Perneki Mihály bevezetõ tanulmánya
a "Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918-1945"
(Bp., 1983. Kossuth, 7-21. p) c. kötetben.

[Perneki Mihály tanulmányát változatlan formában közöljük a kötet alapján, mert annak ellenére, hogy magán viseli születése korának ideológiai, történetírói és stiláris jellegzetességeit, ma is megbízható információkkal segíti/segítheti a Shvoy-hagyatékkal, így a fotóalbumokkal való ismerkedést is.]

“Feljegyzéseim nem a nyilvánosság számára készültek, nem is akarom megjelentetni. A leírásban foglaltak 20 évig nem adhatók ki senkinek, tehát 1972-ig. Addig csak örökösöm, annak hiányában Szeged város elsõ tisztviselõje olvashatja" - írta dr. vitéz Shvoy Kálmán altábornagy titkos anyaga bevezetõjeként egy általa beragasztott lapon a fenti sorokat 1952-ben, amikor anyagát letétbe helyezte a Szegedi 1. sz. közjegyzõség páncélszekrényébe. Napjainkban nagy számban jelennek meg naplók és emlékiratok politikusoktól, hadvezérektõl, a kulturális életben vezetõ szerepet betöltött íróktól, s ezek különösen a két világháború közötti idõszakba és a második világháború kulisszák mögötti diplomáciájába, hadtörténetébe és eseménytörténetének rejtelmes mozzanataiba engednek bepillantást. Ezek közül is rendkívül értékesek azok a naplók és memoárok, amelyeket szerzõjük eredetileg csak saját maga számára készített, és titkos, naprakészen vezetett anyagként kezelt.

Prónay Pál feljegyzései, Zadravecz páter, Andorka Rudolf és Szálasi naplója, illetve emlékiratai után most újabb napló és emlékirat tartalmát ismerheti meg az olvasóközönség.

Shvoy Kálmán 35 darab füzetet hagyott hátra, ezek mindegyikének címoldalán megjelölte az anyag mûfaját: “Naplóm" (14 darab), “Naplószerû emlékiratom" (8 darab) és “Emlékiratom" (13 darab).

A naplókat 1941. január 1. és 1955. április 30. között az eseményekkel egyidejûleg, naprakészen vezette. A folyamatos naplóvezetés 1942. január 1. és 1942. július 3., illetve 1950. szeptember 1. és 1953. augusztus 31. között megszakad - vagy a letétbe helyezés elõtt (1961) azokat Shvoy Kálmán megsemmisítette.

Shvoy már az elsõ világháborútól kezdve készített feljegyzéseket a fontosabb eseményekrõl s a kapott iratokat is mind eltette. Ezek felhasználásával írta meg “Naplószerû emlékirataim"-at, tehát az 1914. július 25. és 1940. december 31. közötti bejegyzéseket. Ezt a munkát 1942. április 28-án kezdte meg, és 1942. július 3-án fejezte be, azután folytatta az 1941. január 1-én megkezdett folyamatos naplóvezetést. Minden bejegyzését - mellékletként - az 1919 óta megõrzött eredeti iratokkal támasztotta alá. Ezt a két típusú anyagot 1961. február 27-én két csomagban letétbe helyezte a Szegedi Állami Közjegyzõség 1. sz. Irodájának páncélszekrényébe (79/1961. ügyszám). A csomagokat gyûrûjével lepecsételte. Felbontásukra csak 1971. december 16-án került sor, amikor is azokat Oltvai Ferenc levéltári igazgató eredeti sorrendjükben leltározta.

Az “Emlékiratom"-at Shvoy Kálmán 1952 márciusa és szeptembere között írta meg, a naplók állandó figyelemmel kísérése mellett, szándéka szerint új, általa történeti fontosságúnak tartott kiegészítéseket tett. Mivel az oldalak lapszéleire dátumokat írt, a szerkesztés során ésszerû volt az emlékiratokat a naplóanyagba bedolgozni. Shvoy Kálmán 1952. október 1-én aláírta az emlékiratokat, ezt követõen egy sornyi kiegészítést sem tett, s még 1952-ben - tartva internálásától - szintén a Szegedi Állami Közjegyzõség páncélszekrényében (218/1952. ügyszám, leltár 3/1952. szám, 1 csomag) helyezte el az anyagot.

Shvoy Kálmán még életében megismerte Prónay és Zadravecz naplóit, de emlékiratát ez nem befolyásolhatta, mert teljes anyagát ekkor már páncélszekrény mélyén õrizték.

Közvetlen hozzátartozóin kívül senki sem tudott arról, hogy naplót vezetett, illetve hogy emlékiratait megírta. A közjegyzõi letéti jegyzõkönyvek készítésekor sem közölte, hogy az átadott anyagok mit tartalmaznak, pusztán “2 db, zsineggel átfûzött és általa lepecsételt iratcsomag" megõrzését kérte azzal, hogy azok az “ügyfélnek bármikor", elhalálozása esetén egyedül örökösének adhatók ki. A naplók létezésére Oltvai Ferenc levéltári igazgató bukkant rá, akinek a figyelmét a Shvoy családdal szerzõdéses eltartási viszonyban együtt élõ dr. Kecskeméti Emma hívta fel az anyagra. Shvoy Kálmán beleegyezésével (1) Oltvai 1971-ben letétként átvette a Csongrád megyei Levéltár számára az értékes naplót. Fél évvel késõbb, 1971. október 25-én - 90 éves korában - Shvoy Kálmán Szegeden elhunyt. A még mindig közjegyzõi páncélszekrényben levõ emlékiratokat a hagyatéki tárgyalás lefolytatása után Böõr László és Perneki Mihály akkori segédlevéltárosok hozták el az 1. sz. Állami Közjegyzõség páncélszekrényébõl. (2) A napló és az emlékiratok anyaga, a kötelezõ leltározás után - tekintve a további 20 éves zárlati tilalmat - itt is páncélszekrénybe került, s csak 1974. december 5-én, jóval a zárlati idõ letelte elõtt adta meg e sorok írójának a kutatási engedélyt Shvoy Kálmán törvényes örököse, amelyet a Magyar Népköztársaság Legfelsõbb Bírósága ítéletével (3) erõsített meg. Ennyit röviden az olvasók tájékoztatására a napló és emlékiratok születésének és elõkerülésének történetérõl.

Ki volt a napló és az emlékirat szerzõje? Olyan ember, katona és politikus, aki a horthysta rendszer negyedszázada alatt fontos katonai és politikai tisztségeket töltött be, közelrõl ismerte az ellenforradalmi rendszer szervezõit és vezetõit, bizalmukat bírta.

Tudnunk kell, hogy a naplók és emlékiratok többsége önigazoló szándékkal is íródik és a szerzõ értékrendjéhez igazodik, magán viseli korának történelmi bélyegét. Bár szerzõnk sem szánja kéziratát a nyilvánosságnak, tudja, hogy esetleg avatatlan kezekbe kerülhet, s ez nyilván befolyásolja megfogalmazásait.

Shvoy Kálmán 1881. február 12-én született Budapesten. Egyszerû családból származva futott be nagy karriert, apja államvasúti tiszt volt. Két testvére szintén magas állásokba került: István maga is katona lett, altábornagy, egy idõben a honvédség fõparancsnoka, másik fiútestvérét, Lajost, Székesfehérvár püspökévé nevezte ki a pápa. Shvoy Kálmán 1899. augusztus 18-án fejezte be tanulmányait a Ludovika Akadémián, s hamarosan elvégezte a honvéd felsõbb tiszti tanfolyamot is. 1909. május 5-én nõül vette a vagyonos szegedi virilista család lányát, Wágner Margitot. 1914 és 1918 között - az elsõ naptól kezdve - részt vett az elsõ világháborúban. Szinte valamennyi fronton harcolt, a szerb, az orosz és a román hadszíntéren különféle vezérkari szolgálatokat töltött be. Kiváló szolgálataiért több kitüntetésben részesült. Még a fronton van, amikor Magyarországon történelmi változások köszöntenek be.

