Újabb kötettel gyarapodott a két világháború
közötti idõszakról szóló emlékiratok
sora. Dr. vitéz Shvoy Kálmán ny. altábornagynak
a Csongrád megyei Levéltárban õrzött irathagyatékából
állította össze és látta el elõszóval
a kötetet Perneki Mihály.
Shvoy Kálmán irathagyatéka naplóból (1941.
január 1. -1955. április 3.), eredeti dokumentum-mellékletekkel
gazdagított, 1942 elsõ felében írt "naplószerû
emlékiratból" (1914. július 25. - 1940. december 31.),
továbbá egy 1952-bõl származó "Emlékiratom"
címû visszaemlékezésbõl áll. Ezek felhasználásával
készült a kötet, korlátozva az idõhatárokat
az 1918 és 1945 közötti periódusra.
Formailag ugyan napló, de valójában visszaemlékezés
a kötet nagyobbik része. Ezt ki kell emelni, hiszen az eseményekkel
párhuzamosan, folyamatosan vezetett napló forrásértéke
és kezelése más, mint egy 1942-ben készített
visszaemlékezésé, különösen, ha össze
van szerkesztve egy jóval késõbb írt emlékiratból
kiválasztott részekkel. E három alkotó elem világosabb
elkülönítése a kötet javára vált
volna.
A szegedi ellenforradalmárok közül Prónay Pál
és Zadravetz István után Shvoy Kálmán
a harmadik, akinek immár megjelent a naplója, visszaemlékezése.
E fontos források egyik közös vonása az, hogy mindhárom
szerzõ politikai karrierje Szegeden kezdõdött, és
ez a tárgyalt korszakot illetõen csaknem végig, ha nem
is egyformán, meghartározója mindhármójuk
politikai hovatartozásának. A másik közös vonás:
mindhárman a "kegyvesztettség" vagy a félreszorultság
állapotában írták meg visszaemlékezéseiket,
gyûlölve mindenkit, akirõl feltételezték, hogy
részese politikai pályájuk hanyatlásának,
lezárulásának, és akadályozója az
oly nagyon áhított hatalmi pozícióba való
visszakerülésüknek. A gyûlölet torzító
prizmáján keresztül láttatják írásaik
legtöbb szereplõjét.
Az emlékiratok értékét, érdekességét
nagymértékben meghatározza, hogy ki
volt írójuk; milyen "közelrõl" látta, láthatta
az eseményeket; részese vagy netán elõidézõje
volt-e azoknak; milyen hírforrásokkal rendelkezett. Ugyancsak
lényeges körülmény az is, hogy a visszaemlékezõ
mennyire tudja és akarja láttatni a történések
mozgató rugóit. És hogy a visszaemlékezés
rögzítésének idõpontja mennyire meghatározó
lehet, arra éppen e kötet szolgáltat jó példát,
amikor egymás mellett olvashatjuk ugyanazokról az eseményekrõl
és személyekrõl az 1942-ben írottakat és
a tíz évvel késõbb - egészen más történelmi
szituációban - készített kommentárokat. Az
a tény, hogy a visszaemlékezõ szinte akarva-akaratlanul
(Shvoy esetében nem is mindig akaratlanul) megszépíti az
eseményekben játszott szerepét, "átértékeli"
a szereplõket, a történéseket, tévútra
vezetheti az olvasót, sõt olykor még az elõszó
íróját is.
Ki volt valójában Shvoy Kálmán? Honnan figyelte
az eseményeket? Milyen szerepe volt bennük?
Shvoy Budapesten született 1881-ben, egy vasúti tiszt gyermekeként.
1899-ben végezte el a Ludovika Akadémiát. Az elsõ
világháborúban tisztként harcolt. 1918 novemberében
érkezett Szegedre, s ott a katonatanács elnöke lett. A Tanácsköztársaság
kikiáltása után a franciák által megszállt
Szegeden Horthy Miklóssal és Gömbös Gyulával
együtt munkálkodott az ellenforradalmi hadsereg megszervezésén,
mint az elsõ hadseregparancsnokság vezérkari fõnöke.
