XXIII. FEJEZET.

A várvédelem támadólagos szellemben való vezetése 1914. dec. végéig.

1914. december végével megszünt a vár védelmének tetterős támadólagos szellemben való vezetése, ez időtől kezdve tisztán védőleges magatartás jutott érvényre, amelyet lehetővé tett az a tény is, hogy az oroszok csakis a vár körülzárolására szorítkoztak.
A várvédelemre hátrányos befolyást gyakorolt összes körülmények ismeretében itélhetjük csak meg a vár parnoknak súlyos helyzetét, amellyel a vár támadólagos szellemben vezetett védelménél meg kellett küzdenie.
A vár felszerelésének, védelmi berendezésének és a védő csapatok minőségének ismertetéséből megállapítható az, hogy a vár parnoka a védelem megszervezése és vezetése szempontjából nehéz feladat elé állíttatott.
A vár elavult rendszerű táborvár volt, felszerelése hiányos és a modern követelményeknek meg nem felelő s ami a felsorolt hátrányokat ellensúlyozhatta volna, a védősereg, a vár lelke, a magyar honvéd és népfelkelő csapatok, továbbá a már említett két osztr. népf. ezd. kivételével, kiképzetlen, rosszul felszerelt és csekély kivétellel megbizhatatlan volt.
A zsoldos hadseregek korszakában nemzetiségi kérdések és izgatások ismeretlenek voltak, s ez okból az ostromlott várákban oly nagy számban megbízhatatlan csapatok együtt nem voltak mint Przemysl várának védő seregében. Hogy mégis lehetséges volt támadólagos szellemben vezetni 1914-ben a védelmet, ez kizárólag a magyar honvéd csapatok jelenlétének tudható be. A honvédekre, a magyar és német nemzetiségű népf. csapatokra támaszkodott egyedül a védelem.
Galiciai népfelkelő csapatok törzstisztjeitől hallottam, hogy egyes kitörések után egész szakaszok tisztjeikkel együtt hiányoztak, mert nemcsak a ruthén legénység volt megbízhatatlan, hanem az oda beosztott egyes szláv tartalékos tisztjeik is.
A cs. kir. 19-es népf. ezd. kiutasítása a várból, valamint a vár parnokának 1914. november 3-án előterjesztett azon kérelme, hogy a ruthén nemzetiségű cs. kir. 85. Landwehr dand. helyett más megbízható csapatok utaltassanak a várba a második körülzárolás előtt, azt bizonyítja, hogy a vár parnok előtt ezen orvosolhatatlan bajok, nem voltak ismeretlenek.
A vár parnoka a vár védelmét, dacára az igen kedvezőtlen körülményeknek, támadólagos szellemben vezette 1914. december végéig; erre a kezdeményezést többnyire a hadsereg főparancsnokságtól vett rádió parancsok adták meg, mert meg kellett akadályozni azt, hogy az oroszok a várat körülzároló orosz seregtől erőket vonhassanak el a Kárpátokban harcoló orosz sereghez.
A kitörések kettős célt szolgáltak: egyrészt megakadályozták az orosz csapatok elvonulását az ostromló sereg-résztől, másrészt meggyőzték az ostromló sereg parnokát a vár védősereg magasabb fokú harckészségéről, ami őt óvatosabb eljárásra intette Ratko-Dimitriew kudarca után.
A számos kitöréseket a honvéd ezd-ek és a honvéd menet ezredeknek egyes zlj-ai vívták meg ; a néha alkalmazásba jutott ruthén csapatok teljesítményei nem voltak számbavehetők. Habár a vár felszabadulása után október havában a kiegészítő jutalékok ismét hadilétszámra emelték a honvéd ezredek nagyon leapadt létszámát, mégis a veszteségek, különösen a decemberi kitörésekkor oly mérveket öltöttek, hogy a m. ezredeket fel kellett oszlatni, s a honvéd ezredekbe beosztani január havában.