1918. november 18-án érkezik meg a hadszíntérrõl Szegedre, mint vezérkari õrnagy. 1918. december 13-tól 1919. március 7-ig a Szegedi Katonatanács elnöke. Ezután egy ideig távol tartja magát mind a forradalmi, mind az ellenforradalmi eseményektõl. 1919. június 15-tõl a forradalom ellen szervezkedõ nemzeti hadsereg elsõ hadsereg-parancsnokságának vezérkari fõnöke. 1919 augusztusától jelentõs szerepet vállalt a horthysta nemzeti hadsereg szervezésében. 1919. november 1-én a szegedi honvéd körletparancsnokság vezérkari fõnökévé nevezik ki, vezérkari alezredes, majd hamarosan vezérkari ezredes lesz.

Rendkívül határozott, az elképzeléseihez körömszakadtáig ragaszkodó, impulzív természetû ember, teli energiával, aki igen szigorú, tehetséges katonatiszt hírében állt. Gyorsan emelkedik beosztásaiban. 1922. november 20-tól Budapesten a vezérkari fõnök szárnysegédje, majd 1923. március 1-tõl a honvédfõparancsnok vezérkari fõnöke. 1926. május 1-én kapta meg Horthytól tábornoki kinevezését. 1930. május 1-ével a szegedi vegyesdandár parancsnoka. 1931. május I-én nevezték ki altábornaggyá.

Nem volt antiszemita. 1933 októberében - horthysta tábornokként - elvállalta Szegeden az elsõ világháborúban elesett zsidó katonák hõsi emlékmûvének felavatását. Általános támadás indult ellene, és ellenségei elérték nyugdíjaztatását.

Ekkor bekapcsolódott a politikai életbe. 1935 januárjától a kormánypárt szegedi szervezetének elnöke, majd az 1935-ös parlamenti választásokon, Gömbös mellett, a 2-es listán, Szeged országgyûlési képviselõje lett. 1936. december 15-tõl a kormánypárt Véderõ Bizottságának elnöke, a kormánypárt vezetõségének tagja. Elõbb Gömbös híve, majd lelkibecsületbeli megrázkódtatásokon átjutva már csak Gömbös halála akadályozza meg, hogy szembeforduljon vele. Komoly tekintélyre tesz szert a kormánypártban és a parlamentben, ezt felhasználva késõbb Imrédy diktatórikus törekvései ellen lép fel, a “disszidensek", Imrédy megbuktatói közé áll. Ettõl kezdve szembefordul a kormánypárttal és a “fajvédõ" jobboldali és nyilas irányzatokkal egyaránt.

Shvoy Kálmán 1919-es magatartása egyértelmûen forradalomellenes, mutatja ezt a Szegedi Katonatanács elnöki funkciójában kifejtett tevékenysége. Megválasztásában Soós Károly tábornoknak, a szegedi helyõrség parancsnokának az a megfontolása játszott szerepet, hogy a régi tisztek tartsák kezükben a Katonatanács irányítását. Shvoy ezt a feladatot elvállalta és messzemenõen teljesítette, amíg Böhm Vilmos honvédelmi miniszter le nem váltotta a régi hadsereg fegyelmét, kiválóságát méltató 1919. március 4-i beszéde miatt.

Shvoy naplóbejegyzéseibõl - a Szegedi Katonátanácsban végzett munkáján keresztül - részletesen megismerhetjük a tanács mûködését, szervezeti felépítését és a belsõ küzdelmeket, amelyek máshol, iratok híján, eddig nem tükrözõdtek.

A Tanácsköztársaság gyõzelmekor naplóbejegyzésében elismeri, hogy a különféle szakszervezetek, a különféle tanácsok “mind saját elhatározásból, a forradalmi mentalitásból eredõk voltak". A szegedi laktanyák Vörös Õrségének lefegyverzése idején még nem volt tényleges szolgálatban, de érdeklõdve figyelte az eseményeket. A szegedi ellenforradalom gyõzelme után tényleges állományú lett, és azonnal letette az esküt.

Shvoy és Gömbös Gyula elõször 1919. április 24-én találkoztak Szegeden. Gömbös Bécsbõl érkezett, s elmondta elképzeléseit. Felhívására Shvoy 1919. április 27-tõl részt vett a szegedi Antibolsevista Comité Bokor Pál lakásán tartott gyûlésein. Jellemzõ, hogy miközben Shvoy az ellenforradalom oldalán aktivizálódik, az ottani gyûléseket és az egész társaságot titkos naplójában így jellemzi: “azt a gyávaságot, kishitûséget nem lehet leírni".(4)

Zadravecz páter is megörökítette naplójában Shvoy Kálmán 1919-es ténykedését. A következõket írta róla: “A szegedi forradalmak alatt Shvoy nem egészen kifogástalanul viselkedett. Tabódy Zsolt vörösparancsnok mellett szolgált. De ügyesen tudta az ellépés idejét megválasztani... Lévén tehát a fiatal Shvoy századosnak az a híre, hogy nagyon tehetséges és kiváló katona, éppen én voltam az, aki õt az ellenforradalmi mozgalmakba belévonattam. Õ mindjárt elõkelõ helyet kapott a szegedi körletnél, szinte nélkülözhetetlen lett. . . Gyûlölte, utálta mindenki, s mégis jóindulatáért és kegyéért hajlongtak alantasai." (5)

A napló és emlékirat szerzõje leírja, hogyan gyûlt össze Szegeden néhány száz gyökeret vesztett akarnok: párt nélküli politikusok, hadsereg nélküli generálisok, pénzért mindenre kapható kalandorok, akiknek politikai szemlélete, társadalmi helyzete rendkívül különbözõ volt. Egy dolog fogta össze õket: a Tanács-Magyarország iránti féktelen gyûlöletük, az a vágyuk, hogy valamit tegyenek elvesztett pozícióik visszaszerzéséért.

Naplója bevezetõ bejegyzéseiben megörökíti elsõ találkozását Horthyval, s azt, hogyan lett Horthy honvédelmi miniszter: “Nagy vita volt, hogy ki legyen a honvédelmi miniszter. Szegedrõl Bernátsky Kornél tartott rá igényt, de volt még más önjelölt is, egy Kovács nevezetû ezredes Aradról. A kérdés azután hamar és egyszerûen oldatott meg. Arad közelében volt a Purgly-féle birtok. Horthy felesége Purgly leány, így Horthyék ott tartózkodtak a kommunizmus alatt. Károlyi választása reá esett, hogy elejét vegye a sok tülekedésnek. Horthy Szegedre jött, s átvette a honvédelmi miniszterséget. Jelentkeztem Horthy Miklós honvédelmi miniszternél, aki igen kedvesen fogadott, s többek között azt mondta: »Kérlek, csináljátok meg a legjobb tudástok szerint, mert én a szárazföldi dolgokhoz annyit értek, mint ez a szék, amelyen ülök.«" Késõbb a kormányzó bizonyára nem ismerte volna el e kijelentését, bár mint ellentengernagy valóban vajmi keveset értett a szárazföldi hadviseléshez.

