Jaltai konferencia : A harmadik ülés
1945. február 6.
[. . .] ROOSEVELT kijelenti, hogy ma hozzá kellene fogni a nemzetközi biztonsági szervezet kérdésének megtárgyalásához. Véleménye szerint feladatunk legalább 50 esztendőre biztosítani a békét. Mivel sem ő, Roosevelt, sem Sztálin marsall, sem Churchill nem volt Dumbarton Oaksban, célszerű lenne, ha Stettinius beszámolna erről a kérdésről.
STETTINIUS közli:
Dumbarton Oaksban úgy állapodtak meg, hogy bizonyos kérdéseket
későbbre halasztanak további tanulmányozás
és döntés céljából. E kérdések
közül az a legfontosabb, hogy a Biztonsági Tanácsban
a szavazás milyen rendjét alkalmazzák. Dumbarton Oaksban
a három küldöttség behatóan megtárgyalta
a kérdést, majd a három kormány mindegyike alaposan
áttanulmányozta.
1944. december 5-én az elnök azzal a javaslattal fordult Sztálin
marsallhoz és Churchill miniszterelnökhöz, hogy ennek a
kérdésnek a megoldására a következőképpen
fogalmazzák meg a Dumbarton Oaksban elfogadott javaslatok VI. fejezetének
C) szakaszát:
Az a szöveg, amelyet ő, Stettinius, most felolvasott,
jelentéktelen szerkesztési módosításokat
tartalmaz az elnök által eredetileg javasolt szöveghez
fűzött szovjet és brit megjegyzéseknek megfelelően.
Az amerikai javaslat teljesen összhangban van az egyetemes békéért
a nagyhatalmakra háruló különös felelősséggel.
Az amerikai javaslat ugyanis a tanács állandó tagjainak
feltétlen egyhangúságát követeli meg minden
olyan fontosabb döntésben, amely a béke megőrzésével
kapcsolatos, beleértve valamennyi gazdasági és katonai
szankciót.
Ugyanakkor az amerikai javaslat kívánatosnak tartaná,
ha az állandó tagok egy olyan értelmű nyilatkozatot
tennének, amely szerint minden, esetleg felmerülő vitás
kérdés békés rendezése általános
érdek, olyan ügy, amelyben az állandó tagok közé
nem tartozó szuverén államoknak joguk van minden korlátozás
nélkül kifejteni álláspontjukat. Ha a tanácsban
nem biztosítják ezt a vitaszabadságot, a világszervezet
létrehozása, amelyet valamennyien kívánunk,
komoly nehézségekbe ütközhet, vagy teljesen lehetetlenné
is válhat. Ha a tanácsban nincs meg a lehetőség
az ilyen kérdések teljesen szabad megvitatására,
a nemzetközi biztonsági szervezet, még ha sikerülne
is létrehozni, nagyon eltérne attól, amire törekszünk.
Az a dokumentum, amelyet az amerikai küldöttség a másik
két küldöttségnek átnyújtott, az általa,
Stettinius által felolvasott tételek szövegét
fejti ki, és külön felsorolja a tanácsnak azokat
a határozatait, amelyek az amerikai javaslat szerint feltétlen
egyhangúságot igényelnek, valamint azokat a kérdéseket
(a viták és azok békés rendezése terén),
amelyek során a vitában érdekelt felek kötelesek
tartózkodni a szavazástól.
Az Egyesült Államok kormányának véleménye
szerint a szavazás rendjét illetően két fontos
mozzanat van.
Az egyik az, hogy az egyetemes béke fenntartásához,
amelyről ő, Stettinius beszélt, az állandó
tagok közötti egyhangúság szükséges.
A másik az, hogy az Egyesült Államok népe számára
különösen fontos az igazságosság biztosítása
a szervezet valamennyi tagja számára.
Most az a feladatunk, hogy ezt a két fő mozzanatot összeegyeztessük.
Az elnök által 1944. december 5-én Sztálin marsallnak
és Churchill miniszterelnöknek átnyújtott javaslatok
ésszerű és igazságos megoldást nyújtanak,
és kielégítő módon kombinálják
ezt a két mozzanatot.
ROOSEVELT hasznosnak tartaná, ha Stettinius felsorolná azokat a határozattípusokat, amelyek a Biztonsági Tanácsban egyhangú jóváhagyást igényelnek.
STETTINIUS közli,
hogy az elnök által javasolt formula szerint a következő
határozatok igényelnek a Biztonsági Tanácsban
az összes állandó tagok egybevágó szavazatait
magában foglaló hét igenlő szavazatot:
I. Ajánlások a közgyűlésnek a következd
kérdésekről:
1. Új tagok felvétele.
2. Tagok ideiglenes kizárása.
3. Tagok kizárása.
4. A főtitkár megválasztása.
II. Az ideiglenesen kizárt tagok jogainak és kiváltságainak
helyreállítása.
III. A békét fenyegető veszély elhárítása
és a békebontások megszüntetése, beleértve
a következő kérdéseket:
1. Veszélyt jelent-e a békére nézve a felek
közötti vita, ha azt nem rendezik a felek által választott
eszközökkel vagy a Biztonsági Tanács ajánlásainak
megfelelően?
2. A békét fenyegető veszélynek vagy a béke
megbontásának tekintendő-e egyik vagy másik
fél valamilyen más cselekménye?
3. Milyen intézkedéseket kell tennie a tanácsnak a
béke fenntartására vagy helyreállítására,
s miképpen valósítandók meg ezek az intézkedések?
4. A kényszerítő intézkedések foganatosításával
nem kellene-e regionális szervet megbízni?
IV. Külön egyezmény vagy egyezmények jóváhagyása
fegyveres erők és eszközök rendelkezésére
bocsátását illetően.
V. A fegyverkezést szabályozó általános
rendszerek terveinek kidolgozása és az ilyen tervek előterjesztése
a tagállamoknak.
