Angolszászok : Harald Godwinsson (II. Harold király) kb. 7000 fős serege: kb. 2000 testőr (housecarl), kb. 5000 népfelkelő (milicista), kevés íjász.
Normannok : II. „Fattyú” Vilmos, normandia hercegének (a későbbi I. „Hódító” Vilmos királynak) kb. 6&x8211;7000 fős serege: kb. 2000 lovas, íjászok, számszeríjas katonák.

Hitvalló Edward halálát (1066) követően többen is jogot formáltak az angol trónra. A megkoronázott II. Haroldnak délen normann, északkeleten norvég támadással kellett szembenéznie. A normann veszélyt érezte fenyegetőbbnek, ám Vilmos serege a kedvezőtlen időjárás miatt nem tudott áthajózni a Csatornán. Eközben Harald Hardrada norvég király partra szállt, s Fulfordnál legyőzte az angolszászokat. II. Harold serege elképesztő erőltetett menetben indult ellene, és szeptember 24-én Stamford Bridge-nél megsemmisítő csapást mért a betolakodókra. Négy nappal később viszont Vilmos áthajózott Angliába. A pihenni vágyó II. Harold csapataira újabb kimerítő menetelés várt. Annak ellenére, hogy további népfelkelők csatlakozása is kilátásban volt, a király mégsem várt, sokak szerint türelmetlensége volt egyik oka az ütközet végkimenetelének, hiszen így lemondott arról, hogy akár jelentősnek is mondható számbeli fölénybe kerüljön. Akárhogy is alakultak az előzmények, mindkét fél tisztában volt azzal, hogy október 14-én döntő összecsapásra kerül majd sor.

A hastingsi csatáról kevés leírás maradt fenn, azok hitelessége is erősen megkérdőjelezhető. Az eseményeket többnyire később, elsősorban a győztesek szemszögéből rekonstruálták, így többször csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. A legismertebb források egyike érdekes módon nem krónika, hanem a bayeux-i kárpit.
Az angolok a Senlac (ma Battle - Csata)-dombon foglaltak állást. Két szárnyuk egy-egy erdőre támaszkodott, így helyzetük kedvezőnek volt mondható. A kor taktikájának megfelelően ún. pajzsfalat formáztak, középen a housecarl-okkal. Néhány lovasuk volt csak, ők viszont az ekkori szokások szerint a hacban gyalogosként vettek részt. Ezzel szemben Vilmos győzelmének éppen lovassága volt a kovácsa, hiszen ők szokatlannak nevezhető módon lóháton küzdöttek. Vilmos valószínűleg egyetlen arcvonalba rendezte őket, középen a normannok, bal szélen a bretonok, jobbról a „franciák” (egy kevert egység) álltak. Előttük a gyalogosok (íjászok) sorakoztak fel.

Az összecsapás reggel 9 óra körül vehette kezdetét. Ekkoriban egy ütközet átlagban egy órán át sem tartott, jelen esetben viszont sötétedésig folyt a küzdelem. Vilmos gyalogosai kezdték a harcot, de rövidesen megindult a lovasság is. Többször is eredménytelenül rohamozták a pajzsfalat, az angolszász védelem stabilan kitartott. Az egyik ilyen, sikertelen támadást követően a normann lovasság megfutott. Arról vita folyik, hogy gyávaságból-e, avagy készakarva, mindenestere ekkor vette kezdetét a fordulat. A szászok jobb szárnya utánuk eredt, úgy tűnt, övék a győzelem, mindeközben még Vilmos halálhíre is szárnyra kapott, de ő úrrá lett a pánikon. Az üldözőket szétverték, de az ütközet még ekkor sem dőlt el. A normannok viszont felfedezték, hogy létezik egy harcmodor, amivel sikeresek lehetnek.
Harold maradék csapatai szorosabbra zárták soraikat, úgy tűnt, nem sikerül döntést kicsikarnia egyik félnek sem. A normannok ezt követően is kihasználták azt, hogy a menekülésből támadásba átcsapással súlyos veszteségeket tudnak okozni (a szászok bal szárnya is beleesett társaik korábbi hibájába), de Vilmos katonái is egyre inkább kezdtek kimerülni, hiszen dombnak felfelé kellett küzdeniük.

A végső döntést tulajdonképpen az hozta el, hogy Harold egy nyílvesszőtől megsebesült a szemén. A közhiedelemmel ellentéteben nem ekkor halt meg, hanem amikor a hitükben megrendült szászokat, köztük királyukat is, a normannok elkezdték lekaszabolni. A felkelők futásnak eredtek, a testőrök még kitartottak egy darabig, de rövidesen meghátráltak ők is. A sötétedés vetett véget az üldözésnek, mivel több normann lovas is szakadékba esett a szürkületben.

Hastings valóban döntő ütközet volt. Nemcsak azért, mert 1066 karácsonyán Vilmost – rivális hiányában – angol királlyá koronázták, hanem azért is, mert a későbbiekben meg tudta szilárdítani hatalmát, kiérdemelve a „Hódító” melléknevet.