A ruthén csapatok nemcsak a védőkerületi parnokoknak jelentettek tehertételt, hanem magának a vár parnoknak is, mert az évtizedeken át zavartalanul folytatott russofil propaganda, Galicia ruthén lakósságát a pánszláv eszmék hivévé tette. Ekként vált lehetővé az, hogy a szakadatlan ruthén átszökések révén a vár belviszonyairól teljesen tájékoztatva voltak a körülzáró orosz csapatok parnokai, saját legénységünk adta az oroszoknak a legmegbízhatóbb kémhíreket. Przemysl-ben és a vár ővön belül eső falvakban még a második körülzárolás után is 25–30.000 lakós maradt vissza, aminek több mint fele ruthén ajkú volt, s a kémszolgálat céljaira felhasználható, holott ezeket kimélet nélkül kellett volna kiutasítani.
Hogy a már békében megszervezett kémhálózat a várban milyen magas fokot ért el, azt kirívóan bizonyítja az a tény, hogy a vár átadása után fogságba jutott tábornokok egy részének Radymno-ban történt jelentkezésekor, az orosz hadtest parnok a vár napiparancsait felmutatta és kérdést intézett hozzájuk, hogy mi okból nem vett részt Nickl altb. a vár kitöréseiben, holott a napi parancsokban csaknem naponkint olvasta a nevét. Nickl altb. a vármag (noyeau) parancsnoka volt.
urai Uray Zoltán fhdgy. (jelenleg vitéz Uray őrgy) 1914. december 18-án a 483 magaslati erdő tisztáson hősi ellentállás után fogságba jutván, az orosz ezredes elé vezetve, az jegyzőkönyvéből az ezd. törzstisztjeinek és az ezd. parnokának pontos személyi adatait felolvasta, amelyben az is fel volt jegyezve, hogy én, az ezd. parnoki kinevezésem előtt a pécsi honv. hadapród iskola parnoka voltam.
Egy kitörés alkalmával Olszany községben mondották a lakósok, hogy előtte való napon az oroszok kihirdették, miszerint másnap „mindenki” a pincékben tartózkodjék, mert jönnek az „Ausztricik”.
A ruthén csendőrök által védőkerületemben a vár felszabadításakor eltávolított ruthének nagy része harmadnapra ismét a falvakban volt. A tábori csendőrök sem bizonyultak megbízhatóknak, egyeseket le kellett váltanom.
Egy alkalommal az 5/III. zlj. egy szerb nyelvet tudó zászlósa (Piperszki zls.) jelentette nekem, hogy szolgálati ügyben a városból visszatértében paraszt szekér haladt el mellette; a lovakat hajtó ember megszólította, hogy üljön fel a szekérre. Beszélgetés közben feltünt neki az embernek intelligens arca, megkérdezte tehát, hogy mi a foglalkozása, mi járatban van, mire a kérdezett mondotta, hogy görögkeleti pap, s hogy a városból Walawá-ra megy, egyúttal felmutatta igazolványát, amelyet a rendőrkapitány, és a vár parnokság nyilvántartó tisztje irt alá. Ez a két aláirás megnyitotta a hermetikusan elzárt vár kijáratát mindenki előtt, aki azt felmutatni tudta. Gyakrabban előfordult az is, hogy csak a rendőrkapitány aláirásával kisérlették meg az átjutást az oroszok felé. Ez az intézkedés tág teret nyitott a kémszolgálatnak, mert az előtéren Ievő parasztföldekre haladó embereket, akik terményeik kiásása céljából kaptak engedélyt földjeikre menni, senki sem ellenőrizhette az előörs vonalon túl, hogy ne csak Walawá-ra, hanem az oroszok által megszállt Dusowce-re is be ne térhessenek. (Walawa az oroszok állása és az övvonal között feküdt, amelyet gyakran megkíséreltek éjjel az oroszok birtokba venni, de azt megtartani nem tudták, s csak járőreik keresték fel.) Megjegyzem, hogy ezen igazolványok hamisítása nem nagy nehézségbe ütközött.
A kémszolgálat a várban virágkorát élte, ezen valóban nem lehetett csodálkozni az adott viszonyok mellett. A tényállás ismeretében mindenki természetesnek fogja találni azt, hogy az oroszok legtöbbször felkészülten várták honvédeink kitörését, amelyeknek célja az orosz erők lekötése és nyugati irányban való elvonulásuk zavarása, késleltetése volt.
