Jaltai konferencia : A második ülés
1945. február 5.

ROOSEVELT azt mondja, hogy megítélése szerint a Sztálin marsall által felvetett kérdések a permanens állapotot érintik. Márpedig ezek Németország megszállási övezeteinek kérdéséből adódnak. Lehetséges, hogy ezek az övezetek jelentik az első lépést Németország széttagolása felé.

SZTÁLIN kijelenti, hogy ha a szövetségesek Németország széttagolására törekszenek, mondják meg ezt kereken. Arról, hogy háborús veresége után részekre tagolják Németországot, már két ízben is folyt véleménycsere a szövetségesek között. Először Teheránban, amikor az elnök Németország öt részre osztását javasolta. Teheránban a miniszterelnök is Németország széttagolása mellett foglalt állást, bár ingadozott. Ez azonban csak véleménycsere volt.
A második alkalommal Moszkvában, a múlt év októberében Sztálin és a miniszterelnök között folytak megbeszélések Németország feldarabolásáról. Azt az angol tervet vitatták meg, amely szerint Németországot két államra kellene felosztani: Poroszországra a tartományokkal és Bajorországra; emellett a Ruhr-vidék és Vesztfália nemzetközi ellenőrzés alá kerülne. Döntés azonban Moszkvában sem született, s nem is születhetett, mivel az elnök nem volt ott.

CHURCHILL kijelenti, hogy elvben helyesli Németország részekre tagolását, de a Németország egyes részei közötti határok megállapítása túlságosan bonyolult feladat, mintsem hogy itt öt-hat nap alatt meg lehetne oldani. Behatóan kell tanulmányozni a történeti, etnográfiai és gazdasági tényezőket, s hetekig tartó hosszas tárgyalásokra van szükség albizottságokban vagy bizottságokban, amelyeknek részletes javaslatokat kell kidolgozniuk, és ajánlásokat kell előterjeszteniük az eljárás módját illetően. Azok a tárgyalások, amelyeket Teheránban a három kormányfő folytatott erről a kérdésről, majd azok a nem hivatalos megbeszélések, amelyeket ő, Churchill, Moszkvában Sztálin marsallal folytatott, csak a legáltalánosabb vonásokban vetik fel a kérdést, anélkül, hogy pontos tervet nyújtanának.
Ő, Churchill, nem tudna azonnal válaszolni arra a kérdésre, miképpen osszák fel Németországot. Csak arra tudna utalni, hogy milyen eljárást tartana ebben a kérdésben célszerűnek. Mindamellett fenntartaná magának azt a jogot, hogy esetleg megváltoztassa véleményét a kérdést tanulmányozó bizottságok ajánlásainak ismeretében. Ő, Churchill, abból indul ki, hogy minden baj fő oka Poroszország hatalma. Nyilvánvaló, hogy ha Poroszországot különválasztják Németországtól, erősen csökken az a lehetősége, hogy újabb háborút robbantson ki. Ő maga személy szerint úgy véli, hogy ha délen egy másik nagynémet állam alakulna, amelynek fővárosa esetleg Bécs lehetne, ezzel meglenne a választóvonal Poroszország és Németország többi része között. Németország lakossága fele-fele részben oszlana meg a két állam között.
Vannak még más kérdések is, amelyeket meg kell tárgyalni. Először is, egyetértünk abban, hogy Németországnak veszítenie kell területéből, mégpedig azt a részt, amelynek jelentős hányadát ma már elfoglalták az orosz csapatok, s amelyet a lengyeleknek kell majd átadni. Vannak problémák a Rajna völgyével, Franciaország és Németország határával kapcsolatban is, s probléma az is, hogy kinek a birtokában legyen az iparosított Ruhr- és Saar-vidék, amely katonai potenciállal rendelkezik (olyan értelemben, hogy ott megvan a lehetőség a fegyvergyártásra). Vajon ezeknek a vidékeknek olyan országok birtokába kell-e kerülniük, mint Franciaország? Vagy német közigazgatás alatt maradjanak? Vagy pedig a világszervezet ellenőrzése alá helyezendők hosszú, de korlátozott időre szóló kondominium formájában? Mindezt meg kell vizsgálni. Ő, Churchill, csak annyit mondhat, hogy kormánya nevében nem fejthet ki határozott véleményt erre a kérdésre vonatkozólag. A brit kormánynak össze kell egyeztetnie terveit a szövetségesek terveivel.
Végül, kérdés az is, hogy Poroszországban nem indul-e meg a belső bomlás, miután elszigetelték Németország többi részétől? Teheránban ezzel is foglalkoztak. Egy probléma talán elég gyorsan megoldható: nevezetesen az ilyen kérdések megvizsgálására szolgáló apparátus létrehozásának a kérdése. Ez az apparátus jelentéseket fog készíteni a kormányoknak, mielőtt azok végleges döntést hoznának.
Szeretné leszögezni, hogy a szövetségesek elég jól felkészültek Németország azonnali kapitulációjára. A kapituláció minden részletét kidolgozták s ismertették a három kormánnyal. Már csak az van hátra, hogy hivatalosan megállapodjanak a megszállási övezeteket és a németországi ellenőrzési apparátust illetően. Ha feltételezzük, hogy Németország egy hónap vagy hat hét, vagy esetleg hat hónap múlva kapitulál, a szövetségeseknek már csak a németországi övezeteket kell ismerniük.