VI. Annak eldöntése, hogy valamely regionális szervnek
a béke és biztonság fenntartására irányuló
tevékenysége, illetve ilyen irányú intézkedése
összeegyeztethető-e az egyetemes szervezet céljaival
és elveivel.
A Biztonsági Tanácsnak az összes állandó
tagok egybevágó szavazatait magában foglaló
hét igenlő szavazattal kell határozatot hoznia, a viszályban
érdekelt feleknek a szavazástól való tartózkodása
mellett, a vita rendezését célzó következő
kérdésekben:
I. A tanács tudomására hozott viszály vagy helyzet
olyan jellegű-e, hogy ha tovább tart, veszélyessé
válhat a békére nézve?
II. Arra szólítsa-e fel a tanács a feleket, hogy rendezzék
vagy simítsák el a viszályt vagy helyzetet a maguk
választotta eszközökkel?
III. Szükség van-e arra, hogy a tanács ajánlásokat
adjon a feleknek a szabályozás módszereit és
rendjét illetően?
IV. A tanács elé megtárgyalás céljából
terjesztett kérdés jogi vonatkozásait a nemzetközi
bíróság elé kell-e terjeszteni konzultáció
végett?
V. Abban az esetben, ha a helyi viszályok békés rendezésére
van regionális szerv, fel kell-e szólítani ezt a szervet
arra, hogy foglalkozzék az adott viszállyal?
ROOSEVELT kijelenti, hogy meggyőződése szerint meg lehet tárgyalni és el lehet dönteni ezt a kérdést. A nagy és a kis nemzeteknek egy és ugyanaz a céljuk: a béke fenntartása, s nem szabad ügyrendi kérdéseknek gátolniuk e cél elérését.
SZTÁLIN megkérdezi, mi új van a Stettinius által kifejtett javaslatokban ahhoz képest, amit az elnök közölt december 5-i üzenetében.
ROOSEVELT megállapítja, hogy ezek a javaslatok ugyanazt tartalmazzák, kisebb szerkesztési módosításokkal.
SZTÁLIN megkérdezi, milyen szerkesztési módosításokat hajtottak végre.
STETTINIUS ismerteti a módosításokat.
MOLOTOV kijelenti, hogy a szovjet küldöttség is nagy jelentőséget tulajdonít a felvetett kérdéseknek, és szeretné tanulmányozni Stettinius javaslatait. Ezért azt javasolja, hogy halasszák a holnapi ülésre a kérdés megtárgyalását.
CHURCHILL egyetért
ezzel. Nem szabad túlságosan elhamarkodni az ilyen fontos
kérdések tanulmányozását. A kérdés
megtárgyalását el lehet halasztani holnapra. Ő
a maga részéről nem volt teljesen megelégedve
a Dumbarton Oaksban kidolgozott eredeti javaslatokkal, mivel nem volt bizonyos
abban, hogy ezekben a javaslatokban valóban teljesen számításba
vették a három nagyhatalom reális helyzetét.
Az elnök új javaslatainak tanulmányozása után
eloszlottak kételyei – legalábbis ami a brit Nemzetközösséget
és a Brit Birodalmat illeti. Ugyanez vonatkozik a brit korona független
domíniumaira is.
Churchill elismeri, hogy a három nagyhatalom barátságától
és együttműködésétől függ,
hogy szilárd alapokra épül-e a béke; de hamis
helyzetbe juttatnánk magunkat és nem volnánk hívek
saját szándékainkhoz, ha nem tennénk lehetővé
a kis államok számára saját igényeik
szabad kifejezésre juttatását. Enélkül
úgy festene a dolog, mintha a vezető hatalmak akarnák
kormányozni az egész világot. Márpedig e hatalmaknak
éppen az a céljuk, hogy a békét szolgálják,
és megmentsék a világot azoktól a borzalmaktól,
amelyeket a népek többségének ebben a háborúban
el kellett szenvednie. Éppen erért a három nagyhatalomnak
bizonyos fokú készséget kell mutatnia arra, hogy érdekeit
alárendelje a közös ügy érdekeinek.
A maga részéről Churchill természetesen elsősorban
azt latolgatja, hogy az új helyzet milyen hatással lesz a
brit Nemzetközösség sorsára. Egyetlen konkrét
példára szeretne hivatkozni, egy Anglia szempontjából
igen kényes problémára: Hong Kongra. Ha elfogadjuk
az elnök javaslatát, és Kína kérni fogja
Hong Kong visszaszolgáltatását, akkor Nagy-Britanniának
joga lesz kifejteni és védeni álláspontját,
de nem vehet részt a szavazásban az amerikai dokumentum végén
kifejtett öt kérdésben. Kínának a maga
részéről ugyancsak joga lesz kifejteni nézetét
Hong Kong kérdésében, s a Biztonsági Tanács
a brit kormánynak a szavazásban való részvétele
nélkül fog dönteni ebben a kérdésben.
SZTÁLIN megkérdi, vajon Egyiptom tagja lesz-e a közgyűlésnek.
CHURCHILL azt válaszolja, hogy a közgyűlésnek igen, de a tanácsnak nem.
SZTÁLIN azt mondja, hogy szeretne egy másik példát említeni: az Egyiptom területén húzódó Szuezi-csatorna példáját.
CHURCHILL azt kéri, hogy vizsgálják
meg előbb az ő példáját.
Tegyük fel, hogy a brit kormány nem egyezhetne bele a 3. pontban
említett kérdések valamelyikének a tárgyalásába,
mivel úgy tekintené, hogy ez a kérdés a Brit
Birodalom szuverenitását érinti. Ebben az esetben
biztosítva lenne a brit kormány győzelme, mert a
3. pont értelmében minden állandó tagnak joga
van vétót emelni a Biztonsági Tanács határozata
ellen. Másfelől igazságtalanság lenne, ha
Kína nem fejthetné ki erre vonatkozó véleményét.
