval.
ROOSEVELT szerint ezeket
az országokat éppen azzal lehetne a legbiztosabban rávenni
a Szovjetunióval való kapcsolatba lépésre,
ha meghívnák őket a konferenciára.
A továbbiakban Roosevelt egy olyan kérdésre tér
át, amelynek, mint mondja, külön története
van. Három évvel ezelőtt Sumner Welles, az akkori
amerikai külügyminiszter-helyettes azt tanácsolta néhány
dél-amerikai köztársaságnak, hogy ne üzenjenek
hadat Németországnak, csupán szakítsák
meg vele kapcsolataikat. Ezek a köztársaságok megfogadták
a tanácsot. Ezután jelentős segítséget
nyújtottak az Egyesült Államoknak (például
nyersanyagszállítással). Jó hírnek
örvendenek. Egy hónappal ezelőtt Roosevelt levéllel
fordult hat dél-amerikai köztársaság elnökéhez.
Megírta nekik, hogyha meghívást akarnak kapni a
konferenciára, hadat kell üzenniük Németországnak.
Ecuador ezt már meg is tette, de még nem volt alkalma
aláírni az Egyesült Nemzetek nyilatkozatát.
Paraguay 10 napon belül hadat üzen Németországnak,
s hamarosan ezt teszi majd Peru és Venezuela is. Az amerikai
kormánynak kellemetlen lenne, ha az említett országokat
nem hívnák meg a konferenciára azok után,
hogy eleget tettek az amerikai kormány tanácsának,
ha ez a tanács, az igazat megvallva, hibás volt is.
SZTÁLIN megkérdezi, hogy mi a helyzet Argentínával.
ROOSEVELT azt válaszolja, hogy Argentína nem szerepel az amerikai küldöttség által átadott listán.
SZTÁLIN azt mondja, hogy Argentína is megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal.
ROOSEVELT leszögezi, hogy Argentínát nem ismerték el az Egyesült Nemzetek tagjának.
SZTÁLIN szeretné felhívni a figyelmet arra, hogyha a konferenciára nemcsak azokat az országokat hívják meg, amelyek hadat üzentek, hanem a „társultakat” is, akkor a Németország ellen hadat viselő országok rossz szemmel nézik majd, hogy ott ülnek mellettük olyan országok, amelyek a háború folyamán ingadoztak és szélhámoskodtak.
CHURCHILL azt mondja, hogy véleménye szerint az említett kategóriába tartozó országoknak hadat kell üzenniük Németországnak, mielőtt meghívást kapnak a konferenciára. Egyetért azzal, hogy ezek közül az országok közül néhány elég siralmas szerepet játszott, s arra várt, ki lesz majd a győztes. Mindamellett nem szabad szem elől téveszteni, hogy Németországra nyomasztólag hat majd az országok egy újabb csoportjának a hadüzenete. Más ellenséges országok is ráébrednek majd, hogy az egész világ hadban áll velük, s ez erős hatást gyakorolhat rájuk.
ROOSEVELT kijelenti, hogy a meghívandó országok listájára szeretné felvétetni még Izlandot is.
CHURCHILL megjegyzi,
hogy Egyiptomot illetően őfelsége kormánya
különösen nagy felelősséget érez,
mivel Egyiptom két ízben is hadat kívánt
üzenni Németországnak és Olaszországnak,
de a brit kormány azt tanácsolta neki, hogy ne tegye,
mivel Egyiptom semlegességének fenntartásával
elejét lehetett venni a Kairó elleni bombatámadásoknak.
Az angoloknak sok szempontból különben is előnyös
volt Egyiptom semlegessége. Amikor az ellenség 30 mérföldnyire
volt Alexandriától, az egyiptomi hadsereg a hidak, a közlekedési
vonalak őrzésével segítséget nyújtott
a szövetségeseknek. Egyiptom többet használt
semlegességének fenntartásával, mint amennyi
haszonnal a Németországnak és Olaszországnak
való hadüzenete járt volna. Persze, ha Egyiptom most
hadat kíván üzenni, a brit kormánynak nem
lesz kifogása ellene.