SZTÁLIN azt mondja, hogy nem világos a dolog. Németországban is előállhat valamilyen csoport azzal, hogy megdöntötte a kormányt, ahogy azt Badoglio tette Olaszországban. Hajlandók lesznek-e a szövetségesek tárgyalásokba bocsátkozni egy ilyen kormánnyal?

EDEN leszögezi, hogy egy ilyen csoportnak is ugyanazokat a kapitulációs feltételeket adnák meg, amelyeket az Európai Tanácskozó Bizottság már összeegyeztetett.

CHURCHILL azt mondja, hogy szeretné vázolni az események várható menetét. Németország nem tudja már tovább folytatni a háborút. Tegyük fel, hogy Hitler vagy Himmler ajánlja fel a kapitulációt. A szövetségesek nyilván azt fogják válaszolni, hogy velük mint háborús bűnösökkel nem hajlandók tárgyalásokba bocsátkozni. Ha csak ezek az emberek lesznek Németországban, a szövetségesek folytatják a háborút. De sokkal valószínűbb, hogy Hitler igyekszik elrejtőzni, vagy megölik őt egy németországi államcsíny eredményeképpen, és egy másik kormány alakul, amely aztán felajánlja a kapitulációt. Ebben az esetben haladéktalanul konzultálnunk kell egymással, hogy Németország részéről elfogadhatjuk-e tárgyalópartnernek ezeket az embereket. Ha úgy döntünk, hogy tárgyalásokba bocsátkozhatunk velük, eléjük terjesztjük a kapituláció feltételeit. De ha az illetőket méltatlannak találjuk arra, hogy tárgyalásokba bocsátkozzunk velük, akkor folytatjuk a háborút, és megszálljuk az egész országot. Ha ezek az új emberek megjelennek, és aláírják a feltétel nélküli kapitulációt az általunk támasztott kikötésekkel, akkor nem fogunk velük részletekbe bocsátkozni jövőjüket illetően. A feltétel nélküli kapituláció lehetőséget nyújt a szövetségeseknek arra, hogy pótlólag követeljék Németország részekre osztását.

SZTÁLIN megállapítja, hogy a széttagolás nem pótlólagos, ha nem igen lényeges követelés.

CHURCHILL egyetért vele, hogy ez igen fontos követelés, de nem hiszi, hogy ezt már az első fázisban közölni kell a németekkel. A szövetségeseknek erre vonatkozólag konkrét megállapodásra kell jutniuk.

SZTÁLIN azt mondja, hogy éppen ezért vetette fel ezt a kérdést.

CHURCHILL azt mondja, hogy a feldarabolás kérdését megvizsgálhatják ugyan, de nem hiszi, hogy azonnal konkrét megállapodásra lehetne jutni. Ezt a kérdést még tanulmányozni kell. Véleménye szerint egy ilyen kérdés inkább a békekonferenciára tartozna.

ROOSEVELT azt mondja, hogy érzése szerint Sztálin marsall nem kapott választ arra a kérdésre, hogy széttagoljuk-e Németországot, avagy sem. Ő, Roosevelt, úgy véli, hogy most elvben el kell dönteni a kérdést, a részleteket pedig későbbre lehet halasztani.

