|
|
|
A távolbalátásról
Ha
már az élőszó és a zene drótnélküli átvitelében nagy csodát látunk, kétségtelen,
hogy a képeknek az atmoszférán át való továbbítása még nagyobb csoda. Jól
megérthető tehát, hogy a probléma megoldásán évek óta dolgoznak s a nagy nyilvánosság
élénken, hogy ne mondjuk, türelmetlenül - érdeklődik a munkálatok iránt. Minthogy
ismételten hallunk a távolbalátás terén elért haladásról, sokan vannak, akik
már be sem tudják várni, hogy rádiókészülékükön az előadások képei is megjelenjenek.
Ily messzire természetesen még nem jutottunk és a szikraképek alapelvének
ismertetése után a nehézségek okaival is meg fogunk ismerkedni. Ha egy nyomtatott
képet annak számos árnyalatával megtekintünk, a drótnélküli átvitel lehetőségét
első pillanatra egyáltalában érthetetleninek fogjuk tartani. A megoldáson
töprengve kétségbeejtő bizonytalanság érzése fog el bennünket s talán a képet
még merevebben szemügyre vesszük.
Ekkor aztán
hirtelen valami meglepő dolgot látunk, valami olyant, ami sok embert első
pillantásra meglep, mert abban valami újszerűt lát: a kép a pontok sokaságából
áll, melyek nagyobbak vagy kisebbek, öszszességükben sötétebben, vagy világosabban
hatnak és így a világosságot és árnyékot természethűen váltakozva tüntetik
fel. Minél jobb a papiros és minél finomabb az ábrázolás, annál kevésbé vehető
észre a képnek pontokra való szétbontása, avagy mint a szakember mondja: raszterezése,
hiszen tudjuk, hogy a beosztás néha oly finom, hogy minden négyzetcentiméterre
10.000 pont is esik, holott durvább újságpapiroson való nyomásnál ez a szám
400-ig süllyed. Ezzel már tovább jutottunk, mert tudva azt, hogy a nyomdászat
(autotípia) az egyes árnyalatokat pontokra való szétbontással (pontelemzéssel)
állítja elő, egyetlen ötlet felvillanása megvilágíthatja előttünk a szikrakép
problémáját. Fontoljuk meg jól: a kép felbontásával nagy sokaságú egymás mellett
elhelyezkedő elemeket nyertünk; ha már most minden egyes ily képelemet megvilágítási
fokának (fényértékének) megfelelően nagyobb, avagy kisebb .áramlökésre, áramimpulzusra
átváltoztatunk és ezzel egy szikraadó telepét irányítani tudjuk, elvben máris
készen áll a képadó berendezése. A felvevőnél megismétlődik az egész játék,
csakhogy fordított sorrendben. A beérkező nagy frekvenciájú (nagy rezgésszámú,
nagy hullámszámú, vagy szapora váltakozású) rezgések a rendes módon erősítést
és egyenirányítást kapnak, akkor azután fényrelét (átvivő, felfogó, áramváltó)
vezényelnek, melynek vékony fénysugara fényérzékeny papiroson, avagy filmen
lépésenként felépíti a pontozott képet, amely azután az eredetinek teljesen
megfelel. Torzítatlan
képet csak akkor nyerhetünk, ha a leadó berendezés eredeti képhengere és a
felvevőberendezés fényérzékeny papírhengere pontosan egyenlően forognak. Ezt
a pontos együttjárást (szinkron járást) "szinkronizálás"-saI biztosítjuk.
Ez a szinkronizálás volt az első jelentékeny nehézség, mely ma már leküzdöttnek
tekinthető, ámbár a hozzátartozó készülékek még nagyon költségesek.
A kép minősége,
mint az eddigiekből is kitűnik, a képelemek, tehát képpontok számától függ;
négyzetcentiméterenként 2500 pontot kísérleteknél már több ízben alkalmaztak.
A kísérletek szerint a képátvitelek nagyjában megfelelőeknek bizonyultak,
de felismerték, hogy a képátvitelek általános bevezetéséhez legalább 10.000
pont továbbítása szükséges. A leadóknál ez a szám ma már könnyen elérhető.
Itt a lepontozás (Ablastung) folyamata következő: a képhengerre eső fénysugarakat
különböző fényerősségben vetítik vissza egy fotocellára. A fotocella, mely
külsőleg nagyon jelentéktelennek látszik, az egész leadóberendezésnek a "szeme".
Gyűrűs alakú, nemes gázzal töltött üvegburkolata van. Belső részében a cellát
félig kálium tükörzet borítja. Ennek a fémnek az a nevezetes tulajdonsága
van, hogy a megvilágítás mértéke szerint elektromos ellenállása megváltozik.
A fotocella tehát közvetlenül arra szolgál, hogy a képpontokat áramimpulzusokra
átváltoztassa. A felvevő áltamáson ezeket az áramimpulzusokat, - melyek az
atmoszférán átvezető utat elektromágneses hullámok alakjában tették meg, -
újból optikai benyomást keltő formára kell átváltoztatni. Ezt a célt az egész
összberendezés másik szeme: a Kerr-féle fényrelé szolgálja, mely szerkezetét
és egész felépítését tekintve még a Carolus-féle fotocellánál is csodálatosabb.
Egy nitrátégő világítása a relé segélyével különböző fényerősségekre - mint
ezt a leadó példája mutatta - állítandó be. E célból először is a fénysugarakat
egy lencsével összegyűjtik, azután egy első prizmán, a Nicol-prizmán átvezetik.
Egy ily Nicol-féle prizma két, kanadabalzsammal összeragasztott kettőspátprizmából
áll és a fényt polarizálja (sarkítja). Fénypolarizáláson egy sajátságos jelenséget
értenek: a fény rezgésének egy bizonyos síkba való forgatását. A
polarizált fényt azután a Kerr-kondenzátorban felbontják és tovább forgatják
és pedig különböző mértékben aszerint, amint a kondenzátor kapcsain - a felvevő
berendezéstől függően - magasabb avagy alacsonyabb feszültség mutatkozik.
A kondenzátor lemezei (fegyverzete) között egy meghatározott szigetelőanyag
van: üvegfényű, folyékony nitrobenzol, melynek törési tulajdonságai a fényáramlás
másodszori változtatásának előfeltételeit szolgáltatják. Hogy a Kerr-kondenzátorban
előállított fényerősség ingadozásait láthatóvá tegyük, a fény depolarizációja
végett egy második Nicol-féle prizmára van szükségünk. Látható, hogy a megoldás
rendkívül bonyolult és teljes megértése egészen rejtett, titokzatos fizikai
hatások ismeretét tételezi fel. De tévedés volna azt hinni, hogy mindezzel
kimerítettük a nehézségeket, mert még nem tettünk említést a lepontozó berendezésről,
(tapogatókészülékről), melynek az a feladata, hogy a fénysugarat megszakítsa.
Gyorsan forgó lyukasztott tárcsákat és tükörkerekeket alkalmaztak eddig, azonban
2500 képpontszámon túl már alkalmatlannak bizonyultak. Itt a Braun-féle cső
már további haladást ígér és talán néhány év elteltével - legalább egy helyi
adóállomás körzetében - általánosságban lehetségessé válik az éter hullámain
érkező varázsképekeket a távolbalátó-felvevőkészülék vetítőernyőjén felfogni,
ez azonban jelenleg csupán a kutatók laboratoriumában és néhány újságvállalat
üzemében történik.
Kollman, Franz: A modern technika csodái, [év nélkül] Bp., Dante 152–155. pp
(c) JATE Egyetemi Könyvtár, Szeged, 1998-1999.