Ismert, hogy az ellenforradalom hatalomátvételét követõ idõszakban, a fehérterror idején, sõt az azt követõ években is - mint Shvoy feljegyzéseibõl is jól kitûnik - a szélsõjobboldali csoport katonai ága fegyveres szervezetei, különítményei révén döntõ befolyással rendelkezett és a diktatórikus kormányzati módszerek állandósítására törekedett. Ezt az állapotot - mint Shvoy is vallja bejegyzéseiben - nem lehetett sokáig fenntartani, mert a külföld számára elfogadhatatlan volt, nemzetközileg és politikailag magának a rendszernek a létét veszélyeztette. Az ellenforradalmi rendszer hatalomra jutásával egy idõben tomboló fehérterrort a szemtanú hitelességével rögzítette Shvoy Kálmán.

Feljegyzéseiben - sokkal késõbb - megírta (6) Prónay Pál eltávolításának pontos körülményeit, nyíltan utalva Horthy és Prónay vérrel pecsételt barátságára. Kiderül az is, hogy Héjjas Iván különítményét a kormány - Soós Károly tábornok, honvédelmi miniszter hallgatólagos támogatásával - csak papíron oszlatta fel. (7)

Átfogóan írja le Horthy kormányzóvá választásának körülményeit, s néhány ponton új adatokkal egészíti ki eddigi ismereteinket. Részletezi azt az ismert körülményt, hogy a vidéki katonai körletparancsnokságok Horthy fõvezérségétõl táviratokat kaptak, amely szerint Horthy kormányzóvá választása mellett agitációt kell folytatni. Újabb cáfolata ez Horthy emlékirataiban tett azon állításának, hogy csak a magyar parlamenti vezetõk felkérése után gondolt a kormányzói tisztség elvállalására. Ezt követõen részletesen leírja a választás körülményeit, a Parlament katonaság általi körülvételét, a “Ház megsértését", a “zárt ülés"-t, s hogy mindezek ellenére nem történt semmi. “Miért?" - kérdi. Mert “Horthy tudtával és engedelmével történt. Ismét a gyilkosok segítették Horthyt a kormányzói székbe."

Kik hát feljegyzéseinek fõ alakjai? Megjelenik a korszak valamennyi nevezetes jobboldali figurája, de sok helyen a liberális, a baloldali, a progresszív erõk mozgását is felmutatja Shvoy Kálmán. A korszak egyes központi alakjait néhol oldalakon keresztül jellemzi, mások arcélét többnyire csak egy percre villantja fel, mégis pontos képet kapunk róluk. Ez annak köszönhetõ, hogy rendkívüli képességei voltak a jellemábrázolásra, éles megfigyelõ volt. A napló és az emlékirat lapjairól a horthysta Magyarország vezetõ politikai és katonai garnitúrájának egész arcképcsarnoka tûnik elõ: Horthy Miklós, Bethlen István, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Darányi Kálmán, Teleki Pál, Bárdossy László, Kállay Miklós, Sztójay Döme, Szálasi Ferenc és más politikusok; Soós Károly, Janky Kocsárd, Nagy Pál, Kárpáthy Kamilló, Rõder Vilmos, Werth Henrik, Jány Gusztáv, Rátz Jenõ, Szombathelyi Ferenc, Keresztes-Fischer Lajos, Beregfy Károly és a többi horthysta fõtiszt. Jellemzi Marton Bélát, Ivády Bélát, Tasnády Nagy Andrást és más pártvezetõket.

A legjobban kidolgozott portrék között van Horthy Miklósé: “Horthy egy katonaember, egy igen gavallér, derék úr volt, de nem volt meg az ítélõképessége, az önálló akarata, annak volt igaza, aki utoljára volt nála, ezért uralta a környezete, az pedig kalandorokból, stréberekbõl, tökfilkókból s osztrák szoldateszka gazemberekbõl állt."

Érdekes Gömbös Gyula Shvoy által megrajzolt jelleme, hiszen közelrõl ismerték egymást: “Gömbös uborkafán felkapaszkodott kalandor volt, akinek egyszer ez, egyszer az kellett, s ehhez irányult a velem való barátsága, vagy ellenem való hangoltsága is... minden eszközzel a hatalomra törekszik, s e téren az eszközökben nem válogatós." A naplóban már másként és árnyaltabban is ír róla: “Gömbösnek voltak érdemei, így pl., hogy felrázta a népet a letargiából és új erõt szuggerált beléjük, továbbá, hogy a honvédség kiépítését és felszerelését megkezdte..."

Darányiról azt írja Shvoy Kálmán, hogy “gyenge kezû ember" volt, Imrédy “rendkívül diktatórikus hajlammal" rendelkezett, Telekit pedig nem szívlelte, olyannyira, hogy a naplójában róla írt jellemrajz igen elfogultnak mondható. A horthysta tábornoki kar minden fontos beosztást betöltõ tagjáról részletesen, többségükrõl elítélõen szól. Viszont nagy tisztelettel emlékezik meg Stromfeld Aurélról, Nagy Vilmosról, Nagy Jenõrõl, az 1938-as “disszidensek" egy részérõl, Bajcsy-Zsilinszky Endrérõl, Rassay Károlyról és a progresszív erõk más képviselõirõl. Mély megvetéssel ír a “fajvédõ" jobboldalról, a kormánypárt “cs" csoportjának tagjairól, a nyilasokról, a német tábornokokról és a németeket kiszolgáló magyar tábornoki karról.

Különösen sokat foglalkozik Shvoy Kálmán azzal a katonatiszti csoporttal, amelynek szélsõjobboldali szárnya az 1919-1920-ban Horthy körül tömörült “szegediekbõl", továbbá a létalapjukat vesztett tisztekbõl: az elcsatolt területekrõl menekültekbõl, illetve a volt közös hadsereg bizonytalan sorsú magyar tisztjeibõl tevõdött össze. Ez a csoport tagjai számára nagyobb befolyást és szerepet követelt, s a nagybirtokos és nagytõkés osztályok szívesen is tolták elõtérbe õket, különösen súlyosabb válságperiódusokban.

Shvoy Kálmán, mint említettük, komoly szerepet vállalt “a Szeged és környéki hadsereg" megszervezésében, amely a megalakuló “nemzeti hadsereg" magvát képezte. Vezérkari fõnökként irányító szerepet vállalt felállításában. Részletesen ír a fõvezérségrõl, szerepérõl, tagjairól, azon csapatok létszámáról, amelyek a fõvezérséggel a Dunántúlra átvonultak. Nemes Dezsõ - kutatásaira támaszkodva - ugyanezeket az erõket nevezi meg Horthy fõ fegyveres támaszaiként. (8)

A “nemzeti hadsereg" állományába a honvéd és a közös tisztek egyaránt bekerültek. Mivel a honvédségnél jobb volt az elõmenetel, az egyesítés idõpontjában (1920. április 2.) “rangsorolással" szintre akarták hozni az eltéréseket. Shvoy megírja, hogy ez milyen elégedetlenséget szült.