CHURCHILL véleménye szerint nem kell tájékoztatni a németeket a Németországgal szemben majdan folytatandó politikáról. Csak annyit kell közölni velük, hogy Németország kapitulációja után számítaniuk kell majd a szövetségesek további követeléseire. Ezeket a további követeléseket a szövetségesek közös megállapodás alapján támasztják majd a németekkel szemben. Ami a széttagolást illeti, neki, Churchillnek az a nézete, hogy erről nem lehet néhány nap alatt döntést hozni. A szövetségeseknek egy 80 milliós néppel van dolguk, s ennek sorsáról természetesen nem lehet 30 perc alatt dönteni. Bizonyára egy hónapba is beletelik, míg a bizottság részletesen kidolgozza ezt a kérdést.

ROOSEVELT megállapítja, hogy a miniszterelnök időelemet visz bele a kérdésbe. Ha a felosztás kérdését nyilvánosan tárgyalnák, a tervjavaslatok százai érkeznének be. Ezért ő, Roosevelt, azt ajánlja, hogy a három külügyminiszter 24 órán belül készítsen egy tervet a Németország széttagolásának tanulmányozásában követendő ügymenetre vonatkozólag, s akkor 30 napon belül össze lehet állítani a széttagolás részletes tervét.

CHURCHILL kijelenti, hogy a brit kormány kész elfogadni Németország széttagolásának elvét és bizottságot kiküldeni a követendő eljárás tanulmányozására.

SZTÁLIN azt mondja, azért vetette fel ezt a kérdést, hogy világosan lássuk, mit is akarunk. Az események Németország katasztrófája felé visznek. Németország vereséget fog szenvedni, s ezt a vereséget közelebb hozza a szövetségesek gyors előnyomulása. A katonai katasztrófa mellett Németországban belső katasztrófa is bekövetkezhet azáltal, hogy az országnak nem lesz sem szene, sem kenyere. A németek már elvesztették a dabrowai szénmedencét, s hamarosan a Ruhr-vidék is a szövetségesek tüzérségi tüze alá kerül. Az események ilyen rohamos fejlődésére való tekintettel ő, Sztálin, nem szeretné, ha a szövetségeseket váratlanul érnék a fejlemények. A szóban forgó kérdést azért vetette fel, hogy a szövetségesek felkészüljenek az eseményekre. Tökéletesen megérti Churchillnek azt a meggondolását, hogy most nehéz lenne összeállítani Németország széttagolásának a tervét. Nem is javasolja, hogy konkrét tervet állítsanak össze. A kérdést elvben mégis el kell dönteni, s ezt a döntést fel kell venni a feltétel nélküli kapituláció rendelkezései közé.

CHURCHILL kijelenti, hogy a feltétel nélküli kapituláció kizárja a fegyverszüneti egyezményt. A feltétel nélküli kapituláció az alapja a hadi cselekmények befejezésének. Aki aláírja a feltétel nélküli kapitulációt, aláveti magát a győztesek akaratának.

SZTÁLIN azt mondja, hogy a kapituláció rendelkezéseit mégiscsak aláírják.

CHURCHILL helyesel, majd felhívja a figyelmet az Európai Tanácskozó Bizottságban Németország feltétel nélküli kapitulációjára vonatkozólag kidolgozott rendelkezések 12. cikkelyére.

ROOSEVELT megállapítja, hogy a cikkelyben nem esik szó Németország széttagolásáról.

SZTÁLIN azt válaszolja, hogy egyelőre nem hozzák nyilvánosságra ezeket a feltételeket. A feltételek a szövetségesek számára adottak, s annak idején előterjesztik majd őket a német kormánynak. A szövetségesek döntik majd el, mikor hozzák nyilvánosságra a feltételeket. A szövetségesek ugyanígy járnak most el Olaszország esetében, hiszen az olasz kapituláció rendelkezéseit akkor hozzák majd nyilvánosságra, amikor szükségesnek látják.

ROOSEVELT megkérdezi, vajon a németek kormányt vagy közigazgatást kapnak-e a szövetségesektől? Ha Németországot részekre tagolják, minden egyes résznek lesz közigazgatása, amely a szövetségesek megfelelő parancsnokságának van alárendelve.