Izland ugyancsak hasznos szerepet játszott abban az időben,
amikor az Egyesült Államok még nem lépett
be a háborúba. Beengedte területére az amerikai
csapatokat, megsértve ezzel semlegességét. Izland
biztosította a szövetségesek közlekedési
útvonalait.
Churchill úgy véli, hogy mindkét említett
országnak megvan a jogi alapja a konferencián való
részvételre, ha hadat üzen Németországnak.
Churchill szeretné tudni: vajon beengedik-e a konferenciára
mindazokat az országokat, amelyek március 1-ig hadat üzennek?
SZTÁLIN igenlő választ ad Churchill kérdésére.
CHURCHILL megállapítja, hogy nem lesz ott a meghívottak között Írország, mivel területén német és japán misszió működött. Másfelől viszont szót emelne Törökország meghívása mellett, bár ez a javaslat esetleg nem talál általános helyeslésre. Törökország még a háború előtt, igen veszélyes időben, szövetséget kötött Angliával. Amikor kirobbant a háború, a törökök úgy vélték, hogy hadseregük nincs kellőképpen felfegyverezve korszerű háború folytatásához. Törökország mindamellett baráti és sok szempontból hasznos álláspontot foglalt el. A törökök segítségüket is felajánlották az angoloknak, jóllehet az angolok ezt nem vették igénybe. Churchill azon töpreng, vajon nem kellene-e Törökországnak a halálos ágyán lehetőséget nyújtani a bűnbánatra?
SZTÁLIN azt válaszolja, hogy Törökországot is meg kell hívni, ha február végéig hadat üzen Németországnak.
ROOSEVELT és CHURCHILL egyetért ezzel.
ROOSEVELT azt mondja, hogy Dániát a németek egyetlen nap leforgása alatt elfoglalták, a királyt foglyul ejtették, a parlamentet feloszlatták. Dánia ma Németország uralma alatt áll. Van egy ember, aki igényt tart arra, hogy Dániát képviselje; ez az ember nem ismerte el a jelenlegi dán kormányt. A washingtoni dán nagykövetről van szó. Ő maga nem üzenhetett hadat Németországnak, de dezavuálta a németek által megalakított kormány tevékenységét. Mi legyen Dániával? Nem kétséges, hogy a dánok, ha szabadok volnának, a szövetségesek oldalán állnának.
CHURCHILL megkérdi, elismerték-e a dánok Izland függetlenségét.
SZTÁLIN nemleges választ ad.
CHURCHILL nem hiszi, hogy Izland és Dánia között nehézségek támadnának. Egyetért Sztálin marsallal és az elnökkel abban, hogy a konferenciára csak azokat az országokat kell meghívni, amelyek február végéig hadat üzennek Németországnak. Dánia akkor vesz majd részt a biztonsági szervezetben, amikor lehetősége nyílik rá, hogy a saját nevében szóljon.
ROOSEVELT azt javasolja, hogy hagyják jóvá teljes egészében a külügyminiszterek jelentését, azzal a módosítással, hogy az Egyesült Nemzetek közül mindazokat meghívják a konferenciára, amelyek március 1-ig hadat üzennek a közös ellenségnek. Roosevelt leszögezi, hogy erre a listára fel lehet venni Törökországot is, amennyiben március 1-ig hadat üzen a közös ellenségnek.
SZTÁLIN megkérdezi, mi a véleménye a konferenciának arról, hogy Belorusszia és Ukrajna március 1-ig aláírja az Egyesült Nemzetek nyilatkozatát.
ROOSEVELT rámutat, hogy már elfogadták a külügyminiszterek határozatának azt a pontját, amely szerint az Egyesült Nemzetek konferenciáján a három hatalom ajánlani fogja a szovjet köztársaságok felvételét a kezdeményező tagok sorába.
