Klebelsberg halála határkő a magyar színház történetében, mert a helyébe lépő új kultuszminiszter ebben az évben elbocsátja Hevesi Sándort a Nemzeti Színháztól és Márkus Lászlót, az Operaház főrendezőjét nevezi ki a színház igazgatójának. Ezzel lezárult az ország első színházának művészi szempontból igen magas színvonalú és gazdag korszaka.
A vidéki színtársulatok ún. kerületi rendszerben játszottak, amely
1879-től 1949. jún-ig, a színházak államosításáig állt fenn. Az egyes
színikerületek több városból ill. kisebb helységből álltak, ahol az
előadási jogot az Országos Színészegyesület javaslatára a
Kultuszminisztérium adta ki az igazgatónak, ha megfelelő tőkével
rendelkeztek a társulat fenntartására.
Állandó vidéki színház a korszakban csak Szegeden, Debrecenben és Pécsett
működött.
A színjátékokkal kapcsolatban előzetes cenzúra nem volt, de a
rendőrség ügyeletes tisztje jelen volt az előadásokon, s főleg arra
ügyelt, hogy államellenes és erkölcsöt sértő szöveg ne hangozzék el a
színpadon.
A 30-as években nehéz gazdasági körülmények között virágzott a Radnai
vezette operaházi együttes. A rendezők közül Oláh Gusztáv és a fiatal
Nádasdy Kálmán a
leghíresebbek. Ekkorra válnak elismert művészekké Fülöp
Zoltán (szcenikus), Márk Tivadar (jelmeztervező), Tolnai Pál (műszaki
assisztens). A zenei életben két zseniális karmester emelkedik ki: Sergio
Failoni és tanítványa, Ferencsik János.
Az Operaház énekesi közül a legkiemelkedőbbek: Budánovits Mária,
Basilides Mária, Báthy Anna, Dobay Lívia, Halász Gitta, Némethy Ella,
Orosz Júlia, Rella Gabriella, Réthy Eszter, Sándor Erzsi, Walter Rózsi; a
férfiak közül: Dalnoki Viktor, Halmos
János, Kálmán Oszkár, Koréh Endre, Losonczy György, Maleczky Oszkár,
Pataky Kálmán, Palló Imre, Rösler Endre, Svéd Sándor, Székelyhídi Ferenc,
Szemere Árpád, Székely Mihály, Toronyi Gyula, Závodszky Zoltán.
Radnai a műsor összeállítására is nagy hangsúlyt fektetett: a klasszikusok
mellett számos új hazai és külföldi operát mutatott be. Állandó műsoron
volt Bartók két műve: A kékszakállú herceg vára és A fából
faragott királyfi.
Azonkívül színpadra állította Kodály Psalmus Hungaricusát, a
Háry Jánost és a Székelyfonót, az addig csak
operettszínpadon játszott János vitézt, A mosoly országát
(Lehár Ferenc) és a Gindittát. Ő mutatta be először Dohnányi Ernő
A tenor című operáját.
Eddig hiányzó műveket vitt színpadra: Mozart Cosi fan tutte,
Verdi Falstaff, Handel Lerxese; legnagyobb sikere azonban
Poldini Ede Farsangi lakodalom című műve volt, mely az ő
igazgatósága alatt élte meg a 100. előadását. Külföldi darabok közül
Muszorgszkij Borisz Godunov, Csajkovszkij Anyegin, a
balettek közül Csajkovszkij Diótörő és Rimszkij-Korszakov
Seherezádé és Sztavinszkij Petruska kerültek fel a műsorra.
Erkel operái közül a Hunyadi László 1934-ben 436-szor, a
Bánk bán 290-szer került színpadra.
Radnai műsora - nemcsak az egyes operák rendezéséhez, szcenikai megoldásához és az énekesek előadásához értett - hanem önmagában is kerek egész volt: a magyar és külföldi művek, klasszikus és modern darabok, operák és balettek tökéletes egyensúlyban voltak.
Mikor Radnai 1935-ben igen fiatalon meghalt és Márkus László vette át az Oparaház vezetését, szinte semmi nem változott. A társulat művészileg összekovácsolt volt. A nehéz évek mind művészileg, mind politikailag 1938 után következtek.