CHURCHILL azt mondja, hogy ezt nem tudja. Neki, Churchillnek, nehéz továbbmennie annál a kijelentésnél, hogy a brit kormány kész elfogadni Németország széttagolásának elvét, és egyetért olyan bizottság alakításával, amely kidolgozná az erre vonatkozó tervet.

ROOSEVELT megkérdezi, egyetért-e Churchill azzal, hogy a 12. cikkelyt kiegészítsék egy Németország széttagolására vonatkozó megállapítással.

CHURCHILL hajlik arra, hogy a három külügyminiszter megvizsgálja a 12. cikkelyt annak tisztázása végett, hogy be lehet-e iktatni ebbe a cikkelybe a „Németország széttagolása” szavakat vagy valamilyen más formulát.

(Úgy döntöttek, hogy ezt a kérdést a külügyminiszterek elé terjesztik megvitatásra.)

[. . . ] CHURCHILL azt mondja, hogy most áttérhetnek a németországi kormány kérdésére.

SZTÁLIN kijelenti, hogy fontosabbnak tartja a jóvátétel kérdésének megtárgyalását.

ROOSEVELT egyetért ezzel. Kijelenti, hogy a jóvátétel kérdésének két oldala van. Egyfelől: a kis országok, olyanok, mint Dánia, Norvégia, Hollandia, szintén jóvátételi igényeket támasztanak Németországgal szemben. Másfelől: felmerül a német munkaerő felhasználásának a kérdése. Ő, Roosevelt, szeretné tudni, hogy a Szovjetunió mennyi német munkaerőre tart igényt. Ami az Egyesült Államokat illeti, nincs szüksége sem német gépekre, sem német munkaerőre.

SZTÁLIN azt válaszolja, hogy a szovjet kormány tervet készített az anyagi jóvátételre vonatkozólag. Arra viszont a szovjet kormány még nem készült fel, hogy megtárgyalja a német munkaerő felhasználásának a kérdését.

CHURCHILL megkérdezi, nem tudhatnának-e meg valamit a szovjet jóvátételi tervekről.

SZTÁLIN azt mondja, hogy e kérdést illetően átadja a szót Majszkijnak.