Katonai karrierje gyorsan ívelt felfelé. 1920 novemberében
vezérkari ezredes, majd a hadsereg vezénkari fõnökének
szárnysegéde (1922), késõbb a honvédfõparancsnok
vezérkari fõnöke (1923), aztán Szegeden ezredparancsnok
(1924), 1927-ben tábornokká léptették elõ,
1931-ben pedig Horthy altábornagynak nevezte ki. Errõl
jegyezte fel; "Elértem tehát azt a rendfokozatot, amelyet
elérni célul tûztem ki, amellyel a »kegyelmes«
cím járt." (110. old.)
Milyen katonának láttatja magát? Kemény, szigorú
fegyelmet megkövetelõ tisztnek, aki büszke arra, hogy rettegnek
tõle. Töri magát, hogy mindenben kiválót nyújtson.
Nem kis önelégültséggel írta a fõparancsnokságon
végzett munkájáról: "Elértem, amit akartam,
mert leraktam az új fõparancsnokság alapját, megszereztem
neki a tekintélyét, a honvédség fegyelmét
egészen új alapokra fektettem, a személyi ügyek intézésében
egész új rendszert és új szellemet létesítettem."
(92. old.)
A hadseregben szerzett tapasztadatai, az onnan látott események
egy részének rögzítése a visszaemlékezésekben
sok részletadattal szélesíti ismereteinket az ellenforradalmi
hadsereg megszervezésérõl, a legfelsõ katonai vezetés
belsõ viszonyairól, és egy nagyratörõ ember
szemüvegén keresztül képet ad a tábornoki kar
akkori vezetõ alakjairól.
Ez a "félelmetes hatalmú és hírû" katona -
ahogyan Zadravetz nevezte - 1933 októberében egy horthysta
fõtiszttõl szokatlan, a rendszer szellemétõl idegen
(ezért megbocsáthatatlan) lépésre vállalkozott:
részt vett és beszédet mondott a zsidó temetõben
a hõsi emlékmû felavatásán. A következmény:
sajtótámadás, fõparancsnoki figyelmeztetés.
1934. október 1-vel nyugdíjba kényszerült. Katonai
pályájának ezzel vége.
1935-tõl kezdte el "civil" politikusi pályáját.
Januárban megválasztották a kormánypárt,
a Nemzeti Egység Pártja (NEP) szegedi szervezete elnökének,
majd az 1935-ös parlamenti választásokon a kormánypárti
listán Gömbös után másodikként
országgyûlési képviselõnek Szegeden. Új
politikai fórumok nyíltak meg elõtte. Mint Szeged nagyhatalmú
politikai ura, mint képviselõ közelebb került a kormámypárt
szûkebb vezetõihez. 1938-ban tagja lett a NEP országos (30
tagú) vezetõségének. Ezekben az években szervezett,
agitált, intrikált, a képviselõházban rendszeresen
felszólalt, és várta, hogy valami magasabb pozícióba
kerül. 1937-ben azt jegyezte fel, hogy a honvédelmi miniszter maga
mellé akarta venni államtitkárnak. 1938 elején azt
rögzítette, hogy szóba került a kormánypárt
elnökének utódaként.
Amikor Imrédy Béla megkapta a megbízást a
kormányalakításra 1938 tavaszán, Shvoy naplójában
ez olvasható: "reám különösen
számít. Felajánlotta a Ház alelnökségét,
amit szívesen vállaltam." (167. old.) De ebbõl sem lett
semmi. És Shvoy 1938 novemberében elkövette azt a késõbb
oly sokszor megbánt lépést, hogy aláírta
azt az ívet, amelyen az Imrédy diktatórikus törekvéseivel
szembeforduló csoport bejelentette a kormánypártból
való kilépését. Újbóli megkérdezése
nélkül az ívet benyújtván "kiléptették"
a kormánypártból. Így tagja lett annak az érdekes
politikai színfolttot jelentõ, átmeneti politikai csoportosulásnak,
amelyet általában "a disszidensek" jelzõvel illettek. Shvoy
idetartozása újabb nézõpontot juttatott érvényre
visszaemlékezéseiben. Azt kellett ugyanis tapasztalnia, hogy ez
a "disszidens" sors meglehetõsen sanyarú sors. Õ ugyan
továbbra is eljárt a parlamentbe, felszólalt, igyekezett
eleget tenni az általa elképzelt "képviselõi
eszménynek". Ám keserûen így emlékezett ezekre
a napokra: "a parlamentben csak én dolgoztam, én szólaltam
fel, de nem jött el senki tõlünk, se Sztranyavszkyéktól
- egyedül álltam fel, üres padsorok elõtt. De elvégeztem
a kötelességem". (194. old.)