Ugyanez vonatkozik Egyiptomra is. Abban az esetben, ha Egyiptom az angolokkal
szemben felvetné a Szuezi-csatorna kérdését,
ő, Churchill, nyugodt lélekkel beleegyezne ennek a kérdésnek
a tárgyalásába, hiszen a brit érdekeket biztosítja
a vétójogot tartalmazó 3. pont. Ha pedig Argentína
támasztana igényeket az Egyesült Államokkal
szemben, véleménye szerint az utóbbi is alávetné
magát a megállapított eljárásnak, hiszen
az Egyesült Államoknak is jogában állna kifejteni
ellenvéleményét és vétót emelni
a Biztonsági Tanács döntése ellen. Alkalmazhatja
a Monroe-elvet.
ROOSEVELT közbeveti, hogy a teheráni nyilatkozatban a három hatalom kifejezésre juttatta, hogy kész vállalni a felelősséget olyan béke megteremtéséért, amelyet a világ valamennyi népe helyesléssel fogad.
CHURCHILL kijelenti, hogy az általa kifejtett okoknál fogva a brit kormány nem ellenzi az Egyesült Államok javaslatainak elfogadását. Véleménye szerint nem lenne kívánatos olyan látszatot kelteni, mintha a három hatalom akarna uralkodni az egész világ fölött, megvonva más országoktól azt a lehetőséget, hogy kifejtsék véleményüket.
SZTÁLIN kijelenti,
hogy legelőször is kéri, adják át a szovjet
küldöttségnek a Stettinius által felolvasott dokumentum
szövegét, mivel hallás alapján nehéz áttekinteni
a benne foglalt tételeket. Neki, Sztálinnak, úgy tűnik,
hogy ez a dokumentum kommentár az elnök javaslataihoz.
Az ülésen előterjesztett amerikai javaslatok értelmezését
illetően Sztálin megállapítja, hogy szerinte
a Dumbarton Oaksban elfogadott határozatok célja nem csupán
a különböző országok véleménynyilvánítási
jogának a biztosítása. Az ilyen jog egymagában
véve még nem sokat ér, s e jogot különben
sem tagadja senki. Sokkal komolyabb dolgokról van itt szó.
Ha egy nemzet felvet egy számára igen fontos kérdést,
ezt nemcsak azért teszi, hogy lehetősége legyen kifejteni
róla a véleményét, hanem azért is, hogy
elérje a számára megfelelő döntést.
A jelenlevők között nem akad senki, aki vitatná
a nemzeteknek azt a jogát, hogy küldötteik felszólaljanak
a közgyűlésen. De nem ez itt a lényeg. Churchill,
úgy látszik, azt hiszi, hogyha Kína felveti Hong Kong
kérdését, csak véleményét óhajtja
kifejteni. De ez nem így van. Kína döntést vár.
Ugyanígy Egyiptom is, amikor felveti a Szuezi-csatorna visszaszolgáltatásának
a kérdését, nem elégszik meg azzal, hogy kifejti
erre vonatkozó nézetét. Egyiptomnak ebben a kérdésben
döntésre van szüksége. Ezért ma nem egyszerűen
a véleménynyilvánítás lehetőségének
a biztosításáról van szó, hanem sokkal
fontosabb dolgokról.
Churchill hangot adott annak az aggályának, hogy esetleg az
a látszat keletkezik, mintha a három nagyhatalom akarna uralkodni
a világ fölött. De vajon ki óhajt uralkodni a világ
fölött? Az Egyesült Államok? Az Egyesült Államoknak
ez esze ágában sincs. (Derültség. Az elnök
sokatmondó gesztussal helyesel.) Vagy talán Anglia? Az
sem. (Derültség. Churchill hasonló gesztussad válaszol.) Tehát két nagyhatalom mentesül a gyanú alól.
Marad tehát a harmadik... a Szovjetunió. Ezek szerint a Szovjetunió
törekszik világuralomra? (Általános derültség.) Vagy talán Kína törekszik világuralomra? (Általános
derüdtség.) Nyilvánvaló, hogy a világuralomra
irányuló törekvésre kár szót pazarolni.
Barátja, Churchill, nem tud megnevezni egyetlen olyan hatalmat sem,
amely uralkodni akarna a világ felett.
CHURCHILL hozzáfűzi, hogy ő, személy szerint, természetesen nem hisz a három szövetséges bármelyikének világuralmi törekvéseiben. Csakhogy a szövetségesek olyan hatalmi helyzetben vannak, hogy más országokban felmerülhet ez a vélemény, ha nem tesznek megfelelő preventív intézkedéseket.
SZTÁLIN folytatja
beszédét. Kijelenti, hogy egyelőre két nagyhatalom
fogadta el a nemzetközi biztonsági szervezet alapszabályzatát,
amely Churchill véleménye szerint a világuralmi vágy
gyanúját hivatott elhárítani. A harmadik hatalom
még nem fogadta el az alapszabályzatot. Ő a maga részéről
tanulmányozni kívánja a Stettinius által megfogalmazott
javaslatokat, s akkor talán világosabban látja, miről
is van szó. Mindamellett úgy véli, hogy a szövetségeseknek
ma sokkal komolyabb problémáik is vannak, mint a nemzetek
véleménynyilvánítási jogának vagy
a három vezető hatalom világuralmi törekvéseinek
a kérdése.
Churchill azt mondotta, hogy nem kell semmiféle nem kívánatos
dologtól tartani még az amerikai javaslatok elfogadása
esetén sem. Persze, amíg valamennyien élünk, nincs
mitől tartanunk. Nem fogjuk megengedni, hogy veszélyes nézeteltérések
támadjanak közöttünk. Nem fogjuk eltűrni, hogy
újabb agressziót kövessenek el országaink bármelyike
ellen. De tíz év múlva – vagy talán hamarabb
– nem leszünk már az élők sorában. Jön
majd egy új nemzedék, amely nem ment át mindazon, amit
mi átéltünk, s amelynek sok kérdésben bizonyára
más lesz a véleménye, mint nekünk. Mi lesz akkor?