CHURCHILL megjegyzi: nem találja egészen logikusnak, hogy a konferenciára meghívjanak minden olyan kis országot, amely jóformán semmit sem tett a győzelem érdekében, és csak most, az utolsó pillanatban üzen hadat, s ugyanakkor halogassák a két szovjetköztársaság meghívását. Mindenki tudja, mekkora áldozatokat hozott Belorusszia és Ukrajna. Churchill úgy véli, hogyha ez a két köztársaság aláírja az Egyesült Nemzetek nyilatkozatát, meg kell hívni őket a konferenciára.
ROOSEVELT azt válaszolja, hogy ez technikai kérdés, bár igen fontos. Arról van szó, hogy hozzá kell járulni ahhoz, hogy a Szovjetunió három szavazatot kapjon.
SZTÁLIN tudni szeretné, vajon nem lesz-e akadálya Ukrajna és Belorusszia meghívásának az a tény, hogy március 1-ig nem írják alá az Egyesült Nemzetek nyilatkozatát.
ROOSEVELT nemleges választ ad.
SZTÁLIN kijelenti, hogy ez esetben visszavonja javaslatát. Csupán azt szeretné, ha a külügyminiszterek határozatainak szövegében megneveznék a köztársaságokat: Ukrajnát és Belorussziát.
ROOSEVELT és CHURCHILL hozzájárul ehhez.
Dumbarton Oaks kérdését ily módon kimerítettnek tekintik.
ROOSEVELT áttér a lengyel kérdésre.
CHURCHILL elöljáróban szeretné bejelenteni, hogy tanulmányozta a külügyminiszterek tegnapi tanácskozásának eredményeit és egyetért velük.
ROOSEVELT közli, hogy
a lengyel határokat illetően az Egyesült Államok
küldöttségének nincsenek ellenvetései
a szovjet javaslat első pontjával szemben. Az Egyesült
Államok küldöttsége egyetért azzal is,
hogy Lengyelországot Németország rovására
kell kárpótolni, mégpedig Kelet-Poroszország
Königsbergtől délre eső részével
és Észak-Sziléziának az Oderáig terjedő
részével. Azt viszont kevéssé látja
indokoltnak, hogy a lengyel határt a nyugati Neisséig
vigyék.
Ami a lengyel kormány problémáját illeti,
Roosevelt azt javasolná, hogy a szovjet külügyminisztert,
továbbá az Egyesült Államok és Anglia
szovjetunióbeli nagyköveteit hatalmazzák fel arra,
hogy Moszkvában tárgyalásokat folytassanak Bieruttal,
Osóbka-Morawskival, Sapiehával, Witosszal, Mikolajczykkal
és Grabskival egy új kormány megalakításáról
a következő alapokon: először egy háromtagú
tanácsot kell alakítani, esetleg Bierut, Grabski és
Sapieha részvételével. Az elnöki tanács
gyakorolja majd Lengyelországban az elnöki hatalmat.
Ez az elnöki tanács alakítaná meg a kormányt
a varsói kormányban részt vevő emberekből,
valamint lengyelországi és külföldön élő
lengyel demokratikus személyiségekből. Az ily módon
megalakított ideiglenes kormány ígéretet
tenne arra, hogy megrendezi az országgyűlési választásokat,
az országgyűlés pedig megválasztja Lengyelország
állandó kormányát. Mihelyt megalakul az
ideiglenes lengyel nemzeti egységkormány, mindhármunk
kormánya elismeri azt.
SZTÁLIN megkérdi: úgy gondolják, hogy ebben az esetben megszűnne a londoni kormány?
CHURCHILL és ROOSEVELT igenlő választ ad.
CHURCHILL azt mondja, hogy mihelyt megalakult az ideiglenes lengyel nemzeti egységkormány, a brit kormány nem ismeri el többé a Londonban működő kormányt, és az új kormányhoz akkreditálja nagykövetét.