Ilyen körülmények között, ha a megbizható honvéd csapatok délnyugati irányban több napi harcban állottak az oroszokkal, nagyobb távolságban az északkeleti, vagy az északi fronttól, [22. sz. hiba] egy orosz támadás, amint az december 18-án hajnalban történt az északi front előtti előtér állás ellen, könnyen veszedelmessé válhatott a vár biztonságára, mivel nem voltak kéznél a megbízható csapatok.
Az oroszok a kedvező alkalmakat nehézkességük és lassuságuk miatt nem használták ki, ami nekünk időt adott megfelelő ellenintézkedések megtételére.
1914. december 16-án Bircza-Sanok-Lisko irányában a lehetőség megadatott arra nézve, hogy a kitörő csapatok egy nagy része, az oroszoknak Bircza-i fejetlen menekülése folytán, előreláthatólag zavartalanul folytathatta volna az előnyomulást; az áttörést végrehajtott harccsoport azonban döntő szerephez aligha juthatott volna a hadseregek harcában, mert azt csak nagyobb erő fellépése idézhette volna elő.
Ha azonban a vár védképtelen állapotba helyezése mellett sikerül a vár védőseregét, de legalább is annak legnagyobb részét megmenteni dec. közepe táján, amikor harckészségüknek tetőpontján állottak a csapatok, ez a Kárpátokban levő erőinkre aránytalanul nagyobb szaporulatot jelentett volna, mint az ostromló csapatok felszabadulása az orosz mérhetetlen haderőknél, tekintve azok óriási tartalékjait.
Hogyha a hadsereg főparság a 3. hads. jobb szárnyának lényeges megerősítését lehetővé teszi december elején, s ezzel kapcsolatban megfontolás tárgyát képezi a vár feladása is, amely elhatározását a hads. főparság idejében tudatja a vár parnoksággal, hogy az áttörés foganatosítására szükséges előkészítő intézkedések késedelmet ne szenvedjenek, ez esetben minden előfeltétel meg volt arra nézve, hogy az áttörést követő egyesülés is megtörténhessék.
A jövőbe senki sem láthat, de a december 16-iki fegyvertények jogosultságot adtak arra a feltevésre, hogy egy nagyszabású áttörési vállalat és az összműködés a 3. hadsereg jobbszárnyával sikerrel járt volna, körültekintő előintézkedések és a kitörés első napján az orosz ostrom gyürűnek eréllyel keresztül vitt áttörése esetén.
A várparnokságnak a második ostromzár kezdetén, a tábori mozgó hadsereggel lehetséges egyesülés irányában, délnyugatnak egy áttörési terv előkészítését és legapróbb részletekben való kidolgozását, megfontolás tárgyává kellett volna tenni és azt bizalmasan a védőkerületi parnokokkal tudatni, hogy azok saját hatáskörükben a megfelelő intézkedéseket idejében megtegyék.
A galiciai nagy havazások januártól kezdve a nagy csapat kötelékek mozgása elé köztudomásúlag csaknem leüizdhetetlen akadályt gördítenek a hegyvidékeken. December közepére, amidőn az élelmezési készletek már fogyóban voltak, elkövetkezett az utolsó kedvező alkalom a cselekvésre, amelyet elszalasztva – tekintve az élelmi készletek csekély voltát – a kiéheztetett védőrségre csak a becsületbeli végkitörés és az elkerülhetetlen hadifogság várt.
A decemberi nagy kitörések nagy áldozatokat követeltek az egyes csapattestektől, amelynek pótlása nem volt lehetséges és később a m. ezd-ek feloszlatását és a honvéd ezd-ekbe való beosztását vonta maga után. Ezeknél a kitöréseknél a harcok súlyát elsősorban a 4 honv. ezd. viselte, s az összes ruthén csapatok mint megbízhatatlanok, úgyszólván statiszta szerepet játszottak, s csakis honvédségi keretben voltak némileg használhatók.
A ruthén csapatok veszteségeiről szó alig eshetik, a Na-Gorachit kivéve.
A népfelkelő csapatok kivétel nélkül nem voltak megfelelően felszerelve s ellátva a támadólagos fellépéshez.
A támadólagos szellemben vezetett várvédelem nagy erkölcsi hatást váltott ki az ostromló seregben s azt különösen Ratko Dimitriew véres kudarca után óvatosságra intette; hátránya volt azonban az, hogy tartós ostrom esetén idő előtt az elsőrendű honvéd csapatok teljes kimerülésére és pótlás hiányában számbelileg is lényeges csökkenésére vezetett.