Nekünk, ha igaz, az a szándékunk, hogy legalább
50 évre biztosítsuk a békét. Vagy talán
csak neki, Sztálinnak, van ez a naiv elképzelése?
A tartós béke biztosításának legfontosabb
feltétele a három hatalom egysége. Ha ez az egység
fennmarad, a német veszélytől nem kell tartani. Éppen
ezért azon kell gondolkozni, hogyan lehetne a legjobban biztosítani
a három hatalom egységfrontját, amelyhez később
Franciaországnak és Kínának is csatlakoznia
kell. Ezért van olyan nagy jelentősége a nemzetközi
biztonsági szervezet alapszabályzatának. A lehető
legkörültekintőbben elejét kell venni annak, hogy
a három vezető hatalom között a jövőben
nézeteltérések támadhassanak. Olyan alapszabályzatot
kell kidolgozni, amely maximális mértékben megnehezíti,
hogy közöttünk konfliktusok keletkezzenek. Ez a legfontosabb
feladat.
Konkrétabban szemügyre véve a Biztonsági Tanács
szavazás rendjének kérdését, Sztálin
elnézést kér a konferenciától, amiért
nem tudta minden részletében tanulmányozni a Dumbarton
Oaksszal kapcsolatos dokumentumokat. Nagyon el volt foglalva mindenféle
más ügyekkel, és bízik a brit és az amerikai
delegáció elnéző magatartásában.
ROOSEVELT és CHURCHILL kézmozdulatokkal és közbeszólásokkal juttatják kifejezésre, hogy nagyon jól tudják, mi foglalta le annyira Sztálint.
SZTÁLIN beszédét folytatva azt mondja, hogy amennyire ő érti a dolgot, a Biztonsági Tanács elé megtárgyalásra kerülő kérdések két kategóriára oszthatók. Az első kategóriába tartoznak azok a viszályok, amelyeknek megoldásához gazdasági, politikai, katonai vagy másmilyen szankciók alkalmazása szükséges. A második kategóriába pedig azok a viszályok tartoznak, amelyek békés úton, szankciók alkalmazása nélkül rendezhetők. Helyesen érti ezt?
ROOSEVELT és CHURCHILL azt válaszolják, hogy igen.
SZTÁLIN megállapítja továbbá, hogy amennyire ő érti, az első kategóriába tartozó konfliktusok megtárgyalásánál megengedhető a szabad vita, de követelmény a tanács állandó tagjainak egyhangúlag hozott döntése. Ebben az esetben a tanács valamennyi állandó tagja részt vesz a szavazásban, vagyis nem rekeszti ki a vitában esetleg érdekelt valamelyik hatalmat. Ami a konfliktusok második kategóriáját illeti, amelyben békés eszközökkel döntenek, itt más az eljárás: a viszályban érdekelt hatalmak, a tanács állandó tagjait is beleértve, nem vesznek részt a szavazásban. Sztálin megkérdi, helyesen érti-e ezt a tételt.
ROOSEVELT és CHURCHILL újból megerősíti, hogy Sztálin nagyon helyesen érti ezt a tételt.
SZTÁLIN végezetül
arról beszél, hogy a Szovjetuniót a Biztonsági
Tanács szavazási rendjét illetően a kérdés
túlzott kiélezésével vádolják.
Azt vetik a Szovjetunió szemére, hogy túlságosan
nagy hűhót csap e kérdés körül. Hát
igen, a Szovjetunió csakugyan nagy figyelmet szentel a szavazás
kérdésének. A Szovjetunió a leginkább
érdekelt a Biztonsági Tanácsban hozandó határozatokban,
márpedig minden határozatot szavazás útján
hoznak. Vitatkozni lehet akár száz évig is anélkül,
hagy bármilyen határozat születne belőle. Nekünk
viszont a határozatok a fontosak. De nem is csak nekünk.
Térjünk vissza a ma szóba került példákra.
Ha Kína követeli majd Hong Kong, vagy Egyiptom a Szuezi-csatorna
visszaadását, erről a kérdésről
a közgyűlésen és a Biztonsági Tanácsban
szavaznak majd. Ő, Sztálin, biztosíthatja Churchillt,
barátját, afelől, hogy Kína és Egyiptom
nem fog egyedül állni. A nemzetközi szervezetben akadnak
majd barátaik. Ez pedig közvetlenül összefügg
a szavazás kérdésével.
CHURCHILL kijelenti, hogy az említett országok igényeik kielégítését követelnék, Nagy-Britannia „nemet” mondana. A nemzetközi szervezetet nem lehet felhasználni a három nagyhatalom ellen.
SZTÁLIN azt kérdi, vajon csakugyan így van-e.
EDEN azt válaszolja, hogy az országok beszélhetnek, vitatkozhatnak, de döntést csakis a három vezető hatalom egyetértése alapján lehet hozni.
SZTÁLIN újra megkérdi, hogy vajon csakugyan így van-e.
CHURCHILL és ROOSEVELT megerősíti, hogy így van.
STETTINIUS kijelenti, hogy a Biztonsági Tanács állandó tagjainak egyöntetűsége nélkül nem foganatosítható semmiféle gazdasági szankció.
MOLOTOV megkérdezi, vajon ugyanez vonatkozik-e az ajánlásokra is.