Egyre nagyobb kiábrándultsággal követte az eseményeket,
de még nem adta fel a reményt: hátha megbocsátanak
neki a csúcson levõk, a volt szegedi bajtársak. Amikor
ez nem történt meg, elkövetkezett utolsó politikai kísérlete
a feltörésre.
1939-ben a képviselõválasztáson a Kisgazdapárt
színeiben indult Szegeden, Eckhardt Tibor után második
jelöltként. Négy év leforgása alatt két
választáson vett részt mint képviselõjelölt.
Az elsõrõl, ahol kormánypárti jelölt volt,
gyõztesként távozott; a másodikról viszont
már vesztesen, osztozva számára szokatlan, de az ellenzéki
sorsot választók által már jól ismert élményekben
és kudarcban.
Shvoy Kálmán a választási vereség után
egyre inkább kiszorult a közéletbõl. Egy darabig még
a városi politikában vívta csatáit, de amikor névtelen
levelek szerzõségével vádolva (nem jogerõsen)
elítélték, a városi közéletbõl
is kiszorult.
Életének ebben a szakaszában szerzett élményei, ennek tükrözõdése naplójában ugyancsak sok érdekes részlettel gazdagítja a korról, a kormánypárt belsõ viszonyairól, a szereplõkrõl eddig alkotott képet és árnyaltabbá teszi azt. Így érdekes a korabeli szegedi politikai élet belsõ harcainak, személyi viszonyainak megjelenítése.
Igen sok új részletismerethez jutunk Shvoy munkája alapján
az ellenforradalmi rendszer legjelentõsebb, titkos fasiszta szervezetérõl,
az Etelközi Szövetségrõl (EKSZ), melyben Shvoy ugyancsak
szerepet játszott. Ott volt az EKSZ alapítói között.
Büszkén rögzítette, hogy õ volt a szövetség
7. tagja. Egy darabig a szegedí szervezet (nemzetség) "nemzetségfõje".
Prónay Pál, majd Zadravetz naplója nagyon
sok fontos adatot szolgáltatott az EKSZ megalakulására,
a húszas évek elsõ felében betöltött szerepére
vonatkozóan. Eddig is voltak fontos, de csak szórvány publikált
adataink az EKSZ-nek a harmincas években folytatott munkájáról,
de hogy folyamatosan hogyan mûködött, milyen szerepet
játszott a személyi kérdések eldöntésének
befolyásolásában - mindez Shvoy feljegyzéseibõl
válik világosabbá. Értékesek azok az adatok
is, amelyek az EKSZ tagjaira vonatkoznak.
Shvoynak a kormánypártból való kilépése,
a helyi EKSZ-vezetõkkel történt csatái után
logikus következmény volt, hogy kizárták a Magyar
Fajvédõ Szövetségbõl. (Ez volt az EKSZ fedõneve.)
De õ megfellebbezte a döntést. Naplója szerint csak
elvi okokból, ám a naplóból az is kiderül,
hogy nagyon is izgatta: mi lesz a döntés. És amikor Feilitzsch
Bertholdtól, a "fõ EKSZ-embertõl" megkapta a választ,
hogy fellebbezését elutasították, naplójában
dühösen legazemberezte õket. A naplószerû visszaemlékezésben
elítéli Prónayéknak, Héjjaséknak a
fehérterror idején elkövetett gyilkosságait, sõt
az 1952-ben fogalmazott emlékiratában még Horthy
felelõsségét is felemlegeti. Héjjas Iván
bírósági tárgyalásával kapcsolatban
felháborodottan írta: "Errõl tudtak a kormány
tagjai és tûrték. Miért? Csak egy lehet a felelet,
hogy Horthy engedélyezte. És hol maradt Horthy esküje a törvények
betartásáról és betartatásáról?"