MAJSZKIJ megállapítja, hogy az anyagi jóvátétel terve több alapelvre épül.
Az első alapelv abban foglalható össze, hogy Németországnak a jóvátételt nem pénzben kell teljesítenie, mint az első világháború után, hanem természetben.
A második alapelv az, hogy Németországnak a természetbeni fizetéseket kétféle formában kell teljesítenie, s ezek a következők: a) egyszeri juttatás a háború befejezése után Németország nemzeti vagyonából, amely részben magának Németországnak a területén, részben azon kívül van (gyárak, szerszámgépek, hajók, vasúti gördülőanyag, külföldi befektetések stb.) b) évenkénti áruszállítások a háború befejezése után.
A harmadik alapelv az, hogy a jóvátétel során Németországot gazdaságilag is le kell szerelni, mert másképp lehetetlen az európai biztonságot garantálni. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a német nehézipar (kohászat, gépgyártás, fémfeldolgozó ipar, elektrotechnikai ipar, vegyipar stb.) berendezéseinek 80 százalékát el kell kobozni. A repülőgépgyártást és a szintetikus üzemanyag gyártását 100 százalékban kell elkobozni. Ugyancsak 100 százalékosan elkobzandó minden szakosított hadiipari vállalat (fegyvergyár, lőszergyár stb.), amely már a háború előtt is fennállt vagy a háború idején épült. A szovjet kormány úgy véli, hogy a háború előtti nehéziparból Németországnak megmaradó 20 százalék bőven elegendő lesz az ország valóban gazdasági jellegű belső szükségleteinek fedezésére.
A negyedik alapelv az, hogy a jóvátétel időtartamát 10 évben kell megállapítani, de a nemzeti vagyonból való egyszeri juttatást a háború befejezése után két éven belül kell végrehajtani.
Az ötödik alapelv az, hogy Németország jóvátételi kötelezettségeinek pontos teljesítése végett, valamint az európai biztonság érdekében Németország gazdaságát szigorú angol-szovjet-amerikai ellenőrzés alá kell helyezni. Az ellenőrzés formáit később kell majd kidolgozni. Ennek során mindenképpen arra kell törekedni, hogy azok a Németországban megmaradó ipari, közlekedési és egyéb vállalatok, amelyek Németország katonai potenciáljának újjászületése szempontjából a leginkább veszélyesek, nemzetközi irányítás alá kerüljenek oly módon, hogy igazgatásukban részt vesz a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia. A német gazdaság fölötti ellenőrzés a jóvátételre kiszabott határidő letelte, vagyis a háború befejezését követő első tíz év után is fennmarad.
A hatodik alapelv az, hogy a német agresszió okozta károk hallatlan méretei folytán lehetetlen ezeket a károkat teljes mértékben fedezni, akármilyen szigorúan hajtják is be Németországon a jóvátételt. A szovjet kormány megpróbálta hozzávetőlegesen felmérni a károk nagyságát, de ebből csillagászati szám adódott. A szovjet kormány ezért arra a következtetésre jutott, hogy ha a realitások talaján akarunk maradni, akkor csak az olyanfajta károk megtérítését igényelhetjük, amelyek közvetlen anyagi veszteségként jellemezhetők (lakóházak, gyárak, vasút vonalak, tudományos intézmények szétrombolása vagy megrongálása, jószág, gabona, magánvagyon elkobzása stb.). Mivel azonban előzetes számításaink szerint a kárösszeg még a közvetlen anyagi veszteségek rovatában is meghaladja az egyszeri juttatás és a háború utáni évenkénti áruszállitások formájában lehetséges jóvátétel összegét, nyilvánvaló, hogy a kártérítésben való részesedést illetően bizonyos sorrendet kell megállapítani a kártérítésre jogosult országok között. A sorrend megállapításánál két tényezőből kell kiindulni: a) az illető ország milyen mértékben vett részt az ellenség fölötti győzelem kivívásában; b) milyen mértékű közvetlen anyagi veszteségeket szenvedett az illető ország. Azoknak az országoknak, amelyek mindkét szempontból a leginkább érdemesek rá, elsősorban kell jóvátételben részesülniük, a többi országnak pedig másodsorban.
A hetedik alapelv az, hogy a Szovjetunió igazságosnak tartaná, ha közvetlen anyagi veszteségeinek megtérítésére egyszeri juttatás és évi szállítások formájában legalább 10 milliárd dollárt kapna. Ez természetesen csak egy kis hányada a Szovjetuniót ért közvetlen anyagi veszteségek teljes összegének, de az adott körülmények között a szovjet kormány kész megelégedni az említett összeggel.
Végül, a nyolcadik alapelv az, hogy a szövetségesek jóvátételi tervének a fenti elvek alapján történő részletes kidolgozása céljából külön jóvátételi bizottságot kell alakítani a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselőinek részvételével. A bizottság székhelye Moszkvában lenne.
Nagy vonásokban ez a szovjet kormány terve az anyagi jóvátételre vonatkozóan, amelyet megvitatás és jóváhagyás céljából a konferencia elé terjeszt.