CHURCHILL azt válaszolja, hogy ez csak azokra az ajánlásokra vonatkozik, amelyekről az amerikai dokumentum végén megfogalmazott öt pontban esik szó. A nemzetközi biztonsági szervezet nem likvidálja a nagy és a kis országok közötti diplomáciai kapcsolatokat. A diplomáciai rendtartás továbbra is fennmarad. Helytelen lenne eltúlozni a hatalmat vagy visszaélni vele, vagy olyan kérdéseket felvetni, amelyek megoszthatják a három vezető hatalmat.
SZTÁLIN azt mondja, hogy fennáll egy másik veszély is. Ne feledjék kollégái, hogy az orosz-finn háború idején az angolok és a franciák a Népszövetséget az oroszok ellen használták fel, elszigetelték a Szovjetuniót és kizárták a Népszövetségből, s mindenkit mozgósítottak a Szovjetunió ellen. Útját kell állni annak, hogy ilyesmi a jövőben megismétlődhessen.
EDEN kijelenti, hogy ez nem fordulhat elő, ha elfogadják az amerikai javaslatokat.
CHURCHILL megerősíti, hogy az említett esetben ilyen veszély nem állhat fenn.
MOLOTOV azt mondja, hogy ezt most halljuk először.
ROOSEVELT kijelenti, hogy a Sztálin
marsall által említett esethez hasonló eset nem ismétlődhet
meg, mivel egy tag kizárásához valamennyi állandó
tag egyetértése szükséges.
SZTÁLIN azt mondja, hogyha az amerikai javaslatok elfogadása esetén nincs is meg a lehetőség valamelyik tag kizárására, mégis megmarad annak a lehetősége, hogy a közvéleményt valamelyik tag ellen mozgósítsák.
CHURCHILL azt feleli, hogy éppenséggel el tud képzelni olyan esetet, amikor a tagok valamelyike ellen széles körű agitáció indul, csakhogy egyúttal működik majd a diplomácia is. Churchill nem hiszi, hogy az elnöknek szándékában állna fellépni Anglia ellen vagy támogatni bármilyen, Anglia ellen irányuló megmozdulást. Bizonyos abban, hogy Roosevelt ilyen megmozdulások esetén azok megszüntetésére törekszik. Churchillnek meggyőződése, hogy Sztálin marsall sem akar majd fellépni Anglia ellen, mielőtt nem tárgyalt volna vele. ő, Churchill, bizonyos abban, hogy mindenkor meg lehet találni a viták megoldásának útját. A maga részéről mindenesetre kezeskedik erről.
SZTÁLIN kijelenti, hogy a maga részéről ő is kezeskedik erről, de (tréfásan) esetleg Majszkij indít majd támadást Anglia ellen.
ROOSEVELT megállapítja: céljaink egyike a nagyhatalmak egysége. Ő, Roosevelt, úgy véli, hogy az amerikai javaslatok előmozdítják e cél elérését. Ha a nagyhatalmak között sajnálatos módon valamilyen nézeteltérés támadna, erről tudomást szerez az egész világ, bármilyen lesz is a szavazás rendje. Mindenesetre elkerülhetetlen, hogy a közgyűlés megtárgyalja az ilyen nézeteltéréseket. Az amerikai kormány úgy véli, hogy a tanácsban megvalósítandó vitaszabadsággal a nagyhatalmak az egész világ előtt demonstrálhatják egymás iránti bizalmukat.
SZTÁLIN helyesel, majd azt javasolja, hogy holnap folytassák a kérdés tárgyalását.
CHURCHILL megkérdezi, nem vitathatnák-e meg most a lengyel kérdést.
SZTÁLIN és ROOSEVELT elfogadja Churchill javaslatát.
ROOSEVELT azt mondja, hogy mivel az Egyesült
Államok messze fekszik Lengyelországtól, arra kéri
a tanácskozás másik két résztvevőjét,
hogy fejtsék ki nézeteiket. Az Egyesült Államokban
5-6 millió lengyel származású személy
él. Saját álláspontja, valamint az Egyesült
Államokban élő lengyelek zömének az álláspontja
megegyezik azzal, amelyet ő, Roosevelt, Teheránban kifejtett. A maga részéről a Curzon-vonal mellett
van. Ezzel lényegében egyetért a lengyelek többsége;
csakhogy a lengyelek, akár a kínaiak is, mindig nagyon aggódnak
amiatt, nehogy presztízsveszteség érje őket.
SZTÁLIN megkérdezi, milyen lengyelekről van szó: az igaziakról vagy az emigránsokról. Az igazi lengyelek Lengyelországban élnek.
ROOSEVELT azt mondja, hogy valamennyi
lengyel szeretne kapni valamit, hogy megmentse presztízsét.
Neki mint elnöknek nagyon megkönnyítené a helyzetét,
ha a szovjet kormány lehetőséget nyújtana a
lengyeleknek, hogy megőrizzék presztízsüket. Jó
lenne megvizsgálni, nem lehetne-e a lengyeleknek valamilyen engedményt
tenni a Curzon-vonal déli szakaszán. Ő, Roosevelt,
nem ragaszkodik javaslatához, de azt szeretné, ha a szovjét
kormány ezt figyelembe venné.
A lengyel kérdés lényegesebb része az állandó
lengyel kormány megalakítására vonatkozik magában
Lengyelországban. Roosevelt nézete szerint az Egyesült
Államok közvéleménye nem ért egyet azzal,
hogy Amerika elismerje a lublini kormányt, mivel ez a lengyel népnek
csak egy kis részét képviseli. Tudomása szerint
az amerikai nép Lengyelország élén olyan nemzeti
egységkormányt szeretne látni, amelyben képviselve
van valamennyi párt: a munkás- vagy kommunista párt,
a parasztpárt, a szocialista párt, a nemzeti demokrata párt
stb. Ő, Roosevelt, a maga részéről nem ismeri
a lublini kormány egyetlen tagját sem, s nem ismeri a londoni
lengyel kormány egyetlen tagját sem. Csak Mikolajczykot ismeri
személyesen. Washingtoni tartózkodása idején
Mikolajczyk rendes ember benyomását keltette Rooseveltben.