A nemzeti hadsereg fõparancsnoka, Nagy Pál mellett Shvoy Kálmán kifelé szárnysegéd, befelé vezérkari fõnök lett. Gyakorlatilag a fõparancsnok alá rendelt - de a Honvédelmi Minisztériumban levõ - kiképzési, fegyelmi és becsületügyi osztályok felett rendelkezett. Különösen fontos volt a kiképzési osztály felett való rendelkezés, mert így a fõparancsnokon keresztül, áttételesen kezében tartotta az egész “nemzeti hadsereg" kiképzésének irányítását. Így kiválóara ismerte a hadseregen belüli viszonyokat. Titkos naplójának bejegyzéseiben fellebbenti a fátylat a klikkrendszerrõl, a “Wiener Platté"-rõl és a vezérkarról, amit eddig ilyen megvilágításban nem ismerhettünk. A következõket írja: “Egész különlegesen hátrányos volt a helyzet a vezérkarban. Már a régi vezérkarban is egy erõs klikkrendszer volt, az ún. Wiener Platte. Így nevezték akkor azt a klikket, mely Beck, majd Conrad alatt kifejlõdött, s mely klikk a tagjait tolta. Jó bécsi beosztásba vagy vezetõ vezérkari állásba csak a Wiener Platte emberei juthattak... Ilyen klikk alakult ki az új honvédségnél is, amely klikket pár régi, bécsi vezérkari tiszt honosított meg, s ezek uralták a vezérkart: Soós, Berzeviczy, Rõder, Kárpáthy, Werth, Keresztes-Fischer, (9) Rátz voltak a klikk fõ irányítói, akik nemcsak, hogy az egészet megalakították, mozgatták, hanem már az egyes állásokba elõre évekre megállapították, hogy ki kit követ." Szomorú, de tény, hogy ez az összetételû, nem magyar eredetû tábornoki kar a németek kiszolgálójává vált. (10)

A vezérkari fõnök csupán a legfelsõbb hadúri jogokat gyakorló államfõtõl függött, a kormánytól nem. A vezérkari fõnök többször beleavatkozott a politikai életbe - mint például Werth Henrik -- és keresztezte a kormány elképzeléseit. Szinai Miklós és Szûcs László a Horthy-iratok egyik dokumentumát magyarázó szövegükben (11) írják: további kutatást igényel annak eldöntése, hogy a vezérkari fõnök hatalmi törekvéseiben mennyi volt Horthy szerepe, mennyiben próbált magának a törvényes lehetõségeket messze túlhaladó jogkört biztosítani, és mennyi a vezérkari fõnök törekvése. Shvoy bejegyzései segítenek ezt a kérdést tisztázni.

Az önálló államiság következménye volt a Monarchiából származó közös ügyek felszámolása. A magyar kormány és az uralkodó körök maguk formálhatták hadseregüket, s nekik kellett az ehhez szükséges intézményrendszert megteremteni, a békeszerzõdésben megszabott feltételek, a nemzetközi erõviszonyok által felállított korlátok között. Érdekes bejegyzéseket olvashatunk arról, hogyan játszotta ki a szigorú antantellenõrzést a magyar tábornoki kar. Shvoy részletesen megírja, hogy a békeszerzõdés által létszám, fegyverzet, minõség vonatkozásában elõírtakat nem tartották be a horthysta nemzeti hadseregben. Amikor az antant ellenõrzõ bizottsága megjelent, az anyagokat bérelt raktárakba szállították el, s a legénységet is betanították, mit mondhatnak az antant ellenõrzõ tisztjének.

Az ellenforradalmi rendszer egész politikai életét behálózva épültek ki a különbözõ titkos és nem titkos fasiszta jellegû társaságok. Ezek között - mint az Shvoy 1919-1944 közötti bejegyzésein is végigvonul - kiemelkedõ szerepet játszott az Etelközi Szövetség (Ex), a Kettõs Kereszt Vérszövetség, az Ébredõ Magyarok Egyesülete (ÉME) és a Magyar Országos Véderõ Egyesület (MOVE). Ezek - tagjaik révén - hosszú idõn át minden legális intézménynél erõsebb befolyással voltak Horthyra és az eseményekre. Shvoy maga is az Etelközi Szövetség alapító tagja volt. Mint a szegedi nemzetség feje, a 7-es számú igazolványt kapta. Bejegyzéseiben ismerteti a szervezet megalakulását, szervezeti kereteit, felépítését, (12) s a naplóbejegyzésekbõl végigkövethetõ az Ex hatalmi-politikai szerepe, sok vonatkozásban konkrétan ismerjük meg a szervezet kormánypártban és a politikai életben játszott tényleges befolyását, agresszivitását. 1923. november 3-án rendelet jelent meg a titkos társaságok feloszlatásáról. Shvoy részt vett azon a megbeszélésen, amely az Ex megszûnésének ügyében a kormányzónál volt. Az 1923. november 3-i és 4-i bejegyzés bizonyítja, hogy az Ex-tagok (a katonák mindenképpen) Horthyt tekintették illetékesnek, az Ex tulajdonképpeni fejének. Miután a titkos egyletekre vonatkozó kormányrendelet megjelent, a tisztek - becsületszóra - nyilatkozatot írtak alá, hogy többé nem tagjai az Ex-nek, sem más titkos szervezetnek. Mindez szemfényvesztés volt. “Aljas kettõs »játék« volt ez, a titkos társaságok a feloszlató rendelet után továbbra is fennmaradtak, és a tisztek tagok maradtak." Shvoy Kálmánt, miután 1938 novemberében szembefordult a kormánypárttal és Imrédyvel s a disszidensekhez csatlakozott, 1940. május 29-én kizárták az Ex-bõl.

A hatalomra került ellenforradalomnak világosan megfogalmazott programja nem volt, rendszerbefoglalt ideológiával a késõbbiekben sem rendelkezett. Mégis már 1919 õszén megfogalmaztak néhány alapelvet. Az ellenforradalom “kereszténynek" és “nemzetinek" nevezte magát, s a rendszer alapvetõ politikai irányvonalát az elsõ esztendõkben “keresztény kurzusnak". Shvoy Kálmán részletesen ismerteti a “szegedi gondolat" eszmekörének kialakulását és elemzi a “gondolat" összetevõit. Vélekedése szerint az eredetileg jól indult gondolatot éppen azok járatták le, akik elindították: “egy jelszóval, a »szegedi gondolat« jelszavával egy olyan irányzatot, egy olyan szerencsétlen és súlyos következményekkel járó kurzust indítottak el, amely az országnak sok kárt okozott... melynek rugója, ösztönzõje a zsidógyûlölet, a kommunizmusellenesség és a hatalomvágy volt... a »szegedi gondolat«-nak Szeged város lakossága itta meg a levét."

Vázoljuk fel röviden, hogyan tükrözõdik Shvoy Kálmán naplójában a politikai ás állami élet. Shvoy 1935-tõl kapcsolódott be a politikai életbe képviselõként. Hamarosan a parlamentben és a kormánypártban is sûrûn hallatta szavát, s annak rövid idõ után súlya lett. Ettõl kezdve sûrûsödnek a parlamenttel, a kormánypárttal és ezek szerepével kapcsolatban bejegyzéséi. Kitûnik, hogy itt mindig a kulisszák mögött zajlik lázas tevékenység. Ezért is folyik napjainkig hatóan történészek között a vita arról, hogy mennyiben volt parlamentáris, illetve álparlamentáris jellegû a rendszer, milyen szerepet vittek a felélénkült titkos társaságok, a felsõ döntések mennyiben születtek szûk körben vagy éppen az egyes klikkeken belül.

Shvoy részletesen ír az 1935-ös képviselõ-választásokon megválasztott parlament összetételérõl, a parlamenten belüli csoportokról, a belsõ harcról. Szerinte a parlament 1938-ig “diktatúrákat akadályozott meg", de az 1939-es törvényhozó testület (13) már összetételénél fogva hozzájárult ahhoz, hogy az ország a vesztébe rohant. Naplóbejegyzéseibõl azt érzékelhetjük, hogy döntõ esetekben a kormányok (a Gömbös-, az Imrédy-, a Bárdossy-kormány) és maga Horthy is (lásd 1938 novemberének eseményeit) semmibe vették a parlament szerepét.