Ez a tény egy vállalkozó szellemtől áthatott ellenséggel szemben azt a veszélyt rejtette magában, hogy hatásos tüzérségi tüzelés után, jól megszervezett megrohanás esetén, a védelem nem rendelkezhetett volna megfelelő pihent erőkkel. Ám az oroszok az ostromló sereg egy részét a második körülzárás alatt elvonták a mozgó hadsereghez s miután az élelmezési készletek felől teljesen tájékozva voltak, a kiéheztetés mellett döntöttek.
Gramon német altb. „a mi osztrák-magyar szövetségeseink a világháborúban” című németül megjelent munkájában rámutatott arra, hogy Przemysl vára a tábori hadseregek hadműveleteire befolyást gyakorolt a kárpáti téli harcokban. A vár megtartása a november 4-iki visszavonulás után hiba volt, amely következményeiben, a hadsereg kárpáti eredménytelen téli hadműveleteire vezetett.
Hangsúlyozza továbbá azt, hogy nem volt szabad a vár bátor védőrségét ellenséges kézre juttatni; azonkivül, a vár elestét a még semleges hatalmak, a központi hatalmak gyengeségének rovására írták. Gramon altb. tárgyilagos megjegyzései helytállók azért, mert a vár felmentése télen, – amikor a hadseregek hadműveleteinek a nagy havazások határt szabnak a hegyvidéken, – vajmi csekély valószínűséggel bír s nagy emberáldozatot is követel; de a vár a tél beálltával nem bírt már azzal a jelentőséggel sem, mint a hadseregek visszavonulásakor s a 3. hadseregnek a vár felmentése céljából történt előnyomúlásakor. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a fontos körülményt sem, hogy a várnak katonai szempontból indokolt önként feladása megközelítőleg sem tett volna a hátországra és a még semleges hatalmakra oly kedvezőtlen benyomást, mint annak kiéheztetés folytán történt átadása és 117.000 főnyi védőrségének fogságba jutása.
Kétségtelen, hogy a vár átadása a hadsereg főparság tekintélyére kedvezőtlen fényt vetett úgy a hátország részeiben, mint a külföld előtt; ellenben a nagy erkölcsi nimbuszt szerzett védőrség megmentése, emelte volna a hadsereg főparság iránti bizalmat és tekintélyt a hátországban.
Sem a világháborúban, sem az elmúlt század nagy háborúiban, ha visszapillantást vetünk az egyes várak ostromára, aligha találunk esetet, ahol a vár parnoka oly nagy nehézségekkel találkozott volna, mint Kuzmanek altb. Przemysl vára védelménel.
Tagadhatatlan az, hogy a lépten-nyomon felmerült nehézségek bénítólag hatottak a várvédelem erőteljes vezetésére. A várvédelem támadólagos szellemben való vezetését, tekintettel a vár elavult voltára, hiányos felszerelésére és a védőcsapatok egy nagy részének megbízhatatlanságára, kizárólag a vár védőrségének magyar honvédei tették lehetővé s az ő érdemük, hogy a vár nem ellenséges behatás, hanem kiéheztetés folytán került ellenséges kézre.
Ez a támadólagos szellemben folytatott várvédelem azonban felőrölte és kimerítette a honvéd csapatokat, elsősorban az 5. honv. gy. ezredet, amely nemcsak az V. védőkerütet térköz állásaiban végezte a szolgálatot és a kitöréseket, hanem a küzdelem oroszlán részét is viselte a december 15–18. és a dec. 20–22-iki igen véres harcokban. Az ezd. kimerült voltát nagy mérvben fokozták a vérveszteség mellett, a csaknem szakadatlan, megszakítás nélküli éjt és napot igénybevevő eltolások és menetek.
A védőrség honvéd csapatai képviselték a támadó erőt a várban.
A vár parnoka Kuzmanek gyalogsági tábornok a honvéd csapatokra támaszkodva vívhatta meg azokat a harcokat, amelyek elsősorban a magyar honvéd névnek, továbbá, a várparnokának és a kitöréseket vezető parancsnoknak, fogarasi Tamásy altábornagynak szereztek tekintélyt és tiszteletet az ostromló sereg és a külvilág előtt.