Gondolatok a mű elemzéséhez
A romantika kérdései és eszmék hatása
|
A romantika, amely kénytelen-kelletlen szembenézett a 18. század szép és nagy eszméinek megvalósíthatatlanságával, érthetően védte és mindenek fölé helyezte a személyiség autonómiáját. Kiteljesedését az alkotó, teremtő, soha-sem-voltat létrehozó, s ezáltal szinte az istenlét közelébe emelkedő emberben, a zseniben találta meg.
A tudomány és a technika fejlődésének az az emberöltőnyi szakasza, ami az első szerves vegyület előállításától (1828) Darwin törzsfejlődési tételeinek publikálásáig (1863) eltelt, az eredmények és a válaszok mellett újabb, nehéz kérdéseket is felvetett. Az angol tájképfestő, William Turner megörökítette a hóviharral küszködő gőzhajót, a természet és a technika csatáját, a mi Petőfi Sándorunk a szabadság jelképét látta a vasútban. Csakhogy: amíg az alkotó-teremtő ember (tehetsége révén) már-már elszakadni látszott társadalmi korlátaitól, a természeti törvények mindjobban feltárt, meghatározó szövevényével találta magát szembe. A tények egzaktsága, számszerű voltuk, statisztikai leírhatóságuk jelentette a “pozitivizmust", a mérhető tudományát, amely visszahatott a módszertanra és a filozófiára is. Ez utóbbi pedig magasabb szinten tette fel azokat a kérdéseket, amelyek a 18. századtól vártak válaszra: Van-e fejlődés, haladás? Mi az egyes ember szerepe a világméretű folyamatokban? Vannak-e örökérvényű eszmék? (Matúra Klasszikusok)
Madách olvasmányai a forradalom előtt a szabadelvű történelembölcseleti művek, a lét iránti bizalmat, a haladásba vetett hitet és optimizmust jelentették. Azt, hogy az élet megérthető és elrendezhető. Hegel történetfilozófiája hatott a költőre leginkább, mert ezt érezte a legegyetemesebbnek: a szabadság öntudatosodása az emberben maga a világtörténet haladása. Az ember azonosul az “Abszolút Szellemmel”, alkotó, teremtő istenülése létünk egyetemes folyamata. A hegeli dialektika: tézis – antitézis – szintézis tisztán azonban nincs jelen a műben.(Németh G. Béla)
|
Az ellentétek harcát felvonultatja Madách, de a fejlődésbe vetett hite megbicsaklik. Olvasmányai ugyanis a szabadságharc bukása után a kor természettudományos pozitivista-materialista művei voltak.
A XII. színben láthatjuk a divatos tanok közül a frenológia, a koponyatan hatott rá, mely szerint a koponya alkata határozza meg az ember jellemét és képességeit. Az utópista szocializmus egyik képviselőjének “jövendő társadalma” rajzolódik ki ugyancsak ebben a színben: Fourier falansztre. A XIV. színben az antrópia-elmélet megvalósulását fedezzük fel, az az a Napenergia fogytával a Föld, ill. maga a civilizáció is elpusztul. A Madách világképének meghatározó felismerése, hogy a természeti determináltságunkkal számolnunk kell. A Tragédia befejezése pedig Kant hatását mutatja: a világ teljességében soha nem ismerhető meg, tehát örök tanulság marad a kétely és a küzdés Ádám számára is.
E problémák művészi ábrázolására az addig kipróbált műfaji keretek nem voltak elégségesek. Az eposz korszerűsítése nem sikerült. A romantika ötfelvonásos dráma szerkezete és a korban adott színpadtechnika sem tette lehetővé az írói fantázia szárnyalását. A gondolati líra terjedelmét és sokféleségét sem lehetett tovább növelni. A költőnek szabad tér- és időjátékra, nagy hagyományokra, mítoszokra volt szüksége, éreztetve művében állandó személyes érdekeltségét, jelenlétét a végső, nagy kérdések felvetésében és a válaszok keresésében, hogy az emberről, a vázolt problémák hordozójáról, tárgyáról és alanyáról szólhasson. Madách meglelte a számára megfelelő romantikus műfajt, a drámai költeményt, ahol hőse kozmikus térben és világtörténelmi időben kutathatja élete értelmét.