Sokat foglalkozik azzal, jól jellemzi, hogy milyen szerepet játszott a kormánypárt és milyen volt a különbözõ párton belüli csoportok és klikkek szerepe. A politikai és katonai hatalmat gyakorló csoport összetételébõl szükségszerûen következett a vezetõ szerepért folyó harc, az érdekek összeütköztek, klikkek alakultak. Bejegyzéseiben ezekrõl szinte naponta szót ejt Shvoy Kálmán.

A párton belüli csoportok között megindult a küzdelem. A tét igen nagy volt. Bethlen szükségtelennek és veszélyesnek tartotta az addigi konzervatív kormányzati módszerek lényeges megváltoztatását. Gömbös viszont a totális fasiszta rendszer kiépítésére tesz kísérletet. Shvoy naplóbejegyzéseibõl az derül ki, hogy nem ismerte fel Gömbös céljait. Õt is megtévesztette Gömbös - ahogyan õ írja - “szemfényvesztése és halandzsázása".

A nagy választási siker ellenére 1935 õszétõl sokasodtak a Gömbös-csoport gondjai. A kormánypárt egysége a parlamenti választás után nem tartott sokáig. Amikor Shvoy kifejezi aggodalmait Gömbösnek a helyzet kormánytáboron belüli alakulása miatt, tulajdonképpen a Gömbös-féle “reformmozgalom" szélsõjobboldali jellegének nyilvánvalóvá válásáról beszél neki, s nem látja, hogy ennek éppen Gömbös a fõ mozgatója, irányítója és táplálója, hogy Gömbösnek éppen a kormánypárton belüli legszélsõjobboldalibb tömörülés, a “cs" csoport a legfõbb támasza.

Shvoy Kálmán naplóbejegyzéseibõl is az tûnik ki, hogy Gömbös halálával az általa képviselt politika, a totális diktatúra bevezetésére törekvõ csoportok elszigetelõdése, háttérbe szorulása nem következett be olyan mértékben, ahogy eddig gondoltuk.

Gömbös idején a vezetõ hivatalnoki rétegbe új emberek kerültek. Miniszterelnökségének 4 éve elegendõ volt ahhoz, hogy az uralkodó körök koalíciójában a dzsentri-katonatiszti fajvédõ körök javára tolódjanak el az erõviszonyok. Shvoy bejegyzéseiben nagy figyelmet szentel annak, hogy ez nemcsak a gazdasági-politikai életben következett be, hanem a hadseregben is. Ez utóbbiért teljes mértékben Gömböst teszi felelõssé. A hadseregben ez a gárda (elsõsorban Rátz Jenõ, Werth Henrik, Szombathelyi Ferenc és mások) a totális fasiszta törekvések hordozója, a külpolitikában pedig a hitleri Németországgal való szövetség szószólója lett. Ez a késõbbiek során végzetesnek bizonyult hazánk sorsára.

Darányi parlamenti bemutatkozásakor megvédte Gömbös emlékét és figyelmeztetett: ne próbálják õt elválasztani pártjától, amelynek egységét meg kívánja õrizni. Shvoy azonban naplóbejegyzéseiben megírja, hogyan nézett ki “ez a párt, amely kívülrõl olyan nagy és erõs volt". Darányi, felismerve a valóságos helyzetet, 1936 végén erõfeszítéseket tett a kormánypárton belüli ellentétek megszüntetésére. A pártban sokan - többek között Shvoy is - a pártszervezés hagyományos módszereihez való visszatérést szorgalmazták. Új szervezeti szabályzatot készítettek, melyben Shvoy - mint bejegyzéseiben említi - “a legtevékenyebb szerepet" játszotta. Neki való feladat, hiszen a hadseregben is állandóan az egyes szabályzatok minél jobbá tételén fáradozott. 1937 januárjára elkészült az új szervezeti szabályzót, s ez magával hozta a szélsõjobbszárny befolyásának ideiglenes csökkenését.

A szélsõjobbszárny, a “cs" csoport ezután arra törekedett, hogy szervezkedése súlypontját a társadalmi szervezetekbe tegye át, és fõleg az Ex-en belül ellentámadásba ment át. Shvoy bejegyzései mutatják, hogy az Ex-nek milyen pozíciója, állásbetöltõ szerepe volt a harmincas években végig, sõt a negyvenes évek elején is. Tudósít az újabb és újabb Exröpcédulák megjelenésérõl, amelyek ellepték a tereket és az utcákat és a szélsõjobboldali izgatás eszközei voltak. Gömbösnek felülrõl nem sikerült az “õrségváltás", most arra tettek kísérletet, hogy alulról próbálják kierõszakolni a diktatúrát.

A szélsõjobboldali irányzatnak váratlanul újabb zászlóvivõje támadt: Imrédy Béla, aki ettõl kezdve Shvoy naplóbejegyzéseinek központi alakja. Imrédy diktatórikusan, rendeletekkel akar az egész országban kormányozni. Ehhez részben a kormánypártban is megvan a támasza, a Gömbös idején kialakult “cs" csoport.

A további jobbratolódásnak nagy lendületet adott az Anschluss. Darányi kénytelen volt tárgyalni a nyilasokkal - Hubay Kálmánnal -, pozíciója azonban emiatt megrendült. Darányi megbuktatását a csalódott felsõházi konzervatív erõk vitték végbe.

Az új miniszterelnök, Imrédy egyénisége jelentõsen különbözött elõdjétõl, ambiciózus és rendkívül dinamikus volt, míg Darányi szinte mindenben határozatlan. Elhatározta, hogy egy mindem jobboldali erõt összefogó mozgalmat szervez, ez lenne az alapja az új kormánypártnak. Titkos terve, hogy eléri a parlament felhatalmazását a rendeleti úton való kormányzáshoz.

Imrédy és embere, Kolosváry-Borcsa Mihály elõször megpróbálják megnyerni maguknak Shvoyt, mert tudják, hogy sok képviselõ hallgat a szavára, “az idõsebb, komolyabb elemek" - ahogy Shvoy magukat jellemzi. Mivel látják, hogy nem fogadja el Imrédy diktatórikus elveit, nem is próbálkoznak többé vele. Imrédy a parlamentben - november 12-én - csak a korlátozott, az elsõ bécsi döntés eredményeként visszacsatolt területekre vonatkozó felhatalmazást kapta meg a rendeletekkel való kormányzáshoz, ezért ellentámadásba ment át, átalakította kormányát és menesztette a vele szembefordult minisztereket.

