Nyolc éves volt, amikor apja meghalt, és megörökölte a Normann Királyságot. Ekkor hivatalosan II. (Normandiai) Vilmosnak nevezték, de a kortársak csak Fattyú Vilmosként emlegették. Amikor megszerezte az angol trónt, I. Vilmosként uralkodott, ám az utókor leginkább Hódító Vilmos néven ismeri. Ez a sokféle névvel illetett katona-uralkodó számos alkalommal bizonyította, hogy a hadviselés mestere. Körülbelül húsz éves volt, amikor először hadba vonult, és élete hátralévő negyven éve szinte folytonos háborúskodással telt el.
1047-ben Normandiában kellett lázadást levernie, I. Henrik francia király támogatásával vonult Brionne-i Guy ellen. A seregnek ő volt a főparancsnoka, amikor Val-ès-Dunes mellett legyőzték a lázadókat. Az 50-es évek elején Domfront várát kezdte ostromolni, s nem állt jól a szénája, amikor megtudta, hogy a közeli Alençon-t alig védik. Egy mesteri felvonulással a város alatt termett, bevette az erődöt, és miután lemészároltatta a védőket, a megfélemlített alençoni helyőrség megadta magát. Mikor visszatér Domfront alá, ennek hírére szintén a kapitulálást választották ellenfelei.
1053-ban a lázadók által megszállt Arques-t foglalta el, majd 1057-ben és 1063-ban is visszaverte az immár ellenséges I. Henrik és fivére támadásait. 1063-ban Maine megye meghódítása következett. Eleddig (és ezt követően is többnyire) nem vállalta fel a nyíltszíni nagy csatákat, várak elfoglalásával, rajtaütésekkel, fosztogatásokkal, az ellenség és a lakosság állandó zaklatásával, a vidék pusztításával operált. Kiváló szervező volt, emellett felismerte a felderítés és a hírszerzés jelentőségét.
1066-ban, III. (Hitvalló) Edward halálával megüresedett az angol trón, s arra Vilmos is bejelentette igényét. Nagy flottát gyűjtött, de a rossz időjárás miatt, és talán taktikai okokból is, sokáig késlekedett a Csatornán való átkeléssel. Pár nappal azután, hogy II. Harold legyőzte az északról támadó ellenfeleit, Vilmos partra szállt Angliában.
A hastingsi csata volt egyetlen nagy ütközete, mely egy hosszan elhúzódó, véres csatározássá fajult, s csak a szerencse számlájára írható, hogy Harold halála miatt az ő javára dőlt el. Az viszont tény, hogy bátran, az első vonalban harcolva vezette seregét (ekkor ezt is várták el egy uralkodótól), és szervezetten, valamint gyorsan tudott reagálni az összecsapás változásokat generáló eseményeire.
Hastings után serege hosszú, de taktikailag megindokolható útvonalat járt be, mire Londonba ért. Karácsony napján került a fejére a korona, de ez nem jelentette azt, hogy mindenki elfogadta királynak. 1067-ben visszatért Normandiába, de ezt követően állandósultak a normannok elleni lázadások, felkelések, melyeket dán és skót erők is támogattak. 1069 végén Észak-Angliába vonult, a következő évre is áthúzódó hadjárat során könyörtelenül pusztítva mindent, ami az útjába került. Miután a terület értéktelenné vált, bebiztosíthatta angliai uralmát. Ezt várak építésével is demonstrálta, az ő parancsára készült el a londoni Tower is.
Ezt követően Normandia határait védelmezte inkább, hol diplomáciai úton, hol fegyverekkel, de életének ezen szakaszában már nem volt annyira sikeres a harcmezőn, mint korábban, több vereséget is szenvedett. 1087-ben egy megtorló hadjárat során halálos sebet kapott.
Uralkodása egy új korszak kezdetét jelentette Angliában. Államférfiúi tehetsége mellett bebizonyította, hogy korának egyik legkiválóbb hadszervezője és hadvezére is volt.