kolostor "A Vörös-templomnál megállítottam embereimet, leszálltak lovukról a katonák is, és érdeklődve, unatkozva megindultak utánam a kolostorba. Hosszas zörgetésre - segítségképpen a katonák párszor jókorát lódítottak a puskatussal a kapun - kinyílt az ajtó, a szűk kis lámaajtó, és megjelent egy teljesen kínai ruhájú, kínai külsejű alak.

Kutatva, fürkészve lestem be mögötte az udvarra: - Küldj ide valami lámát! - kértem a kínai forma kapust.

- Hszienseng, rajtam kívül itt nem lakik más láma.

Bementünk nyomában az udvarra. Disznók turkálták a templom előtt a földet, tyúkok és kakasok kergetőztek a szentély előtt. A zajra megjelent az egyik füstös-kormos lámalakás ajtajában egy szurtos asszony, a ruhájába kapaszkodva, félénken kiváncsiskodott elő egy négy-ötéves gyerek.

Rajtuk kívül csakugyan nem lakott senki más a templom közelében. A többi láma elszéledt. Kinek imádkozzanak? A jűsulinzei kínaiaknak? Erre a maradék láma is levetette a lámaruhát, szegre akasztott minden lámatevékenységet, a templomot évek óta ki nem nyitotta. Megnősült, ide vette maga mellé az asszonyt, van egy darab földje - régen a kolostoré volt - azt műveli, mint a szomszéd kínai paraszt. Itt él, s ha nem is lámáskodik többé, de legalább őrzi a templomot, hogy szét ne hordják.

Régi lámakorából azonban érintetlenül megőrizte a pénz iránt való lelkes érdeklődést. Kívánságomra készségesen fogta a nagy kapukulcsot, hogy végigvezessen az enyészet szélén álló templomon, de gépiesen rögtön elém tartotta a markát, s ami elég szokatlan, elég pontosan megjelölte a borravaló nagyságát is: egy ezüstdollárért mindent szívesen megmutat.

Végeredményben nem szomorodtam el az üzleti szellemnek a láttára, sőt új reménységek csillantak fel bennem. Ezzel az emberrel lehet okosan beszélni. Csak az a kérdés, hogy akad-e még valami megvételre érdemes holmi a templom körül. A feketeember- láma nem titkolódzott. Minden eladó. Gondoltam arra a hóbortos amerikai svéd milliomosra, aki az egyik nagy ázsiai utazót azzal bízta meg, hogy vegyen meg a számára egy lámakolostort szőröstül- bőröstül...

...Ide kellett volna jönnie, megvehette volna nemcsak a Vörös- templomot, hanem a lámát is, feleségestül, gyerekestül, disznóstul, tyúkostul, és áthajózhatta volna Amerikába!

Amerre léptünk, pusztulás, enyészet fogadott. Az egyik épület sarka leroskadt, a törmelékek közül a tátongó résen egy Buddha- szobor kandikált ki, kegyes arcát a szél és eső paskolta. A többi épületben felváltva centiméteres homok, ujjnyi vastagságú porréteg borított mindent, míg a nyugalmasabb sarkokat hatalmas pókhálók díszítették.

Amint beléptem a nagytemplomba, felcsillant a szemem: kolostori könyvtárat találtam magam előtt. Kinyitottam az első kötetet: a nyomtatott mongol Kandzsúr volt. Nyugalmat kellett magamra erőltetnem, hogy látva érdeklődésemet, ki ne használja a láma a helyzetet. Félvállról megkérdeztem, ezt a százegynéhány kötetet mennyiért adná? Emberem jó pár percig hallgatott, magában tanakodott, s végül is félénken kivágta:

- Hétszáz hatai papírdollárért elviheted. A selyem is meg a deszka is a tied.

Hallatlanul előnyös vételnek látszott a dolog, hiszen körülbelül tízszer annyit ér a 108 kötet mint amennyit kért érte. Persze, a szállítással sok baj volna. A fő nehézséget meg aztán Pekingben találnám magam előtt.

A mongol Kandzsúr ötven esztendőnél jóval idősebb, nem is beszélve arról, hogy ritkaság, kiviteli engedélyt még csak remélni sem lehetne. Különben is hogyan hurcoljam most magammal?

Amint így tanakodtam magamban, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy két kísérő katonám egymás között hevesen magyarázkodik, majd elkezdik tapogatni a nagykaput, méricskélni a falat. A gyanús tárgyalásoknak az lett a vége, hogy az egyik félrehúzta a kis Szungot, és odasúgta neki:

- Mondd meg a gazdádnak, hogy bolond, ha ezért a szemétért 700 dollárt ad. Mi megszerezzük neki háromszázért. A felét adja ide előre, a felét holnap este a nagy magányos fánál, ugyanakkor elhozzuk neki az egész könyvtárat. Ha akarja, még a pekingi fuvarról is gondoskodunk.

A katonák dömpingára határozottan nagy hatást tett rám, de azt mégsem akartam a lelkemre venni, hogy az esetleges éjszakai perpatvar eredményeképpen gazdátlanul találjanak maradni a Vörös- templom disznai meg tyúkjai... A kínai katonáknak kitérőleg csak ennyit mondtam:

- Cai suo, még beszélünk a dologról.

Ez a kényelmes mondat kínaiul egyaránt jelentheti, hogy rövid idő múlva komolyan rátérhetünk a dologra, de ugyanazt is akarhatja mondani: ugyan menjetek, hagyjatok békében! Az üzleti szellemű lámának a kis Szunggal a fülébe súgattam, hogy egyedül, katonák nélkül rövidesen visszajövünk, és nyélbe ütjük a dolgot. Magamban meg azon morfondíroztam elmenet, hogy no engem aztán derék emberek védenek a rablók ellen..."