(79. old.)
E felháborodás hitelét azonban jelentõsen csökkenti
az az eset, amit a napló egy bizonyos pontig nyomon követ: "Hrabák
István fõhadnagy a kommün után Szatymazon felakasztotta
Kukovecz Nana festõnõt, s ezért megindult ellene a hadbírói
eljárás. További vád is felmerült ellene, ti.
hogy eltulajdonított kincstári lovat és felszerelési
tárgyakat. A hadbírák »utaztak« reá.
Meg kellett menteni õt, nehogy kivégezzék, lefokozzák
a paragrafusokat nézõ hadbírák. Ezért külön
összeállított hadi törvényszék lett kirendelve..."
A tárgyalást akkor elhalasztották. (71. old.) Késõbb
- írja a szerzõ - "Hrabák ügyének a tárgyalását
újra megkezdi a haditörvényszék, amely megfelelõen
van összeállítva." Shvoy az eredményt megelégedéssel
jegyezte fel: "Hrabákot - dacára a tárgyalást
vezetõ bíró okoskodásának - fel is mentik."
(78. old.) A képhez hozzátartozik az is, hogy Hrabákot
a második világháború befejezése után
Shvoy Kálmán elrejtette bátyjánál, a püspöki
uradalomban. Ezt persze nem a naplóból tudjuk, hanem a jegyzet
alapján, annak a pernek az anyagából amelynek során
Hrabákot a Szegedi Katonai Bíróság 1960-ban
halálra ítélte.
A háború évei alatt Shvoy nagy buzgalommal kísérte
figyelemmel a hadieseményeket. A háború okairól,
kimenetelérõl írott nézetei olykor meglepõek,
de a maga korában nem egyedülállóak. Szerinte 1939-ben
a háború a zsidók és Hitlerék között
folyik. (209. oid.) Egy soproni zárdában, a nyilasok által
elrendelt internálása alatt, 1945. március 19-én
ezt jegyezte fel: az természetes, hogy minden becsületes magyar
kívánja a németek gyõzelmét, mert "...a
mi gyõzelmünk is, úgy én is kívánom
azt!" De ne várják, hogy vakon higgyen a gyõzelemben: "
...sok minden olyat látok, amelyek a gyõzelem reményét
napról napra csökkentik". (319. old.)
A Shvoy ellentmondásos cselekedetei, gondolatai alapján kialakuló összbenyomás arra a következtetésre juttatja az olvasót, hogy mint másoknál is elõfordult már, Shvoynál sem állt arányban a túlfûtött ambíció a világ dolgaiban való eligazodás képességével.
Noha a jegyzetek és az elõszó több ponton jól
eligazítanak (viszonylag kevés bennük a tárgyi pontatlanság),
egy lényeges kritikai megjegyzést nem lehet mellõzni.
A naplók emlékiratok elõszavának elsõrendû
feladata, hogy biztos iránytût adjon az olvasó kezébe
a magyarázatot igénylõ események, a szerteágazó
gondolatok, a szubjektív értékelések közötti
eligazodáshoz. Ez kétségkívül igen nehéz
feladat, különösképpen egy hosszú idõszakot
átfogó visszaemlékezés esetében. A kötet
elöszavának ezt a feladatot nem sikerült megfelelõen
megoldania. Nem tudta elkerülni a mûfaj buktatóit. Az elõszó
szerzõje nemegyszer Shvoy "megszépítõ" szövegének
befolyása alá került, s így a Shvoyról rajzolt
kép "szebb" a valóságnál.
Ez az ismertetés nem vállalkozott Shvoy Kálmán teljes
portréjának megrajzolására. A recenzens csupán
azt tekintette feladatának, hogy az emlékirat szövegére
támaszkodva elmélyítsen néhány jellemzõ
vonást az elõszóban felvázolt arcképen, illetve
egy-egy részlettel kiegészítve korrigálja azt, hogy
ezzel is elõsegítse a teljesebb és hitelesebb kép
kialakulását. Mindenesetre: a kiadó jó szolgálatot
tett a könyv megjelentetésével.
(Kossuth Könyvkiadó, 1983.)