CHURCHILL kijelenti, hogy nagyon jól emlékszik az elmúlt háború végére. Bár közvetlenül nem vett részt a békefeltételek kidolgozásában, módja volt rá, hogy jelen legyen a tanácskozásokon. A jóvátételben akkor nagyot csalódtak. Németországtól nagy nehézségek árán alig 1 milliárd font sterlinget sikerült kapni. De ennyit sem kaptak volna, ha Anglia és az Egyesült Államok nem eszközöl befektetéseket Németországban. Anglia átvett Németországtól néhány régi óceánjáró hajót, Németország viszont az Angliától kapott pénzen új flottát épített. Ő, Churchill, reméli, hogy Anglia ezúttal nem ütközik ilyen nehézségekbe.
Feltétlenül elismeri – mondja Churchill –, hogy Oroszország nagyobb áldozatokat hozott, mint bármely más ország. Mindig azt tartotta, hogy a gyárak elszállítása Németországból helyes lépés. Mindamellett szilárd meggyőződése az is, hogy a levert és szétrombolt Németországból még annyi értéket sem lehet kapni, amennyi akár egyedül Oroszországnak a veszteségeit is megtérítené. Kételkedik abban, hogy Németországtól sikerülhet évi 250 millió font sterlinget behajtani. Az angolok a múlt háború végén szintén csillagászati számokról ábrándoztak, s mi lett belőle?
Nagy-Britanniának igen nagy veszteségei voltak ebben a háborúban. A lakóházak nagy része romokban hever vagy megrongálódott. Anglia eladta összes külföldi beruházásait. Az ország kénytelen árukat exportálni, hogy élelmiszert ímportálhasson, kénytelen külföldön megvásárolni élelmiszer-szükségletének a felét. Angliának nagy adósságai vannak a lend-lease-en felül is: összes adósságai meghaladják a 3 milliárd font sterlinget. A győztes országok közül a háború végén egy sem lesz olyan nehéz gazdasági és pénzügyi helyzetben, mint Nagy-Britannia. Ha ő, Churchill, lehetőséget látna arra, hogy az angol gazdaságot német jóvátétellel támogassa, határozottan ezt az utat választaná. Ám kételkedik ennek sikerében.
Más országokban is nagy a pusztulás. Hollandiát elárasztotta a víz. Norvégia is sokat szenvedett. Igaz, hogy ezeknek az országoknak nem nagy a lakossága.
Ráadásul mi lesz Németországgal? Egy 80 milliós, éhező Németország képe rajzolódik ki Churchill lelki szemei előtt. Ki fogja élelmezni ezt az országot? S ki fogja ezt megfizetni? Vajon a végén nem az lesz-e az egészből, hogy – legalábbis részben – a szövetségeseknek kell a saját zsebükből fedezniük a jóvátételt?

SZTÁLIN megjegyzi, hogy ezek a kérdések természetesen előbb-utóbb felvetődnek.

CHURCHILL azt mondja, hogyha lovagolni akar, akkor a lovat etetnie kell szénával és zabbal.

SZTÁLIN azt mondja, hogy semmiféle hasonlat nem helyénvaló. A németek nem gépek, hanem emberek.

CHURCHILL ezzel is egyetért. Visszatérve a jóvátétel kérdésére, amellett foglal állást, hogy alakítsanak egy jóvátételi bizottságot, amely titokban végezné munkáját.

ROOSEVELT azt mondja, hogy ő is jól emlékszik még a múlt háborúra, és tudja, hogy az Egyesült Államoknak rengeteg pénzébe került. Az Egyesült Államok akkor 10 milliárd dollárt adott kölcsön Németországnak; ezúttal nem fogja megismételni ezt a hibát. Az Egyesült Államok nem szándékszik igénybe venni a német munkaerőt, s nincs szüksége német szerszámgépekre. A múlt háború végén az Egyesült Államokban sok német aktíva és német tulajdon volt, s a németek mindezt visszakapták.
Ő, Roosevelt, úgy véli, hogy a jelenlegi háború után másképp lesz. Valószínűleg ki kell majd adni egy külön törvényt, amely szerint az Egyesült Államokban levő minden német vagyon az amerikaiak kezén marad. Egyetért Churchill-lel abban, hogy el kell gondolkozni Németország jövőjén. De bármilyen nagylelkű is egyébként az Egyesült Államok, amely sok országnak nyújt segítséget, Németország jövőjét nem garantálhatja. Az Egyesült Államok nem akarja, hogy Németországban a lakosság életszínvonala magasabb legyen, mint a Szovjetunióban. Az Egyesült Államok segíteni kívánja a Szovjetuniót abban, hogy Németországtól megkapja mindazt, amire szüksége van. Az amerikaiak készek segíteni az angolokat is abban, hogy növelhessék exportjukat, és Németország helyett más árupiacokat találjanak.
Roosevelt úgy véli, hogy elérkezett az ideje egy jóvátételi bizottság megalakításának, amely tanulmányozná a Szovjetunió és más európai országok igényeit. Egyetért azzal, hogy ez a bizottság Moszkvában működjék. Reméli, hogy a Szovjetunióban sikerül majd mindent újjáépíteni, de ugyanakkor bizonyos abban is, hogy mindezt nem lehet a jóvátételből fedezni. Németországban meg kell hagyni annyi ipart, amennyi szükséges ahhoz, hogy a németek éhen ne haljanak.

CHURCHILL azt mondja, nincs kifogása azellen, hogy a jóvátételi bizottság Moszkvában székeljen.