Neki, Rooseveltnek, az a véleménye, hogy olyan kormányt
kellene alakítani Lengyelországban, amely az ország
néptömegeit képviseli és támogatásukat
élvezi. Elképzelhető, hogy ez csak ideiglenes kormány
lesz. Sok módja van egy ilyen kormány megalakításának,
s nem az a fontos, hogy melyik módszert választják.
Ő, Roosevelt, azt javasolja, hogy alakítsanak elnöki
tanácsot kisebb számú tekintélyes lengyel személyiségből.
Erre az elnöki tanácsra hárulna az ideiglenes lengyel
kormány megalakításának a feladata. Ez az egyetlen
javaslat, amelyet az Egyesült Államokból, háromezer
mérföldnyi távolságból magával hozott.
Természetesen reméljük – fűzi hozzá Roosevelt
–, hogy Lengyelország a legszorosabb baráti kapcsolatokat
tartja majd fenn a Szovjetunióval.
SZTÁLIN azt mondja, hogy Lengyelország baráti kapcsolatokat tart majd fenn nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi szövetségessel is.
ROOSEVELT kijelenti, hogy szeretné hallani Sztálin marsall és Churchill véleményét javaslatáról. A lengyel kérdés megoldása jelentős mértékben megkönnyítené a szövetségesek dolgát.
CHURCHILL közli: felhatalmazták
annak kijelentésére, hogy a brit kormány pozitívan
fogadja az elnök javaslatát. Churchill a parlamentben és
másutt nyilvánosan mindig kifejezésre juttatta a brit
kormánynak azt a szándékát, hogy elismerje a
Curzon-vonalat abban a formában, ahogy azt a szovjet kormány
értelmezi, vagyis úgy, hogy a Lvov a Szovjetunió birtokában
marad. Őt, Churchillt és Edent sokszor bírálták
ezért mind a parlamentben, mind a konzervatív pártban,
de neki mindig az volt a véleménye, hogy az után a
tragédia után, amelyet Oroszországnak a német
agresszió ellen védekezve át kellett élnie,
s azok után az erőfeszítések után, amelyeket
Oroszország Lengyelország felszabadításáért
tett, az oroszoknak Lvovra és a Curzon-vonalra támasztott
igénye nem erőszakon, hanem jogon alapszik. Neki, Churchillnek,
ma is ez a véleménye.
Mindamellett őt jobban érdekli a lengyel szuverenitás
kérdése, Lengyelország szabadsága és
függetlensége, mint határainak pontos megvonása.
Azt szeretné, ha a lengyeleknek lenne egy hazájuk, amelyben
úgy élhetnek, ahogy azt a legjobbnak látják.
Többször hallotta, amint Sztálin marsall a leghatározottabban
hangsúlyozta ezt a célt. Mivel ő, Churchill, mindig
bizalommal fogadta Sztálin marsallnak azokat a kijelentéseit,
amelyeket Lengyelország szuverenitásával és
függetlenségével kapcsolatban tett, nem tartja túlságosan
fontosnak a határok kérdését.
Nagy-Britanniának semmiféle anyagi érdekei nincsenek
Lengyelországban. Nagy-Britannia azért lépett be a
háborúba, hogy megvédje Lengyelországot a német
agressziótól. Nagy-Britanniát azért érdekli
Lengyelország, mert ez Nagy-Britannia számára becsületbeli
ügy. Nagy-Britannia nem nyugodhat bele semmiféle olyan döntésbe,
amely nem biztosítaná Lengyelországnak, hogy úr
legyen saját portáján. Mindamellett Churchillnek van
egy fenntartása: Lengyelország szabadsága nem jelentheti
azt, hogy eltűrjük részéről a Szovjetunió
ellen irányuló ellenséséges [sic!] szándékokat
vagy intrikákat. Mi – mondja Churchill – nem is ragaszkodnánk
Lengyelország szabadságához, ha ott a Szovjetunióval
szemben ellenséges törekvések érvényesülnének.
Churchill reméli, hogy a tanácskozás résztvevői
nem szélednek szét addig, míg gyakorlati intézkedéseket
nem foganatosítanak a lengyel kérdésben. Jelenleg két
lengyel kormány van, s ezeket illetően eltér a szövetségesek
véleménye. Churchillnek nem voltak közvetlen kapcsolatai
a mai londoni lengyel kormány tagjaival. Jóllehet a brit kormány
elismeri a londoni lengyel kormányt, ő nem tartja szükségesnek,
hogy találkozzék ennek a kormánynak a tagjaival. Mindamellett
Mikolajczyk, Romer és Grabski okos és becsületes emberek,
s velük a brit kormány baráti kapcsolatban áll.
Churchill megkérdezi: nem lehetne-e itt, a tanácskozáson,
egy olyan lengyel kormányt alakítani, amilyenről az
elnök beszélt – addig, amíg a lengyel népnek nincs
lehetősége arra, hogy szabadon válasszon magának
olyan kormányt, amelyet elismer majd a Szovjetunió, Nagy-Britannia,
az Egyesült Államok, valamint a többi egyesült nemzet,
amelyek ma a londoni lengyel kormányt ismerik el. Churchill úgy
véli, hogy egy olyan szervnek a létrehozása, amilyenről
az elnök beszélt, egyengeti majd az utat afelé, hogy
a lengyel nép meghatározhassa alkotmányát és
megválaszthassa közigazgatását. Ha ezt sikerülne
megvalósítani, nagy lépéssel jutnánk
előbbre a közép-európai béke és
jólét megteremtésének útján. Ő,
Churchill, támogatja az elnök javaslatát. Mindamellett
természetes – fűzi hozzá Churchill –, hogy minden körülmények
között biztosítani kell a Vörös Hadsereg közlekedési
útvonalait.