A kormánypártban azonban, ahogy Shvoy írja, a “komolyabb, idõsebb" képviselõk és a lemondott miniszterek mögött is jelentõs erõk álltak. A NEP november 15-i értekezletén ismertették Imrédy újjáalakított kormánya programját, s a legsürgetõbbként megjelölt parlamenti házszabály-reform nagy vihart kavart. Döntõ napok következtek. Ezeket Shvoy naplóbejegyzéseiben részletezi, hiszen az események tevékeny részese volt: Imrédy terveinek megakadályozására parlamenti akciót indítanak. A november 22-i kormánypárti értekezleten a házszabály-revíziót elleni tiltakozásul 54 képviselõ, illetve a másnap, illetve elõzõ napokban kilépettekkel együtt 62 képviselõ lépett ki a NEP-bõl. Amikor a kilépettek névsorát Horthy elé tárták, az kijelentette, de “hiszen ezek a legkiválóbb emberek". (14)

Shvoy bejegyzései szerint a kilépettek tulajdonképpen három csoportot alkottak: a Sztranyavszky-Komis-, a Bornemisza-Mikecz-csoportot, illetve voltak “a kettõ közöttiek", akik egyik csoporthoz sem csatlakoztak. Ezek összekötõ szerepet játszottak. Ide számította magát Shvoy is. A képviselõknek a kormánypártból való kilépése súlyos helyzetet teremtett. Az Imrédy-kormány elvesztette abszolút többségét a parlamentben, s a “disszidensek" részvételével másnap, 23-án, Imrédyt megbuktatták. (15) Shvoynak a meginduló pártbeli megbeszéléseken a honvédelmi miniszteri tárcát ajánlották fel.

Horthy fel volt háborodva, el volt szánva Imrédy leváltására, de a Sztranyavszky-Kornis-Bornemisza-Mikecz-Shvoy-csoportnak sem bocsátotta meg, hogy kül- és belpolitikailag nehéz helyzetben folyamodtak a kormánypárt kettészakításához.

Egy ideig mit Shvoy bejegyzései mutatják - mégis úgy tûnt, hogy Teleki miniszterelnökségével, a különbözõ csoportok támogatásával új kormány alakul. A németek azonban felléptek Imrédy oldalán. Horthy november 27-én döntött: Imrédy lemondását nem fogadja el. Shvoy megjegyzései jól tükrözik a “disszidensek" óriási csalódottságát. Shvoy Horthyt “esküszegéssel" vádolja meg. Shvoy ellen a kormánypárt és az egyetemisták Szegeden hatalmas tüntetéseket szerveztek, hadjárat indult ellene, követelték a mandátumáról való lemondását, amire õ nem volt hajlandó.

A “disszidensek" nem térhetnek vissza a pártba, külön blokkot alkotnak a parlamentben. De milyen ez a blokk? Elõbb-utóbb a széthullás lesz úrrá rajtuk.

1939. február végén megindult a kormánypárt újjászervezése. Március 4-én a “disszidensek" visszatérési kérelmét Teleki visszautasította, egyidejûleg a párt munkájának középpontjába a választási elõkészületeket állította. A választások hírére a disszidens képviselõk is csoportokat alakítottak. Shvoy egyikhez sem csatlakozott. Nézetei ekkor már inkább a Kisgazdapárthoz közelítették, a Szeged környéki szegény, kis- és nagygazdákkal, kis- és nagybérlõkkel állt szoros kapcsolatban, azok érdekét képviselte parlamenti felszólalásaiban is.

A naplóban részletesen foglalkozik a május 28-29-re kitûzött országgyûlési választásokkal. Sokat ír az elõkészületekrõl. A Kisgazdapárt képviseletében lépett fel, Eckhardttal jutott e tekintetben megegyezésre. Balfelõl a kormánypártra egyedül a Kisgazdapárt jelentett komoly ellenfelet. Shvoy részletes bejegyzései tanúsítják, hogy a közigazgatási gépezet milyen erõt összpontosított felõrlésükre, és milyen választási visszaélések sorát követte el a kormánypárt helyi gépezete, maga mögött tudva a fõispánt. Szegeden is inkább a nyilasokat hagyták érvényesülni. Végül a szélsõjobboldali pártok addigi 13 mandátumukat 49-re növelték. Ez még nem okozott gondot a kormányban, a parlamentben. Az már viszont igen - s ezt Shvoy világosan látja -, hogy a parlament belsõ összetételében és szellemében megváltozott, a nyilasok hangadók lettek és a kormányt támogató legszélsõségesebb jobboldali képviselõk nem határolódtak el világosan tõlük: így Imrédy bukása sajnos nem okozott törést a Gömbös-, Darányi-, Imrédy-féle “németbarát és reformpolitikai" irányvonalban. Shvoy mindezért Telekit teszi felelõssé, s ezt bizonyítani is kívánja sok bejegyzésével, bár Teleki iránti ellenszenve korábbi keletû.

Miután Shvoy Kálmán kilépett a kormánypártból - mint ez a naplójából is jól látszik -, politikai hajsza indult ellene is éppúgy, mint a többi disszidens képviselõ ellen. Míg azonban a többiek közül néhányan újra a rendszer támaszaivá váltak, addig Shvoy ellen, aki nem alkudott és nem hátrált meg, a politikai hajsza tovább folytatódott. Ez kifejezésre jutott abban is, hogy egy kirakatpert indítottak ellene “névtelen levelek írása" és “hamis vád" miatt. Hosszú ideig tartotta izgalomban Szeged, de az egész ország újságolvasó közönségét 1940-ben az a titokzatos levélhadjárat, amelyet ismeretlen levélíró indított. A címzett gr. Teleki Pál miniszterelnök volt, s a levelek a kormánypárt szegedi fõtitkárának, Szeged fõispánjának s a Szegedi Rendõr-fõkapitányság vezetõjének közéleti és társadalmi mûködését bírálták. A névtelen levelek írásával Shvoyt vádolták meg. Sokáig senkinek sem tûnt fel, hogy a koronatanú elfogult, mert az ügyben érintett Buócz Béla szegedi rendõr-fõkapitány beosztottja. Ellentmondó írógép- és írásszakértõi vélemények születtek. A per hosszú ideig elhúzódott és nagyon megviselte Shvoy Kálmánt. A bírósági eljárás minden fokozatán sorozatosan veszített Shvoy, csak a királyi Kúria állt végül mellé, mégpedig gr. Bethlen Istvánnak köszönhette ezt, aki Töreky Gézánál közbelépett az érdekében. A felmentõ ítéletet csak a felszabadulás után, 1947. február 7-én hozták meg. Shvoy Kálmán sohasem ismerte el - titkosan vezetett naplójában sem -, hogy a levelek szerzõje õ lett volna.

Nehéz lenne átívelni a bevezetõ tanulmányban valamennyi fontosabb gazdasági és politikai kérdést, amely a naplóbejegyzések lapjaiból elénk tárul. Foglalkozik Teleki öngyilkosságával, ami napjainkban, a História címû folyóirat ezzel kapcsolatos cikkei révén, újra élénk vita tárgya. Információit közvetlenül Werth Henriktõl nyeri. A horthysta igazságszolgáltatás bemutatása is végigvonul bejegyzéseiben. A dualizmus idõszakával szemben visszalépést jelentett az, hogy az igazságszolgáltatás rendszere jobban alárendelõdött a kormányhatalomnak és az “államérdek"-nek, az esküdtszék intézményét nem állították vissza, még korlátozott formában sem. A kivételes hatalom intézkedései voltak érvényben: a statáriális büntetõeljárás, az internálási rendszer, a rendõri felügyelet. Shvoy több “felsõ utasításra" hozott ítéletrõl ír. Ilyen a többszörös gyilkos Hrabák István különítményparancsnok felmentése, melyet csak a szavazóbírák kicserélésével értek el, vagy a csongrádi bombamerénylet elkövetõinek tárgyalása. Shvoy rögzíti, hogy Somogyi Béla és Bacsó Béla újságírók meggyilkolásának értelmi szerzõje maga Horthy volt, és egy pillanatra õ úgy is látta, hogy ez Horthy kormányzóságába kerül.

A napló bejegyzéseinek érdekes részei azok, ahol Shvoy Kálmán felvillantja a kormányzóhelyettes-választás körülményeit.

