Mivel időtlen idők óta nem hallottam élőzenét, és már nagyon sóvárogtam utána, a minap legyűrtem végtelen restségemet, és életemben először elzarándokoltam a szegedi Garaboncziás Borozóba. A helyről tudnivaló, hogy a Városi Rock Club zátonyra futása után ez volt az az intézmény, amely a piaci résbe belavírozva, rövid idő alatt a dél-alföldi alter/underground zenei élet zászlóshajójává küzdötte fel magát.

Az aznapi zenei felhozatal leképezte az országos erőviszonyokat: ha a fiatalok manapság szélsőséges zajongásra adják a fejüket, rendszerint valamiféle, a nu/(hard)core/metal szavak keresztbe-kasul bogozásával leírható irányzat mellet kötelezik el magukat. A többi zúzás, köztük a death metal nálunk elég mostoha körülmények között vegetál, a napnyugati országokkal ellentétben, ahol reneszánszát éli a stílus.

Thorn
Miközben a Szarvasi Serfőző Kft. gyömbérsörével megkezdem az unikális italkínálat tesztelését, a Thorn terem a színpadon. Dühös, vastag metalcore muzsikát virítanak jó kórusokkal, aki szereti ezt a műfajt, annak nem lehet oka panaszra. Én már kicsit öreg vagyok hozzá, de azért tetszik. A banda a Hatebreed bűvöletében él, amiről köztudomású, hogy kevés zene van, ami ideálisabb hangulati bázist tud teremteni a besörözött ifjak számára ahhoz, hogy üssék-vágják egymást. A szórakozóhely közönsége meg is ragadja az alkalmat, hogy kieressze a dolgos mindennapok során felgyülemlett gőzt: megy az adok-kapok, amihez többször csatlakozik az énekes is, s vérbeli metálkór-frontemberhez méltóan megmutatja, hogy nem csak az ordítozás terén jeleskedik, hanem ásza a mosh-pitnek is.

Csapata közben böcsülettel adagolja a harapós, tökös muzsikát, amelynek erőssége a mesterkéletlenségében rejlik, ettől lesz príma koncertzene, nem véletlen, hogy az este folyamán egyedül ők tudják megmozgatni a közönséget. Ugyanakkor ez a gyengéje is, itt, a kocsmában jópofa, de a szofisztikáltság teljes hiánya miatt otthon képtelen lennék hallgatni. Megjegyzem még, hogy jókora a kontraszt a Thorn saját számai és a feldolgozás-nóták között, rámutatva arra, hogy ha egy zenekar, jelesül a Hatebreed szerzeményei egyszerűek és könnyen eljátszhatók, az még az még nem jelenti, hogy kitalálni is könnyű volt azokat, illetve más is ki tud találni ilyeneket. A 10 pontból 4-et faragok le, ebből felet az énekes Akela-pólójáért – szóval nálam ez egy hatos.

Goblin Gore
Tulajdonképpen ezért jöttem, a többit akkor sem néztem volna meg, ha a kertünkben adnak koncertet. Gyorsan kezdenek, elégedetten csettintek, igen, ez tényleg death metal. Csupán a második fellépésük, de meglepően rutinosan nyomják, mutatva, hogy annak ellenére, hogy színpadon nem látni ezeket az arcokat, nem tegnap kezdték az ipart. A gitáros és a basszer keze alól a műfaj legszebb hagyományait felidéző, ugyanakkor ósdinak még véletlenül sem nevezhető témák kúsznak elő. Érdekesség, hogy Molnár Szabolcs, a dél-alföldi muzikális extrémitások reneszánsz embere, megannyi zenekar és side projekt (Impartium, Vérhányó, Athame, H2SO4) ékszíja ezúttal nem gitárnyűvőként mutatkozik be, hanem a dobfelszerelést igyekszik nagy átéléssel megsemmisíteni – stílusát talán a precíz vandalizmus kifejezés adja vissza legérzékletesebben.