SZTÁLIN megkérdi: vajon azt a lengyel nemzeti vagyont, amely ma a londoni lengyel kormány rendelkezésére áll, Arciszewski kezén hagyják-e, vagy pedig átadják az új lengyel kormánynak?
ROOSEVELT azt válaszolja, hogy Lengyelország külföldön levő vagyona automatikusan átmegy az új lengyel kormány birtokába.
CHURCHILL megjegyzi,
hogy nem ismeri az ügy jogi oldalát, de úgy hiszi,
az elnöknek igaza van.
A továbbiakban közli, hogy a brit küldöttség
elkészített egy alternatív okmányt a lengyel
kérdésre vonatkozólag, és átadta
azt az orosz barátoknak. De mivel az elnök javaslatára
megkezdték a vitát, kész ezt itt folytatni.
Churchill közli, hogy módosításai vannak Roosevelt
javaslatához. Úgy véli, hogy a konferencia döntő
ponthoz ért munkájában. Olyan kérdésről
van szó, amelynek rendezését az egész világ
várja. Ha úgy utazunk haza, hogy még mindig különböző
lengyel kormányokat ismerünk el, ezt mindenki úgy
fogja értelmezni, hogy egyrészt Nagy-Britannia és
az Egyesült Államok, másrészt a Szovjetunió
között lényeges nézeteltérések
vannak. Ennek világviszonylatban igen siralmas következményei
lennének, s ez a csőd bélyegét nyomná
rá konferenciánkra. Ugyanakkor le kell szögeznünk,
hogy nézeteink eltérőek az alapvető tényeket,
vagy legalábbis néhány alapvető tényt
illetően.
A brit kormány rendelkezésére álló
információk szerint a lublini – most varsói – kormány
nem olyan kormány, amelyet a lengyel nép túlnyomó
többsége elismerhetne. Ha megtagadnánk a londoni
lengyel kormányt, és a lublini kormányt támogatnánk,
ezellen, megítélésünk szerint, az egész
világ tiltakozna, tiltakozna kivétel nélkül
minden külföldön tartózkodó lengyel.
Van egy lengyel hadseregünk, amely Lengyelországon kívül
tartózkodó lengyelekből áll. Ez a hadsereg
bátran harcolt. Ő, Churchill, nem hiszi, hogy ez a lengyel
hadsereg megbékülne a lublini kormánnyal. Árulásnak
tekintené, ha a brit kormány elismerné a lublini
kormányt, s ugyanakkor megtagadná a londoni lengyel kormány
további elismerését.
Ő, Churchill, amint ezt a szovjet kormány is nagyon jól
tudja, nem ért egyet a londoni lengyel kormány nézetével,
és ésszerűtlennek tartja tevékenységét,
Ám az egy évvel ezelőtt alakult új lengyel
kormány formális elismerése miatt sok bírálat
érné a brit kormányt. Az emberek azt állítanák,
hogy a brit kormány előbb Lengyelország keleti
határainak kérdésében hódolt be teljesen
a Szovjetuniónak, most pedig kapitulált előtte
a lengyel kormány jellegének kérdésében.
Ennek folytán a brit kormányt megvádolnák
a parlamentben. Igen sajnálatos viták keletkeznének,
s ezek károsan hatnának ki a szövetségesek
egységére.
Churchill véleménye szerint a szovjet javaslatok nem eléggé
előrelátók. Mielőtt őfelsége
kormánya lemondhatna mostani álláspontjáról,
nevezetesen a londoni lengyel kormány elismeréséről,
s elismerhetné az új lengyel kormányt, meg kell
győződnie arról, hogy az új kormány
valóban elégséges mértékben képviseli-e
a lengyel népet. A brit kormány szempontjából
eltűnne minden nehézség, ha Lengyelországban
általános szavazás alapján szabad választásokat
tartanának. A brit kormány üdvözölne bármiféle
olyan kormányt, amely e választások eredményeképpen
alakulna, és elfordulna a londoni kormánytól. Ugyanakkor
a brit kormányt módfelett nyugtalanítja, hogy mi
lesz abban a közbeeső időszakban, amely a választások
megrendezéséig eltelik.