Érdeklõdésre tarthatnak számot az újvidéki vérengzéssel kapcsolatos bejegyzései. Szomorú és megdöbbentõ bekezdéseket olvashatunk a szegedi gettó borzalmairól vagy a bodajki vérengzésrõl. Sok helyen szól a baloldali, progresszív erõk küzdelmeirõl. Az 1944-ben vértanú halált halt Nagy Jenõ ezredes korábban Szegeden szolgált, és Shvoy bejegyzéseibõl tudhatjuk meg elõször, hogy a német konzul már itt figyeltette tevékenységét. Megírja, hogy a hírhedt szegedi rendõr-fõkapitány, Buócz Béla személyes adósságait állami közpénzekbõl fedezték.

Szeretnénk felhívni a figyelmet még egy fontosabb “politikai központ"-ra, amely a bejegyzésekben igen sûrûn szerepel, és úgy hisszük, e téma feldolgozása várat még magára: a budapesti kávéházak és vendéglõk politikai-agitációs szerepérõl van szó. A politikai, a harctéri és a gazdasági helyzet változásai lecsapódtak a kávéházi beszélgetések során, és jól nyomon követhetõ, hogyan és mikortól változik meg a politikusok és a katonák álláspontja a hazánk sorsdöntõ eseményeit illetõ kérdésekben. A megbeszélések színhelyei : a Modern, a Hangli, a Holub, a Kárpátia, a Vadászkürt, az Országház és a Hungária. A budapesti kávéházakban folyó világpolitikai vitákról természetesen maga Horthy is tudott, és azok jelentõségére rámutat az a tényezõ, hogy a németek figyelték e politikai csoportosulásokat. Shvoy Kálmán 1936-tól, majd különösen 1940-1944 között a pesti kávéházak szorgos látogatója.

A háborús eseményeket a katona, a jó szakember szemével kísér figyelemmel, és naplóbejegyzéseiben számot is ad ezekrõl.

Állandóan híreket szerez a keleti frontról szabadságra hazatérõ szegedi és pesti tiszttársaitól, s maga is hallgatja a Moszkvában mûködõ Kossuth Rádió és a szövetséges hatalmak rádióadásait. Sok-sok katonaszökevényrõl ír, különösen az 1944. december 1. után készült bejegyzéseiben. Megtudja, hogy Ungvárnál egy egész zászlóalj ment át a szovjet csapatokhoz. Sok tényt ismertet annak érzékeltetésére. hogy a magyar lakosság többsége a háború, a fasizmus ellen volt. Adatokat, tényeket közöl arról, hogy “a németek visszamenet kifosztják az országot és elhajtják a lakosságot".

A német megszállás napját Szegeden töltötte, a következõ napon azonban már Budapesten tartózkodott. Érdekesek a felszabadító harcokkal kapcsolatos feljegyzései, különösen a dunántúli harcokkal, a dunántúli tankcsatával kapcsolatos észrevételei. A harcokat a székesfehérvári püspöki palota tornyából követte nagy figyelemmel. A városnak többször változott a gazdája, s magát Shvoy Kálmánt is nem várt meglepetés érte: Székesfehérváron a nyilasok letartóztatták “közismert baloldali kapcsolatai" miatt, és elõbb Veszprémbe, majd Sopronkõhidára internálták. Csak 1945. április végén térhetett vissza ismét Szegedre, s azon nyomban “Pro Memoria" feljegyzést készített a szegedi demokratikus rendõrség politikai osztályának felkérésére a vezetõ horthysta tisztségviselõkrõl, a horthysta parlamentrõl, vezetõ tagjairól, a jobboldali szervezetekrõl, azok tevékenységérõl, a korszak prominens képviselõinek felelõsségérõl. Mint az iratok mutatják, ez segítséget nyújtott a megindult törvényes, bírósági felelõsségre vonásokhoz.

Hová is sorolható Shvoy személye, mely politikai irányzathoz, mik azok a jegyek, amelyek segítenek õt elhelyezni a magyar politikai életben? Csatlakozott az ellenforradalomhoz és mint vezérkari fõnöknek jelentõs szerepe volt abban, hogy Szegeden kiépítették a “nemzeti hadsereg" magvát. Horthy híve, ha nem is feltétlen híve. Naplóbejegyzéseibõl ugyanis világosan kitûnik, hogy sokáig legitimista, de késõbb annak restauratív jellege nélkül. Az antiszemitizmus idegen tõle, olyannyira, hogy ennek hangsúlyozása - a zsidó emlékmû felavatásának elvállalása - a harmincas évek elején katonai pályafutásába került.

A “keresztény-nemzeti" eszmekör alapján álló, középosztálybeli Shvoy Kálmán olyan mûveltebb, igényesebb, a nemzetközi kérdésekben szélesebb körûen tájékozott, szakképzett katona, majd politikus volt, aki egészségesebb társadalmat, komoly reformokat akart: gazdasági téren lefaragni a nagybirtokokat, komoly telepítésbe fogni, kihasználni az ország agrárjellegében rejlõ lehetõségeket. megrendszabályozni a tõkét, de nem antiszemita alapon, és nagyszabású szociális reformokat megvalósítani - ez volt programja. amelyet sok parlamenti felszólalásában és naplóbejegyzéseiben egyaránt hangsúlyozott.

Németellenessége és fasizmusellenessége szinte elszakíthatatlanul fonódott egybe, s ez nem párosult nála megátalkodott nacionalizmussal és irredentizmussal. Örült a visszakapott területeknek, de ezeken “demokratikus" kormányzást akart, mint ahogyan az egész országban. Németellenessége ellenpólusaként nem jelentkezik nála angolszász orientáció, mint másoknál, parlamenti felszólalásában hangsúlyozta. hogy szükséges volna Franciaország, valamint minden ország irányában is a barátságot keresni.

A “keresztény-nemzeti" eszmekör alapján állva, az antiliberális újkonzervativizmussal szemben azt vallotta, hogy a nemzeti érdekeket a napi politikában kell képviselni.

Eszmeköre határainak szabadsága teszi számára lehetõvé, hogy a fajvédõ szélsõjobboldal ellen forduljon, bár a korszak jellegzetes tünete, a Gömbös-féle “reformkorszak" politikai-szellemi megélénkülése rá is hat egy ideig. Késõbb szembehelyezkedik a “reformnemzedék"-kel, és a nagybirtokos-nagytõkés vezetésû, németellenes “alkotmányvédõ" táborhoz csatlakozik. Mutatja ezt pártbeli és disszidálása utáni baráti köre. ahova többek között Sztranyavszky Sándor, Kornis Gyula, Pesthy Pál, Zsitvay Tibor, Tildy Zoltán, Lányi Márton, Eckhardt Tibor, Lázár Andor, Marschall Ferenc, Bornemisza Géza, Mikecz Ödön tartoznak.

Shvoy lelkiismereti válságba kerül, mert látja, hogy a kurzuson belül még a Bethlen-féle konszolidációs rezsim sem tudta végrehajtani az újkonzervatív reformprogramot, tehát valami más kell helyette. Mi ez a más`' “Reformok kellenek" - mondja, mert a reform-konzervativizmus a reform szót kiejtette szótárából. De hogyan lehetne ezt megoldani, hiszen a középosztály válságban van.

