A háború apoteózisa

Koponyahalomra száll a fekete varjú,
Az igazi áldást rég kifosztották.
A jövendő egy kiszáradt patak.
Csurgasd csak igazságodat.

A gyönyör tetőfokára hágva,
A fegycerek szava eldönti majd a vitát.
Gyilkolj, kínozz! Mert ember vagy,
S büntetést csak a halott isten ad.

A dögvész kitört a paradicsomban,
S a dicső ember istenné lett.
S barátja által kiontott vérében fullad meg
S büntetést csak a halott isten ad.

Koponyahalomra száll a fehér galamb.
Ez a háború apoteózisa.
A hazugság beborít, betakar!
S most csont harcol por ellen.

Amit nem látok, azt nem fogom fel,
Amit nem hallok, azt nem értem meg.
- csak így védekezhetsz az igazság ellen.
 

Belefásultan…

A létezés csendes jármába törve,
Életem fájáról lassan hullanak a levelek.
S zöldjük fárdatan sárgul, halványul.
S ők barnán hullanak emlékeim, álmaim avarába.

Ruhám foszlányaiból merítem jövőmet,
Jövőm képei miatt élem át a jelent.
Az édes tudatlanságba sorvadva,
Fázva remegek ezen az új hajnalon.

Egy haldokló dimenzióban vagyok eltemetve.
S egy újabb vandál évezred becsteleníti sírom.
Fárdatan pillantok a felkelő napba.
Vöröses sárga fény megvakít.

Az álom most valóra vált,
De ez az idő rövid a szenvedésre.
Oh te tudatlan, Lassan edd az avart!

A halott, a fekete, az emlék…
A lemenő nap halott sugara…
Már elégette érzéseimet.
Csak elszenesedett képek maradtak.
 

A mocsár gyermekei

Édes bűze a rothadó növényeknek,
Az égszínkék égbolt alatt gomolyogva,
Ködként tölti ki a fullasztó teret,
S szemem elöl elrejti őket.

Fiatal zsnge hajtások, életük hajnalán,
Létezés apró örömeit űzik, kergetik,
Ők, kik soha nem tudhatják meg,
Milyen a vágy, a szerelem s az igaz halál.

Indulj a vég felé által az útvesztőn,
Kísérjen utadon szomorúság, gyász.
A bűzös mocsár indái lassan húznak le.
Féreg tested eltörpül majd a lét árnyékában.

A halál hatalma a szenvedés vége,
S mi kopár utakon járjuk majd a táncot,
Csontjaink lassan prladnak porrá,
S a táj is kietlenné válik,
És a mocsár gyermekeinek lelkei
Az örök végtelenben búsan dúdolják a dalt.

Öreg rothadó csonkok életük alkonyán,
A létezésből kiábrándulva haldoklanak.
Ők, kik soha nem tudhatják meg,
Milyen a vágy, a szerelem s az igaz halál.
 

Tövisek

Lassú kínok közt a poros földön,
Elgyötört testemet gonoszan szurkálják,
Döfnek ők előítéletek nélkül is,
Hiszen élvezik azt, mi nekem fáj.

Néma torkom ordításra fakad,
De kiáltásomat elnyeli a közöny.
Hibás a sivatagban minden egyes porszem,
S a koponya halomra fekete varjú száll…

Gyönyörű arcokat látok minden plakáton.
Róluk mosolyog ránk az új világ,
Csak a koldus vizel ruhájába allatuk.
S a koponya halomra fekete varjú száll…

A tövisek álam egy új messiás,
Akit majd újra véresre sebeznek
Mindenkit csak szúrni és döfni.
Ezek a Heródesek kulcsszavai…
Döfnek ők előítéletek nélkül is,
Hiszen élvezik azt, mi nekem fáj.


Ha majd tetemeinken dögevők lakmároznak,
S életünk sebesen pereg szemünk elött
És ha életünk szimfoniája az utolsó akkordhoz ért,
Talán rájövünk majd, hogyan kellet volna élnünk…

Sziget

Emlékek és álmok szigetén,
Az igazság lavinája alá temetve,
A bús idő mosolyog rajtam,
S én faragom csendesen márvány szobraim.

Testemmel örzöm tudatom kapuját
A kötelező lelki nyomorral szemben
S az agyamat manipuláló agytól,
Mely lassan hálójába sző mindenkit…

Fukar király az ész, s az értelem.
Ha megszerzem, elrontja életem.
Inkább szórna szemebport az idő,
De sajnos kimosná azt könnyem.

A bánat és szomorúság szigetén,
Az igazság alatt mélyen nagyon,
A rozsdás láncú óra mosolyog rajtam,
S én faragom csendesen márvány szobraim.
 

Fekete sivatag

Keserű könycseppeim feketén csorognak,
Érzelmeim, vágyim kínzó mélységébe.
Eltűnődve bolyongok által az éjszakán,
Az éj mint fekete szúrok – ömlik rám.

Keserű kín marja fájó szívemet,
A magyány sivatagában bolyongok,
Hol fekete nap ragyogja be az eget,
S fekete homokszemcséket málaszt a szél.

A depresszió démonaival hátamban.
Gyilkos kín gyötri lelkemet
S egy fekete vipera mar lábamba,
S a szétterjedő méreg gyilkot hoz rám.

A fekete sivatag fekete éjszakájában,
A fekete sivatag fekete éjszakájában…

Fejfám a fekete hold lesz,
Koporsóm a sötét éjszaka.
S itt nyugszom az utolsó ítéletig,
Az igazsághozó ítéletig…

A fekete sivatag fekete éjszakájában,
A fekete sivatag fekete éjszakájában…

Az emberi lélek kopár útjain kalandozva,
Kemény sziklafalain áthatolni nem tudva,
Csak bolyongva a fekete sivatagban…
Így éltünk, így léteztünk mindnyájan.

A fekete sivatag fekete éjszakájában,
A fekete sivatag hazug éjszakájában…

Végül…

Halálom órájára várnak a percek,
Minden másodperc egy újabb porszem,
Mely a létezés homokórájában lefelé pereg.
S a napszemű ég, melynek hold a szempillája, mért nem lát engem?

Vak ösvényemen közeledek az utolsó órámhoz.
Micsoda verseny ez az igazság hírnökeivel!
A döntő ütközetet látom egy vak tükörben,
S a nyertes elterül egy mély gödörben…

Az én vak ösvényemen közelgek hozzá,
Micsoda verseny ez az igazság hírnökeivel!
Én vagyok a defektes gumi, a sebzett szárny
Az örök rohanás versenyében.

Én vagyok, kit halálra ítélt az élet,
Az elmúlásra várva szorongatom a vak tükröt.
A szabadság börtöne a legsötétebb zárka,
S a vastag rácsok felé lépve elhagy az erő.