Kétségtelenül egyéni a tónusa a Goblin Gorénak: a lassú részek nosztalgikus, kilencvenes évek eleji hangulatot közvetítenek, a gyorsak pedig a divatosnak számító technikásság jegyében fogantak, megjegyezve, hogy utóbbiak örvendetes módon nincsenek agyonvariálva. Remek a vokál: nem egy snassz halálhörgés, brummogás, hanem valódi ének, többféle hangfekvésen operáló, felettébb inhumán orgánum. Príma a színpadi mozgás is, és úgy összességében a színpadi kép, az image teljesen adekvát a zenével. Süt a produkcióból az elkötelezettség, meg hogy a régi zenéket nagyon ismerik, integrálják, anélkül, hogy az epigonizmusnak akár csak a gyanúja is felmerülhetne a hallgatóban. Tömény és intenzív a muzsika, a súlyos riffelés és a csépelés azonban nem fullad unalomba, mert rengeteg príma ötlet, itt-ott kikukucskáló szolid dallamok, jó kiállások, változatos dalszerkezetek gondoskodnak róla, hogy ne lankadjon a hallgató figyelme. Death, Massacra, Necrophagia, Deicide, Suffocation jutnak eszembe, nincs gond a hangzással sem, nagyon komoly program, minőségi brutalizmus: 8 pont.

From The Starless Sky
Ez is metal + core, de a Thorn-nal ellentétben a kifinomultabb fajtából. Kissé eklektikus, kiabálós, dühös zene, nu metalos stichhel, erőteljes Sepu-utánérzéssel. Elnyomják a Roots-szot, s bár számomta ez már a Sepu leszálló korszaka, akkor is zseniális szerzemény, ami még hiteltelenül interpretálva is üt. Elmerengek, hogy nagy zenekartól játszani milyen bonyolult és (ön)veszélyes fegyver. Magában hordja a nagy siker lehetőségét, ha viszont rosszul játsszák, az a hangszeres tudás fogyatékosságát mutatja. Ha meg jól, az is visszaüthet, mert ha nagy a kontraszt a saját szerzeményekkel, az az ötletek pangására irányítja rá a figyelmet. Na mindegy, az italfelhozatal jobban lekötött – 5 pont.

Dallas
A sörteszteléstől jócskán megemelkedett ingerküszöbbel nézek a produkció elé. Mint kiderül, erre szükség is van, sőt. A stílust aposztrofáljuk mondjuk elektro-noisecore-ként, bár a legfontosabb ismérv ebből a meghatározásból hiányzik: idegesítő. Gépi effektekkel tűzdelt csépelés, irritáló kiabálással. A produkció, beleértve a számokat meg ami a színpadon történik, nélkülöz mindenfajta kohéziót; ki-ki ízlése és tapintatossága szerint nevezheti fiatalosan merésznek, az antitálentum tobzódásának, vagy lakonikusan nullának.

A közönség hümmögve vonogatja a szemöldökét, úgy tűnik, hogy ezt mindenki megpróbálja majd gyorsan elfelejteni. Ez nem lesz nehéz, mert mindössze két emlékezetes momentum akad. Az egyik egy alkoholtartalmú ital tudatszűkítő hatása alatt álló úr kitartó óbégatása: „Mutasd a pinád!” – csendül fel újra és újra az énekesnek címzett szózat. Tényleg jobban járnánk, ha a leányzó mutatna egy pinket a napfelkeltét köszöntő gyöngytyúkokat szégyenítő sikonyázás helyett, ő azonban nem könyörül rajtunk. A másik a terepszínű nadrágos hölgyemény (nem derül ki, hogy ő is tagja-e a zajbrigádnak), akinek a keverőpult melletti lebzselését deus ex-machinaként szakítja meg valami reászakadó fali dekoráció. Ezeken jót röhögtem, egyéb értékelhetőt nem nyújtott számomra a performansz. 1 pont.

A skálámon 7 pontot érő zenés est mérlege: felfedeztem egy kiváló szórakozóhelyet, megismerkedtem izgalmas sörökkel, és egy csomó zenei élménnyel gazdagodtam. Több nem is kell a boldogsághoz: vidáman, zajos békakuruttyolás közepette, a Slayer Postmortem-jét dádádázva csámpázok haza az Alsóváros kertjei alatt.
 

Otto Katz tábori lelkész