MAJSZKIJ közli, hogy szeretne néhány szóval válaszolni Churchillnek és Rooseveltnek. Megjegyzései három fő mozzanatot érintenek.
Először is vegyük azt a kérdést, amellyel Churchill különös nyomatékkal foglalkozott: az első világháború utáni jóvátétel kudarcát. Az akkori tapasztalatok valóban egy cseppet sem voltak kielégitőek. Vajon miért? A kudarcnak nem az volt az oka, mintha a Németországra kirótt jóvátétel teljes összege túlságosan magas lett volna. Igazán nagyon szerény összegxől volt szó: 30 milliárd dollárról 58 évre. Sok ez talán? Nemzeti vagyona és nemzeti jövedelme alapján Németország könnyen kifizethette volna ezt az összeget. A baj az volt, hogy a szövetségesek nem természetben, hanem főképpen pénzben követelték Németországtól a jóvátételt. Németországnak keresnie kellett a módot, hogyan tehet szert kellő mennyiségű külföldi valutára. Ez több oknál fogva igen nehéz dolognak bizonyult. Ha a szövetségesek hajlandók lettek volna természetben elfogadni a jóvátételt, nem lett volna semmiféle bonyodalom. Ám a szövetségesek erre nem voltak hajlandók. Így aztán megoldhatatlan problémaként jelentkezett a transzfer, vagyis a német márkának font sterlingre, dollárra és frankra való átváltása, s ez a probléma a múlt háború után tönkretette a jóvátételt.
Volt még egy körülmény, amely 1914-1918 után jelentősen hozzájárult a jóvátétel kudarcához: az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország politikája. A három ország nagy tőkéket fektetett be Németországban, s ez arra ösztönözte a németeket, hogy jóvátételi kötelezettségeiket ne teljesítsék. Németország a szövetségeseknek jóvátétel formájában végső soron csak körülbelül egy negyedét térítette meg annak az összegnek, amelyet az angolok, az amerikaiak és a franciák az 1914-1918-as háború utáni első években kölcsön formájában adtak Németországnak.
Ez a magyarázata a régi jóvátétel kudarcának. A transzfer nehézségeinek elkerülésére javasoljuk most azt, hogy minden jóvátételt természetben hajtsunk be. Reméljük, hogy az Egyesült Államok és Anglia ezúttal a háború után nem fogja finanszírozni Németországot. (Roosevelt és Churchill kézmozdulatokkal és közbekiáltásokkal juttatja kifejezésre, hogy egyiküknek sem áll szándékában ilyesmit tenni.) Ilyen körülmények között semmi okunk arra, hogy a múltbeli jóvátétel kedvezőtlen tapasztalataiból pesszimista következtetéseket vonjunk le a jelenlegi jóvátételt illetően.
Másodszor, Churchill célzott arra, hogy a Szovjetunió által igényelt jóvátételi összeg meghaladja Németország erejét. Ez aligha igaz. Mert mit is jelent tulajdonképpen ez a 10 milliárd dolláros összeg? Ez mindössze 10 százaléka az Egyesült Államok 1944-1945. évi állami költségvetésének (STETTINIUS: „Pontosan így van!”), s ugyanakkor 1 és 1/4-e az Egyesült Államok békebeli állami költségvetésének (például az 1936 és 1938 közötti években). Ha Angliát vesszük, kitűnik, hogy ez a 10 milliárd dolláros összeg annyi, amennyit Nagy-Britannia alig 6 hónap alatt költ a háborúra, vagy 2 és 1/2-szerese Anglia békebeli állami költségvetésének (az 1936-1938 közötti években).
Mondhatjuk-e ilyen körülmények között, hogy a Szovjetunió túlzott igényeket támaszt? Semmiképp sem. Inkább azt mondhatjuk, hogy ezek az igények túlságosan is szerények. Ez a szerénység a szovjet kormánynak abból a törekvéséből fakad, hogy ne ringassa magát illúziókban, és a lehetőségek szilárd talaján maradjon.
Harmadszor, Roosevelt és Churchill hangsúlyozta, hogy elejét kell venni az éhínségnek Németországban. A szovjet kormánynak korántsem áll szándékában kiéheztetni és levetkőztetni Németországot. Ellenkezőleg: jóvátételi tervének kidolgozásakor mindig szem előtt tartotta, hogy olyan feltételeket teremtsenek Németországban, amelyek mellett a német nép a háború utáni években a közép-európai életszínvonalon élhet. A szovjet jóvátételi terv biztosítja ezt a lehetőséget. Németországnak meg lesz az esélye arra, hogy a mezőgazdaság és a könnyűipar bővítése talaján felépítse háború utáni gazdaságát. Ehhez megvan minden szükséges előfeltétel. A német gazdaság két említett ágát illetően a szovjet jóvátételi terv nem irányoz elő semmiféle különleges korlátozást.
Továbbá, szem előtt kell tartanunk, hogy a háború utáni Németország mentesül a fegyverkezési kiadások alól, mivel teljesen leszereljük. Ez nagy megtakarítást jelent, hiszen a háború előtti években Németország évi 6 milliárd dollárt költött fegyverkezésre. (CHURCHILL közbeszól: „Csakugyan, ez igen fontos szempont!”) Éppen ezért a szovjet kormánynak az a véleménye, hogy jóvátételi tervének maradéktalan teljesítése esetén is biztosítva van a német nép tisztességes megélhetése.
Mindebből Churchill is, Roosevelt is láthatja, hogy a szovjet jóvátételi tervet alaposan átgondoltuk, s hogy ez teljesen józan, reális számításokon alapszik.

