"Kényszerű meshedi kiruccanásom és betegeskedésem költségei, sajnos, igen érzékenyen megviselték a büdzsémet, úgyhogy személyautó keresésére most már nem is gondoltam. Az afgán lorikkal különben is megbékéltem. Az utazáshoz szükséges újabb vízumok megszerzésének nem kevés mászkálással, magyarázkodással egybekötött művelete után szép csendesen beállítottam hát az Afgán Garádzsba, s megváltottam jegyemet a herati útra, még pedig javíthatatlan optimizmussal a soffőr melletti drágább, tehát feltehetően kényelmesebb helyre.

Most kaptam csak igazán ízelítőt abból, hogy mi is az az afgán társasutazás. A jármű, a soffőr, a nagyérdemű utazóközönség mind afgán volt a javából. Méltó bevezetésképpen három nap azzal telt el, hogy a tervezett utazást délelőttről délutánra, majd egyik napról a másikra halasztották. Közben lázasan folyt tovább az utasok verbuválása, a teheráru gyűjtése. Egyszer aztán afgán fogalmak szerint is megtelt a kocsi és valóban indulásra szánták magukat. A jelzett időben, reggel nyolc órakor persze még egy lelket sem találtam a garázsban. Jóval kilenc után kezdtek szállingózni az első utasok, de amikor látták, ez sincs ott, az is hiányzik, egymásután fordultak vissza a bazárba valamilyen halaszthatatlan sürgős ügy elintézésére. Mikor pedig már majdnem mindnyájan együtt voltunk megint, akkor az egyik turbános útitárs kapott észbe, hiszen ő voltaképpen ma még nem volt a mecsetben. Türelem, mindjárt itt lesz. Vártam is türelemmel, s ezalatt szórakoztatásomról kitartó, nyomomból tágítani nem akaró koldustömeg gondoskodott...

Szerencsére a buzgó útitársnak is sikerült bűnét levezekelnie a szent helyen; az utasok fürgén felmásztak az óriási zsákokba gyömöszölt poggyászokra, magam felkapaszkodtam a soffőr mellé.

Járművünk ütött-kopott külsejével bizony nem sok jóval kecsegtetett; semmivel sem volt bíztatóbb az a kép, amely belül a soffőr mellett fogadott. Mikor megindultunk, azonmód kiderült, hogy a mutató- és mérőszerkezetek nem óhajtanak a vállalkozásban részt venni, s valóban mindvégig előkelő hidegséggel mozdulatlanul maradtak a helyükön. Ha tülkölni kellett, a soffőr boszorkányos gyorsasággal két csupaszon meredező drótot kanyarított egymásba. Persze tülköltünk ész nélkül mindaddig, míg az összegabalyodott drótokat szét nem sikerült választani megint. A lori lámpáit szintén csak hasonló ügyeskedéssel lehetett megvesztegetni és a vak szemekbe, úgy-ahogy tüzet csalni. De volt ott egy egész dróterdő, felfelé ágaskodó, bicskával meghegyezett végekkel. Szent borzalommal szemléltem ezt az ördöngős szerkezetet, a soffőr azonban bámulatos tájékozottsággal tudta, mikor melyik drótot kell összerántani.

Helyemet bizony kissé kényelmetlennek találtam, a kemény, különösképpen oda nem erősített deszkapad menetközben egyre csúszkált, minden zökkenőnél feldobott, s a magasból kopogva hulltam vissza vele együtt a helyemre. Sajnos, példáját mindannyiszor követték a lábunkhoz padlózatként odatákolt deszkák is. A magam mellé helyezett apró tárgyakat sürgősen elraktam az útból, nehogy menetközben ezen a bűvös alsó nyíláson búcsút vegyenek tőlem. A fő mégis, hogy fent voltam a lorin, keleti módra gondolkodva, előbb-utóbb evvel is majdcsak elérünk egyszer Heratba - insalláh, ha Allah is úgy akarja. Amint a rozoga motor köhögve, fáradtan, tiltakozva megindult, mindjárt sejtettem, hogy Allah fokozott segítségére alighanem nagy szükségünk lesz.

...Hosszú, kalandos vergődés után másnap elértünk a perzsa határra, Tajabádba. Itt csodálkozva egyszer csak azon vettem magam észre, hogy kezdek egyedül maradni. Az útitársak, mintha eszük ágában sem volna tovább menni, egymás után huzigálják le cókmókjukat a zsákok közül és nagy nyugodtan megindulnak a falu felé. A végén a soffőr és az inasa, a maszatos ságird is követni akarta példájukat, de ekkor már nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem, mi ennek az általános pihenőnek a magyarázata. A kormánykerék ura nagy lelkinyugalommal avatott be a titokba: nem mehetünk tovább, mert a velünk hozott teherárunak csak egy hét múlva fogják Meshedből megküldeni a még beszerzendő vámpapírjait.

A tengernyi insalláhba már rég beletörődtem, azt azonban tüstént láttam, hogy itt alkalmasint másról van szó, s az egész manipuláció célja egy kis pótjövedelem. Estig tartó diplomáciai tárgyalások után tisztázódott is, hogy egy bizonyos inám (ez itt a baksis finomabb árnyalatú neve) fejében hajlandó a vámházban hagyni az árut és holnap reggel - insalláh - mégis mehetünk tovább...

...Az akadályverseny utolsó állomása, az afgán vámvizsgálat következett. Velem most is éppoly előzékenyen és udvariasan bántak az afgán vámosok, mint amikor először jártam erre. Éppen ezért azt hittem, percek alatt végzünk, hiszen a gatyás, turbános, egyetlen szőnyeggel és takaróval utazó afgán atyafiak szerintem vámvizsgálat szempontjából szóba sem jöhetnek. Nincsen azoknak semmijük. Az afgán vámosok azonban más véleményen voltak, az útitársakat egyenként vallatóra fogták, megtapogatták. Hirtelenében nem tudtam, káprázik-e a szemem, vagy valami bűvészelőadásra kerültem. A toprongyos afgánok lajbizsebéből egymás után kerültek elő az ezüst kanalak, kések, arany és ezüst ékszerek. Ingükből és turbánjukból hosszú selyemdarabok és szövetek kígyóztak elő. A dolog így persze kissé hosszúra nyúlt, főleg, hogy még minden elvámolnivaló dolgot külön írásba is foglaltak. Már a Nap is elbújt a hegyek mögé, amikor megint befordultunk a herati országútra.

A viszontagságos utazásban a lori, úgy látszik, módfelett elfáradt, mert most már nem csak köhögött, lihegett, de meg is makacsolta magát. Csak nagyjában volt hajlandó azon az úton haladni, amerre a soffőr szerette volna. A hajszával való elégedetlenségét már Tajabádban is tudomásunkra hozta, amikor ugyanis kikanyarodtunk a vámhivatal udvaráról, a kívánt irány helyett elszántan nekirobogott a szemben lévő kert agyagkerítésének. Nagyobb baj nem történt, csak az orra lapult be egy kissé, indulatosan féllábra állt, kinyílt az ajtaja, s engem egy afgánnal együtt alattomosan kiszórt a porba..."