Volt valaha egy város, ahol igen gazdag és szorgos emberek éltek. Az arra vetődő idegenek elismerően bólogattak a pompás paloták, gazdag piacok és a jólét láttán.

A város minden gazdagsága ellenére hosszabb időt senki sem szeretett itt eltölteni, mert úgy tűnt, hogy a város fölött nem nyugszik le a nap soha, s így nem is kel fel. Nem volt nappal, nem volt éjszaka, mert az emberek soha nem álltak meg pihenni. Nem ültek le egy pohár bor mellé beszélgetni, a könyveket hiábavalóságnak tartották, nem szerettek félrehúzódni a parton és hallgatni a tenger morajlását, templomokat pedig nem építetettek, mert úgy vélték, hogy az ott eltöltött percek csak időpocsékolás.

Ha mégis találkoztak, akkor is mindössze a portékáikról és az üzletről beszélgettek, meg a haszonról. Gyerekeiket is így nevelték, akiknek a játéka ugyanaz volt, mint a felnőtteké: egyik bankár volt, a másik a kereskedő.

Így nőtt fel a városban nemzedékek hosszú sora, mígnem egy vak zenész tévedt a városba. Elbotorkált a főtérre, és megállt egy fügefa árnyékában. Előhalászta köpenyének ujjából a fuvoláját és játszani kezdett.

Azonban hiába voltak a dallamok, senki ügyet sem vetett rá. Mindenki futott a dolga után, senki nem állt meg egy pillanatra sem a fuvolaszó hallatán. Erre még nagyobb szeretettel játszott az embereknek, úgy, hogy a dallamok eljutottak az angyalok fülébe is, akik boldogan hallgatták a vak zenész játékát.

De az emberek még sietősebbre fogták lépteiket.

Ekkor a zenész megértette, hogy nagyon nagy bajban van a város. Kérlelni kezdte őket: - Csak egy percre álljatok meg! Pihenjetek, és hallgassátok, hogy játszom nektek!

Ők azonban elkezdtek mentegetőzni. Az egyik ezt üzente neki: Földet vettem, s el kell mennem megnézni... A másik azt mondta: Öt iga ökröt vettem, megyek őket kipróbálni... Ismét más ezt mondta: Megnősültem, azért nem mehetek.

Akik ezután jöttek, üldözni kezdték a zenészt.

- Nem kell nekünk a fuvolád hangja, csak megzavarod az emberek gondolatait! Nincs rád szükségünk, távozz a városunkból!

A vak zenész elrakta a fuvoláját, de ekorra már tömeg verődött köré. Szidalmazták, s néhányan már botot ragadtak volna, hogy kiüzzék a városból.

- Megzavarod az életünket! Nem tudjuk élni tőled a megszokott napjainkat! A zenéd minden házba behatol és kénytelenek vagyunk megállni és hallgatni! Mi lesz így velünk, takarodj innen!

A zenész magára terítette köpönyegét és kibotorkált a tömegből. Tapogatva indult kifelé a városból a szűk sikátorokon át.

Üres, fekete szemgödreiben csillogott és hullámzott a könnye, mint vihar előtt a tenger.

Úgy beszélik, hogy a vak zenész messziföldön otthonra talált. Emberek ültek a lábánál, öregek és fiatalok, s hallgatták, hogyan zenél nekik. Ezután mindenki ment a földjére, vagy a műhelyébe folytatni munkájat. Örömmel, jókedvvel dolgoztak, mert a fuvola hangja mindennapjukat ünneppé varázsolta.

És az a város, ahonnan elüldözték, összeomlott. Annyi kincset, annyi gazdagságot hordtak össze falai között, hogy nem bírta el a saját súlyát. Az emberek először háborúzni kezdtek egymással a felhalmozott bőségért, családok hullottak szét, míg a falak nem bírták tovább, és ledőltek; maguk alá temetve az életben maradottakat.

***