ROOSEVELT azt mondja, hogy ő mint a másik féltekéről érkezett vendég megállapíthatja, hogy a tanácskozás valamennyi résztvevőjének azonos a véleménye: Lengyelországban minél hamarább meg kell tartani az általános választásokat. Mindamellett érdekelné őt, hogyan oldják meg a kormányzást a szabad választásokig terjedő intervallumban.
SZTÁLIN szerint Churchill arról panaszkodik, hogy nincsenek információi Lengyelországról, és képtelen onnen [sic!] híreket szerezni.
CHURCHILL azt válaszolja, hogy bizonyos információi azért vannak.
SZTÁLIN leszögezi, hogy ha Churchillnek vannak is bizonyos információi, ezek nem egyeznek a szovjet kormány információival.
CHURCHILL megerősíti ezt.
SZTÁLIN kijelenti, hogy
véleménye szerint Nagy-Britanniának és
az Egyesült Államoknak lehetnek informátorai Lengyelországban.
A varsói kormány vezetőire áttérve
megállapítja, Bierut, Osóbka-Morawski és
Rola-Zymierski rendkívül népszerű a lengyel
nép körében. Hogy mi az alapja ennek a népszerűségnek?
Elsősorban az, hogy a megszállás idején
ezek az emberek nem hagyták el az országot. A németek
által elfoglalt Varsóban maradtak, illegalitásban
dolgoztak, és az illegalitásból kerültek
elő. Ez imponál a lengyel népnek, amely érthető
módon rokonszenvez az olyan emberekkel, akik nem hagyták
el nehéz óráiban. A lengyel nép nem szereti
Arciszewski embereit, mivel nem látta őket a megszállás
nehéz éveiben. A nép lélektanával
pedig számolni kell.
A másik fontos tény, amely népszerűvé
teszi a varsói kormány vezetőit, a Vőrös
Hadsereg győzelmeivel függ össze. A szovjet csapatok
előrenyomulnak, és felszabadítják Lengyelországot.
Ennek hatására nagy fordulat megy végbe a lengyel
nép tudatában. Ismeretes, hogy a lengyelek nem szerették
az oroszokat, mivel az oroszok három ízben vettek részt
Lengyelország felosztásában. Ám annak
láttán, hogy a Vörös Hadsereg folytatja támadását,
és felszabadítja a lengyel népet a hitlerista
megszállás alól, teljesen megváltozott
a lengyelek állásfoglalása. Az oroszokkal szemben
táplált ellenséges érzelmük eltűnt,
s helyébe egy egészen más érzelem lépett:
a lengyelek örülnek, hogy az oroszok kiűzik a németeket,
hogy a lengyel lakosság felszabadul, s ennek nyomán
javul a viszonyuk az oroszokhoz.
A lengyelek úgy érzik, hogy történelmük
nagy nemzeti ünnepét élik most át. S meglepi
őket, hogy a londoni lengyel kormány tagjai nem vesznek
részt ebben az ünneplésben. A lengyelekben felmerül
a kérdés: vajon miért látják az
ünnepen az ideiglenes lengyel kormány tagjait, és
miért nem látják a londoni lengyeleket? Ez persze
aláássa a londoni lengyel kormány tekintélyét.
Ez az a két körülmény, amely az ideiglenes
lengyel kormány tagjainak népszerűségét
biztosítja. Mellőzhetjük-e az ilyen tényeket?
Természetesen nem mellőzhetjük, ha számolni
akarunk a nép akaratával. Ő, Sztálin,
ezeket a meggondolásokat kívánta kifejteni a
varsói kormányban működő emberek tekintélyének
kérdésével kapcsolatban.