SZTÁLIN megállapítja,
hogy Churchillnek az imént elhangzott kijelentése szerint
Lengyelország kérdése a brit kormány számára
becsületbeli kérdés. Ő ezt megérti. A maga
részéről azonban le kell szögeznie azt, hogy az
oroszok számára Lengyelország kérdése
nemcsak becsületbeli kérdés, hanem biztonsági
kérdés is. Becsületbeli kérdés annyiban,
hogy az oroszok a múltban sokat vétettek Lengyelország
ellen. A szovjet kormány igyekszik jóvátenni ezeket
a vétkeket. Biztonsági kérdés pedig annyiban,
hogy Lengyelországgal függnek össze a szovjet állam
legfontosabb hadászati problémái.
Nemcsak arról van itt szó, hogy Lengyelország határos
országunkkal. Persze, ennek is van jelentősége, de
a probléma lényege sokkal mélyebben rejlik. A történelem
folyamán Lengyelország mindig olyan korridor volt, amelyen
az Oroszországra támadó ellenség átvonult.
Gondoljunk akár csak az utóbbi 30 esztendőre: ez alatt
az idő alatt a németek két ízben vonultak át
Lengyelországon, hogy megtámadják országunkat.
Mi a magyarázata annak, hogy Németország eddig mindig
olyan könnyen gázolt át Lengyelországon? Főképpen
az, hogy Lengyelország gyenge volt. A lengyel korridort nem lehet
kívülről, mechanikusan elzárni, csupán
orosz erőkkel. Valóban megbízhatóan Lengyelország
csak belülről zárható el, saját erőivel.
Ehhez pedig az szükséges, hogy Lengyelország erős
legyen. Ezért érdeke a Szovjetuniónak egy hatalmas,
szabad és független Lengyelország létrehozása.
Lengyelország élethalálkérdés a Szovjetunió
számára.
Ez a magyarázata annak, hogy Lengyelországot illetően
olyan kategorikusan szakítottunk a cárizmus politikájával.
Ismeretes, hogy a cári kormány Lengyelország beolvasztására
törekedett. A szovjet kormány gyökeresen változtatott
ezen az embertelen politikán, és a Lengyelországgal
való barátságnak, a lengyel függetlenség
biztosításának útjára lépett.
Elsősorban ez a magyarázata annak, hogy az oroszok egy erős,
független és szabad Lengyelország mellett vannak.
Most pedig rátér néhány részletkérdésre,
amely a vita során felmerült, s amelyben nézeteltérések
vannak.
Először is, ami a Curzon-vonalat illeti. Ő, Sztálin,
szükségesnek tartja megjegyezni, hogy a Curzon-vonal nem orosz
találmány. A Curzon-vonal szerzői Curzon-, Clemenceau és azok az amerikaiak, akik 1919-ben részt vettek a párizsi
konferencián. Az oroszok nem voltak ott. A Curzon-vonalat az oroszok
akarata ellenére fogadták el, etnográfiai adatok alapján.
Lenin nem értett egyet ezzel a vonallal. Nem akarta átengedni
Lengyelországnak Belosztokot és a belosztoki területet,
amelyeknek a Curzon vonal szerint Lengyelországhoz kellett kerülniük.
A szovjet kormány már kész eltekinteni a lenini állásponttól.
Önök viszont azt kívánják tőlünk,
hogy kevésbé legyünk oroszok, mint Curzon és Clemenceau
volt? Ez szégyenletes lenne ránk nézve. Mit szólnának
az ukránok, ha elfogadnánk az önök javaslatát?
Esetleg azt mondanák, hogy Sztálin és Molotov az oroszok
és az ukránok kevésbé megbízható
védelmezőinek bizonyultak, mint Curzon és Clemenceau.
Milyen reputációval térne vissza ő, Sztálin
Moszkvába? Akkor inkább tartson a németek elleni háború
még valamivel tovább, de nekünk lehetőséget
kell kapnunk arra, hogy Lengyelországot nyugat felé, Németország
rovására kárpótoljuk.
Moszkvai látogatása során Mikolajczyk megkérdezte
Sztálintól, hogy a szovjet kormány nyugaton milyen
lengyel határt ismer el. Amikor megtudta, hogy Lengyelország
nyugati határának a Neisse-folyó vonalát ismerjük
el, nagyon megörült. Magyarázatképpen hozzá
kell fűznöm, hogy két Neisse-folyó van: az egyik
keletebbre folyik, Breslau körül, a másik nyugatabbra.
Ő, Sztálin úgy véli, hogy a lengyel határnak
a nyugati Neisse mentén kell húzódnia, s arra kéri
Churchillt és Rooseveltet, hogy támogassák ebben.
Szeretne néhány szót szólni egy másik
kérdésről is, mégpedig a lengyel kormány
megalakításának a kérdéséről.
Churchill azt javasolja, hogy alakítsák meg a lengyel kormányt
itt, a konferencián. Ez nyilván nyelvbotlás Churchill
részéről: hogyan lehetne lengyel kormányt alakítani
lengyelek nélkül? Őt, Sztálint, sokan diktátornak
nevezik, nem tartják demokratának; de annyi demokratikus érzéke
mégis csak van, hogy ne akarjon lengyel kormányt alakítani
a lengyelek távollétében. Lengyel kormányt csakis
a lengyelek részvételével és beleegyezésével
lehet alakítani.
Erre kitűnő alkalom nyílt tavaly ősszel, amikor
Churchill Moszkvában járt, és magával hozta
Mikolajczykot, Grabskit és Romert. Akkor meghívták
Moszkvába a lublini kormány képviselőit is.
Megrendezték a londoni és a lublini lengyelek találkozását.