Elõtérbe kerül tevékenységében a német fasiszta befolyás és a szélsõjobboldali irányzatok elleni harc. A polgári szabadságjogok védelme nála egy meglehetõsen homályos keresztény demokrácia társadalmi ideáljának körvonala, de hangsúlyosan és világosan látszik, hogy a liberalizmus felé mutató iránnyal. Polgári liberális gondolatkörét mutatja, hogy a nemzeti érdekek képviseletét mindennél fontosabbnak tartja.

Harcos németellenessége, fasizmusellenessége és függetlenségi eszméje, az antiszemitizmus elutasítása a harmincas évek végétõl már komoly bátorságot igényelt. Bukása az akkori politikai-társadalmi közegben szükségszerû volt. Ezekkel az elvekkel - amely emberi tulajdonságait tekintve becsületességgel, feddhetetlenséggel, megvesztegethetetlenséggel párosult-vállalt kormánypárti tagságot, illetve képviselõséget. Majd eljut a Kisgazdapárthoz, de elbukik a küzdelemben, mert ellenfelei disszidálását sem bocsátották meg neki.

Shvoy személyének megítélésekor tehát feltétlenül számításba kell venni politikai-ideológia fejlõdését, ami az egyre inkább jobbratolódó ellenforradalmi rendszer körülményei, sõt a szélsõjobboldal elõretörése hatására ment végbe. Szembehelyezkedett ezzel az irányzattal. A szociális problémák felé fordult, azoknak reformokkal való megoldását sürette. A parasztság, konkrétan a Szeged környéki kis- és nagyparasztok, a bérleteken gazdálkodók és a tanyai lakosság érdekeiért harcolt - a parasztságot tekintette társadalmi bázisának. Nem véletlen, hogy a kormánypárttal való fájdalmas szkítás után a kisgazdapárti szervezkedés felé fordult.

Shvoy Kálmán naplója és emlékirata sok új ténnyel, adattal gazdagítja eddigi ismereteinket az ellenforradalmi rendszer negyedszázadáról.

* * *

A napló és az emlékirat anyagát párhuzamosan közöltük. Az emlékiratot dõlt betûs szedéssel választottuk el a naplótól. Shvoy Kálmán eredeti, évek szerinti bejegyzéseinek megfelelõen kronologikus sorrendet követtünk.

Ideális terjedelmû jegyzetapparátus elkészítésére törekedtünk. nem tekintettük feladatunknak a szerzõ megállapításainak minõsítését, csupán jelentõs tévedéseire hívjuk fel a figyelmet, illetve a megértést segítõ magyarázatokat adunk.

Az egész anyagot szöveghûséggel közöljük. Csak a helyesírást és a hibásan írt személyneveket javítottuk, valamint pótoltuk a hiányzó írásjeleket. A földrajzi neveket a mai írásmód szerint javítottuk. Amikor a naplóíró keresztnevet említ, zárójelben feltüntettük a vezetéknevet is.

A napló és az emlékirat 1918-1945 közötti teljes történeti értékû vagy történeti érdeklõdésre számot tartó anyagát közöltük. Nem vettük fel a kötetbe az elsõ világháborút megelõzõ idõszak anyagát, valamint a felszabadulás utáni bejegyzéseket, visszaemlékezéseket. A szerkesztõ szándéka az volt, hogy a horthysta rendszer negyedszázadára vonatkozó bejegyzéseket adja közre, követlen elõzményeivel - a Tanácsköztársaság idõszakával és a világháború utolsó hónapjaival - együtt.

Shvoy Kálmán naponta jegyezte fel a maga számára az emlékezetes eseményeket, minden esetben az év, a hónap és a nap megjelölésével kezdve az írást, majd megjelölte a reggeli ébredés idõpontját - ezt követi a napi események leírása -, a lefekvés idõpontját, gyakran az aznapi idõjárást is. Az ébredést, lefekvést és az idõjárás közlését minden esetben elhagytuk, és az olvasmányosság miatt ezt a kihagyást nem is jelöltlik. Sûrûn elõfordul, hogy 2-3 napig nem jegyez fel semmit naplójába, esetenként pedig teljesen személyes jellegû dolgokról ír, ezeket elhagytuk. A családi, személyes jellegû beírások közlésére a kutatási engedély nem is terjedt ki. Sok esetben elhagytuk a már ismert tények közlését, néhányszor azonban ismert eseményeket is közlünk, hogy a naplóból az események fonala pontosan követhetõ legyen. A kihagyásokat barom ponttal jeleztük.

A napló mellékleteit képezik a Shvov Kálmán által gondosan megõrzött eredeti iratok, ezekbõl fakszimiléket adunk.

Megtisztelõ kötelességem, hogy köszönetet mondjak a kiadónak és lektoraimnak segítségükért. Õszinte köszönetet mondok Ránki Györgynek, különösen a bevezetõ tanulmányt segítõ észrevételeiért. Külön köszönöm a napló és emlékiratanyag metodikai közlését, egész szerkezetét érintõ javaslatait. Hálás köszönetet mondok Bölöny Józsefnek. aki felejthetetlen segítséget nyújtott a bevezetõ. a napló, az emlékiratanyag. a teljes jegyzetapparátus, sõt a mutatók átnézésével ahhoz. hogy a lehetõség szerint minél kevesebb kiolvasási, elírási vagy névhibával jelenhessen meg ez a kötet.

Perneki Mihály

(1) Csongrád megyei Levéltár, 9/1971. lt. sz. és 44/1971. lt. sz. Shvoy Kálmán levele a levéltár igazgatójához. [vissza]

(2) Ekkor, 1971. november 15-én készült az özvegy által átadott emlékiratokról a levéltári letéti szerzõdés. [vissza]

(3) A Magyar Népköztársaság Legfelsõbb Bíróságának Pf. III. 21 444/1978/5. sz. ítélete. Budapest 1979. január 22-én dr. Benedek Károly s. k., a tanács elnöke. [vissza]

(4) Napló, 1919. április 27. [vissza]

(5) Páter Zadravecz titkos naplója. Szerk. Borlányi György. Kossuth Könyvkiadó 1967. 45-46. old. [vissza]

(6) 1922. április 1-i naplóbejegyzéshez tartozó emlékiratrész. [vissza]

(7) Napló, 1920. június 14. [vissza]

(8) Nemes Dezsõ: Az ellenforradalom története Magyarországon, 1919-1921. Akadémiai Kiadó 1962. 43. old. [vissza]

(9) Keresztes-Fischer Lajos tábornokról van szó, nem fivérérõl Keresztes-F'ischer Ferenc késõbbi belügyminiszterrõl. [vissza]

(10) A nemzeti hadsereg klikkjérõl, a vezérkari fõnök, a fõparancsnok és a honvédelmi miniszterek közötti ellentétekrõl a Napló bejegyzései mellett lásd Tóth Sándor: A Horthy-hadsereg szervezete (1920- 1944). Hadtörténelmi Közlemények, 1958. 5. évf. 1-2. sz. 51 -70. old. [vissza]

(11) Horthy Miklós titkos iratai. Szerk. Szinai Miklós és Szûcs László. Kossuth Könyvkiadó 1962. 232. old. [vissza]

(12) Nemes Dezsõ idézett munkájából (156-160. old.) részletesen ismertté vált a szervezet mûködése, tagjainak kiléte. [vissza]

(13) A korszak utolsó törvényhozó testülete az 1939. június 10-re hirdetett országgyûlés ma-radt, melynek lejáró mandátumát az illegalitásba szorított ellenzék távollétében hozott 1944: VII1. tc. egy évvel meghosszabbította. [vissza]

(14) Napló, 1938. november 22. [vissza]

(15) Imrédyt 115:94 arányban szavazták le. [vissza]