A drámai költemény világirodalmi helye
Az ember tragédiáját emlegették emberiségkölteménynek, lírai drámának vagy egyszerűen csak könyvdrámának. A drámai költemény meghatározó eleme a “költemény” főnév, a “drámai” melléknév csak megkülönböztető a műfajon belül. (Németh G. Béla) Összetett, kevert műfaj, amelyben összefonódik a drámai és a gondolatlírai jelleg.
Persze, mint minden műfaj, ez sem előzmények nélkül való. Az Isten és az ember viszonya szinte a középkori moralitás és misztériumjátékokig, vagy Dante Isteni színjátékáig vezethető vissza. 1835-ben a lengyel Zygmunt Krasinski Istentelen színjátéka már címében is erre utalt. De ugyanígy előzménye Milton eposza, Az elvesztett paradicsom. A drámai költemény iskolateremtő, nagy példája mégis Goethe Faustja volt. Hatására bontakozott ki az emberiségköltemények első hulláma, benne az angol Byron Manfredje, Kainja, Shelleynek A megszabadított Prornétheusza.
|
Hogy a műfaj alkalmasnak bizonyult egyetemes érvényű gondolatok megfogalmazására, azt bizonyítja a második hulláma, az 1850-es, 60-as években írott művek. 1848-49, a liberalizmus európai méretű válsága, majd a gyors változásokat ígérő “népek tavaszának" kudarca után, de annak tapasztalatával, csaknem a Tragédiával egyidőben készült Victor Hugo műhelyében a Századok legendája (1859), s Madách halála után néhány évvel a műfaj utolsó, igazán nagy műve, Ibsen Peer Gyntje (1867).
Az irodalomtörténet meg szokta különböztetni a faustiádákat, azaz a mitikus-szimbolikus keretű, egy főhős személye köré épülő műveket és az epikusabb francia változatot: az emberiségkölteményt, amelyben a hős különböző alakokban születik újjá a viszonylag önálló történelmi epizódok során. Madách műve e két világirodalmi fejlődésvonal metszéspontjában áll, szerencsésen egyesítve mindkét altípus lehetőségeit.
Újabban kétszintes drámaként is értelmezik, mert benne nem a szereplők hálózatában, horizontálisan bontakozik ki az ellentét, hanem vertikálisan, a dráma két szintje között. (Bécsy Tamás) A felső világ, amely kozmikus erőkkel bír és az alsó, evilági szintet törvényekkel látja el. Az alsó szint pedig az emberi világ, a történések színtere, de a felső színt ellentétes erői (Úr és Lucifer) befolyást akarnak gyakorolni az emberre. (Varga Pál) Ez a drámai forma vált alkalmassá Madách belső drámai vitájának objektiválására: Mi az emberi élet célja és értelme? Van-e szabad akarat? Beszélhetünk-e fejlődésről? stb.
Hazai előzményei
Sokan úgy tartották, hogy Az ember tragédiája magányos alkotás. A reformkor gondolati lírájának, verses epikájának és drámájának egyik legértékesebb vonulatát adják azok a művek, amelyek az emberi lét és cselekvés értelmét kutatták. E képzeletbeli lajstromon Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Czakó Zsigmond, Petőfi Sándor neve áll egymás mellett. Elgondolkodni, kételkedni, kétségbeesni csak az tud igazán, aki nagyon hisz valamiben, aki akár az életét tette egy eszmére vagy eszmerendszerre. Kölcseytől a Vanitatum vanitas (1823), Vörösmarty Csongor és Tündéje (1831), versei közül a Gondolatok a könyvtárban (1844), Az emberek (1846), Czakó Zsigmond elfeledett, furcsa drámája, a Leona (1846), Petőfi Felhők-ciklusa (1845-46), Az apostola (1848) jelzi számunkra, hogy a kérdező-elmélkedő költői magatartás folyamatosan jelen van költészetünkben.
|
1849-nek, a szabadságharc bukásának kellett nálunk is eljönnie ahhoz, hogy a reformkorban még csak eseti kérdésfeltevés alapproblémává váljon, a rövid ideig a világfejlődés élvonalába került magyarság sorsélményévé. Vörösmarty rapszódiái, Arany Jánostól A nagyidai cigányok (1850), Kemény Zsigmond regényei és tanulmányai, Vajda János röpiratai, Széchenyi István döblingi hagyatéka árulkodnak róla, hogy a magyar írástudóknak ez a nemzedéke valóban szembenézett a “mi dolgunk a világon?" Világos utáni újrafogalmazott kérdésével. (Matúra Klasszikusok)