CHURCHILL kijelenti, hogy véleménye szerint mindezeket a kérdéseket a bizottságban kell majd megvizsgálni.

SZTÁLIN azt válaszolja, hogy a bizottság munkájáról nem fognak nyilvánosságra hozni semmit, de szeretné tudni, hol szándékszik Churchill megalakítani ezt a bizottságot. Talán itt, a konferencián?

CHURCHILL azt mondja, hogy erre most nincs szükség. A konferencián csak azt kell elhatározni, hogy megalakítják a jóvátételi bizottságot, amely a továbbiak során megvizsgálja az igényeket és a Németországnak megmaradt aktívákat, valamint megállapítja az elsőbbséget ezek elosztásánál. Kívánatos volna, ha a sorrend rögzítésénél nemcsak a győzelemhez való hozzájárulás mértékét vennék figyelembe, hanem az egyes nemzetek szenvedéseit is. A Szovjetunió bármely szempont alapján az első helyen áll. A bizottságban felmerülő minden nézeteltérést a kormányoknak kell rendezniük. Ami az orosz jóvátételi tervet illeti, megvizsgálásához idő kell. Nem lehet azon nyomban jóváhagyni.

ROOSEVELT kijelenti, hogy a jóvátételi bizottságnak a három hatalom képviselőiből kell állnia.

ROOSEVELT kijelenti, hogy egyetért.

CHURCHILLNEK ugyancsak nincs ellenvetése.

SZTÁLIN megállapítja továbbá, hogy a jóvátétel teljesítéséhez Németország rendelkezésére álló aktívák számbavételénél nem a jelenlegi állapotból kell kiindulni, hanem azokat az erőforrásokat kell majd felmérni, amelyek a háború befejeztével állnak Németország rendelkezésére, amikor egész lakossága visszatér az országba, és a gyárakban megindul a munka. Akkor Németország aktívái nagyobbak lesznek, mint ma, s a fentebb említett államok elég jelentős kártérítésre számíthatnak. Jó lenne, ha erről megbeszéléseket folytatna a három külügyminiszter, majd jelentést tenne a konferenciának.

CHURCHILL egyetért azzal, hogy a konferencia meghatározza a bizottságnak adandó irányelvek főbb pontjait.

SZTÁLIN Churchill hangnemében azt válaszolja, hogy ez nem olyan egyszerű: győzteseket nem szoktak meneszteni.

CHURCHILL megjegyzi, hogy a három külügyminiszter holnap megtárgyalhatná a jóvátétel kérdését, és azután jelentést tehetne a konferenciának. Neki, Churchillnek tetszik az az elv, hogy mindenkinek szükségletei szerint, Németországtól pedig erejéhez mérten. Ezt az elvet kellene a jóvátételi terv alapjává tenni.

SZTÁLIN azt mondja, hogy többre tart egy másik elvet: mindenkinek érdemei szerint.

Forrás : Teherán, Jalta, Potsdam, 98-116. p.