Még az egyezmény néhány pontját is körvonalazták,
Churchillnek emlékeznie kell erre. Azután Mikolajczyk elutazott
Londonba azzal, hogy hamarosan visszatér Moszkvába, és
megszervezik a lengyel kormányt. Ehelyett azonban Mikolajczykot menesztették
a londoni lengyel kormányból, mert a lublini kormánnyal
való megegyezés mellett szállt síkra. A mostani
londoni lengyel kormány, amelynek feje Arciszewski, tulajdonképpeni
vezetője pedig Raczkiewicz, ellenzi a lublini kormánnyal való
megegyezést, sőt ellenségesen viseltetik a megegyezéssel
szemben. A londoni lengyelek a lublini kormányt bűnözők
és banditák gyülekezetének nevezik. Persze, a
volt lublini, most varsói kormány sem marad adós, és
árulóknak bélyegzi a londoni lengyeleket. Ilyen körülmények
között hogyan lehetne őket egyesíteni? Ő
a maga részéről ezt nem tudja.
A varsói kormány vezetői – Bierut, Osóbka-Morawski
és Rola-Zymierski – hallani sem akarnak a londoni lengyel kormánnyal
való egyesülésről. Sztálin megkérdezte
a varsói lengyelektől, hogy milyen engedményeket tudnának
tenni. A válasz a következő volt: a varsói lengyelek
megtűrhetnének körükben a londoni lengyelek közül
olyanokat, mint Grabski és Zieligowski, de hallani sem akarnak arről,
hogy Mikolajczyk legyen a miniszterelnök. Sztálin kész
mindent megkísérelni a lengyelek egyesítése
érdekében, de csak akkor, ha e próbálkozásoknak
van valami esélyük a sikerre. Mi itt a teendő? Talán
meg kellene hívni ide a varsói lengyeleket? Vagy esetleg Moszkvába
kellene hívni őket, és ott kellene beszélni
velük?
Végezetül még egy igen fontos kérdést szeretne
érinteni – mondja Sztálin –, de erről már mint
katona kíván beszélni. Mit követel ő mint
katona egy olyan ország kormányától, amelyet
a Vörös Hadsereg szabadított fel? Csak egyet követel,
mégpedig azt, hogy az illető kormány biztosítsa
a rendet és a nyugalmat a Vörös Hadsereg hátában,
akadályozza meg egy esetleges polgárháború kirobbanását
arcvonalunk mögött. Végső soron a katonáknak
elég közömbös, milyen kormány lesz ez; csak
az a fontos, hogy ne támadják hátba őket. Lengyelországban
ott van a varsói kormány. De ott vannak Lengyelországban
a londoni kormány ügynökei is, s ezek kapcsolatban állnak
olyan földalatti körökkel, amelyek a „belső ellenállás
erőinek” nevezik magukat. Ha Sztálin mint katona hasonlítja
össze ezeknek meg amazoknak a tevékenységét, feltétlenül
arra a következtetésre jut, hogy a varsói kormány
elég jól megbirkózik azzal a feladatával, hogy
a Vörös Hadsereg hátában biztosítsa a rendet
és a nyugalmat, a „belső ellenállás erői” részéről viszont még nem tapasztaltunk mást,
mint kártevést. Ezek az „erők” már eddig megölték
a Vörös Hadsereg 212 tagját. Megtámadják
raktárainkat, hogy fegyvereket szerezzenek. Szabotálják
rendelkezéseinket a Vörös Hadsereg által felszabadított
területen levő rádióállomások nyilvántartásba
vételéről. A „belső ellenállás
erői” felrúgják a háború minden törvényét.
Arról panaszkodnak, hogy letartóztatjuk őket. Neki,
Sztálinnak, nyíltan meg kell mondania, hogyha tovább
folytatják támadásaikat katonáink ellen, ki
fogjuk végezni őket.
Végső soron, tisztán katonai szemszögből
nézve a dolgot, a varsói kormány hasznosnak bizonyul,
a londoni kormány pedig lengyelországi ügynökeivel
együtt, károsnak. A katonák természetesen mindig
azt a kormányt fogják támogatni, amely a hátukban
biztosítja a rendet és a nyugalmat, hiszen enélkül
lehetetlen a Vörös Hadsereg győzelme. A hátországban
uralkodó nyugalom és rend sikereink egyik feltétele.
Ezt nyilván az is megérti, aki nem katona. Ez a helyzet.
ROOSEVELT azt ajánlja, hogy a lengyel kérdésre vonatkozó további tárgyalásokat halasszák holnapra.
CHURCHILL megállapítja, hogy a szovjet kormány és a brit kormány különböző forrásokból meríti értesüléseit. A brit kormány nem hiszi, hogy a lublini kormány a lengyel népnek akár csak egyharmadát is képviselné. A brit kormánynak ez a véleménye. Persze, a tévedés lehetősége nincs kizárva. Nem lehet hitelt adni minden Lengyelországból jövő ember elbeszélésének. A brit kormány megegyezésre törekszik, mivel attól tart, hogy a lengyel földalatti hadseregnek a lublini kormánnyal való összecsapásai vérontáshoz és letartóztatásokhoz vezethetnek. A brit kormány elismeri, hogy a Vörös Hadsereg hátba támadása megengedhetetlen. Mindamellett a brit kormány nem veheti úgy, mintha a lublini kormánynak bármilyen alapja lenne arra, hogy széles bázisra támaszkodó kormánynak tekintse magát – legalábbis erre késztetik a brit kormányt a rendelkezésére álló információk, amelyekről természetesen az is kiderült, hogy nem elég megbízhatók.
ROOSEVELT megállapítja, hogy a lengyel kérdés öt évszázad óta okoz gondot a világnak.
CHURCHILL szerint arra kell törekedni, hogy a lengyel kérdés ne okozzon többé gondot az emberiségnek.
SZTÁLIN megjegyzi, hogy ezt okvetlenül meg kell tenni.
Forrás : Teherán, Jalta, Potsdam, 116-136. p.