Most pedig néhány szót Churchillnek arról
az aggályáról, hogy a konferencia résztvevői
szétszélednek majd anélkül, hogy megállapodásra
jutottak volna a lengyel kérdésben. Mit lehet itt tenni?
Eltérnek az információink, és eltérnek
a következtetéseink. Talán meg kellene hívni
ide a különböző táborokhoz tartozó
lengyeleket, és meg kellene hallgatni őket? Talán
ezzel gyarapodnának információink? Churchill
elégedetlen amiatt, hogy az ideiglenes lengyel kormányt
nem választották. Természetesen jobb, ha van
egy választott kormány, csakhogy ezt eddig gátolta
a háború. Úgy véli, nincs már messze
az a nap, amikor Lengyelországban meg lehet majd tartani a
választásokat.
Franciaországban például de
Gaulle kormánya ugyancsak nem választott kormány,
és különböző elemekből áll.
Mindamellett mi szívesen együttműködünk de Gaulle kormányával,
és egyezményeket kötünk vele. Miért
ne lehetne ugyanígy eljárni a lengyel kormánnyal
is, miután azt kiegészítik? Miért követelnek
Lengyelországtól többet, mint Franciaországtól?
Sztálinnak meggyőződése, hogyha előítéletek
nélkül kezelik majd a lengyel kérdést, sikerül
megoldaniuk.
A helyzet nem olyan tragikus, amilyennek Churchill rajzolja. Ha nem
tulajdonítunk túlságosan nagy jelentőséget
a másodrendű dolgoknak, és a legfontosabbra összpontosítjuk
figyelmünket, sikerül majd kivezető utat találni.
Könnyebb átalakítani a meglevő ideiglenes
lengyel kormányt, mint egy teljesen újat alakítani.
Ami az elnöki tanácsot illeti, erre vonatkozólag
meg kellene hallgatni magukat a lengyeleket is.
ROOSEVELT megkérdezi, hogy mikor lehet majd Lengyelországban szabad választásokat tartani.
SZTÁLIN azt feleli, hogy a választásokat egy hónap múlva megrendezhetik, ha nem kötretkezik be a fronton valamilyen katasztrófa, ha a németek nem mérnek vereséget a szövetségesekre; márpedig remélhető, hogy ez nem következik be.
CHURCHILL kijelenti, hogy a szabad választások természetesen megnyugtatnák a kedélyeket Angliában. A brit kormány támogatná az új kormányt, s minden egyéb kérdés elesne. Természetesen nem kérhetünk semmi olyat, ami gátolhatná a szovjet csapatok hadműveleteit. Ezek a hadműveletek az elsők. De ha két hónapon belül sikerülne megtartani a választásokat, ezáltal teljesen új helyzet alakulna ki, és ezt senki sem vitathatná.
ROOSEVELT azt ajánlja, hogy ezt a kérdést utalják át megvizsgálásra a külügyminiszterekhez.
CHURCHILL egyetért ezzel. Majd hozzáfűzi, hogy szeretne felvetni egy kisebb jelentőségű kérdést. Igen hasznos lenne, ha megállapodnának abban, hogy a három külügyminiszter konzultáció végett rendszeresen találkozzék minden három-négy hónapban, sorjában az egyes fővárosokban.
SZTÁLIN megállapítja, hogy ez helyes lenne.
ROOSEVELT kijelenti, hogy a javaslat jó. Csakhogy Stettiniusnak Dél-Amerika ügyeivel is kell foglalkoznia. Éppen ezért Roosevelt szerint jobb lenne, ha a külügyminiszterek szükség szerint találkoznának, pontos határidők rögzítése nélkül.
CHURCHILL az első találkozó színhelyéül Londont ajánlja.
SZTÁLIN beleegyezik ebbe. [. . .]
Forrás : Teherán, Jalta, Potsdam, 144-155. p.