A 30-as évek másik jelentős alakja Németh Antal volt. Hóman Bálint 1935-ben nevezte ki a Nemzeti Színház igazgatójává, a szabad kezet adott neki a színház újjászervezéséhez. Teljes mértékben ki is használta a lehetőséget, elbocsátotta a "nagy öregeket" (Aczél Ilona, Csathó Kálmán, Bartók Gyula, Rózsahegyi Kálmán), s elszerződtette a magánszínházak legjelentősebbjeit: Jávor Pált, Csortost, Somlay Arthurt, Gózon Gyulát, Rajnai Gábort, Tőkés Annát, Berky Lilit, Titkos Ilonát. Egész sor fiatal tehetséget karolt fel: Apáthy Imre, Ungvári László, Szabó Sándor, Várkonyi Zoltán, Ujlaki László, Pataky Jenő, Kovács Károly, Gobbi Hilda, Szeleczky Zita, Szörényi Éva, Lukács Margit - ők alkottak a színház együttesének élvonalát a jubileumi esztendőben, 1937-ben. Másik újításaként játékmesterré nevezte ki Odry Árpádot és Nagy Adorjánt.
1937-ben ismét felújította a Nemzeti Kamaraszínházat, amely Hevesi Sándor távozásakor szűnt meg. Jellegzetes darabjai voltak Az ember tragédiája, a Bánk bán, a Csongor és Tünde újjárendezései, Shakespeare-, Molier- és Ibsen-darabok felújításai. Új bemutatói: Krasinsky Pokoli színjáték, Kállai Miklós Roninok kincse, O'Neill Amerikai Elektra. Ez utóbbiak voltak a legnagyobb sikerei. Az Amerikai Elektra Bajor Gizivel és Csortos Gyulával a főszerepben 21-szer került színre. Érdeme, hogy Radnaihoz hasonlóan, egy olyan összeforrt és minőségileg magas színvonalú együttest hagyott hárta, amely a 60-as évekig vezető szerepű volt a főváros színházaiban.
E két nagy színházon kívül egyre jobban kiemelkedett egy új, a Magyar Színház, 1932-től fogva, mikor is Hevesi Sándor lett a rendező, aki komolyabb darabokat vett műsorra és emelte a színvonalat is. Az együttes meglehetősen középszerű volt: voltaképpen egy nagy színészre épült: Törzs Jenőre, és néhány jelentős vendégre pl. Csortosra, Somlayra. Néhány a Hevesi rendezte darabok közül: Zilahy Lajos A tizenkettedik óra, Faragó Sándor Barlangvasút; A kőszívű ember fiai Jókai-adaptáció, E. Lavery Az Úr katonái, Parker Disraeli, Shalespeare III. Richárd, Elmer Rice Az utca, Heltai Jenő A néma levente és a felújított Móricz-darab Légy jó mindhalálig. Közülük legjelentősebb A néma levente, amelyhez megnyerték Bajor Gizit a női főszerepre, és olyan sikert aratott, hogy csak Bajor egyéves szabadságának lejárta miatt kellett levenni a műsorról.
A főváros legjelentősebb magánszínháza a Vígszínház volt, ezekben
az években Jób Dániel vezetése alatt, állandó, jól összeszokott
társulattal: Varsányi Irén, Gombaszögi Frida, Gombaszögi Ella, Góthné
Kertész Ella, Góth Sándor, Somlay Arthur, Rajnai Gábor, Kabos Gyula stb.
Jób mellett Hegedűs Tibor
volt a rendező. Bús Fekete László és Fodor László művei mellett rangosabb
nevek is megjelentek: Molnár Ferenc és Hunyadi Sándor szinte valamennyi
művét bemutatták. Házi szerzőjük lett Szomory Dezső és Csathó Kálmán. Bár
- némi igazsággal - azzal vádolták a színházat, hogy kiszolgálja a sznob
közönséget, elsőként mutatott be olyan darabokat, a melyeket senki nem
mert vagy nem is tudott műsorra tűzni: pl. Bruckner Angliai
Erzsébet, Hauptmann Naplemente előtt, Dumas Kaméliás
hölgy, Shaw Caesar és Kleopátra, O'Neill Ifjúság,
Bernstein Reménység, Bourdet Nem olyan időket élünk, Fehér és
fekete. Nagy siker volt O'Neill Mindörökké és Osborne A
világ közepe című darabja.
Sorozatban játszotta előszür Csehov műveit és Pirandello Hat
szerep keres egy szerzőt című forradalminak érzett drámáját. 1930-ban
először vitte színre Brecht Koldusoperáját.
A Belvárosi Színházat Bárdos Arthur vezette. Korlátolt befogadóképessége és szűkös színpada miatt kis személyzetű darabokat játszott. Legnagyobb sikereit Shaw Szent Johannájával aratta, mely ezúttal két fiatal tehetség felfedezését is jelentette: Bulla Emma és Páger Antal innen indult művészi útjára.
A Király Színház a 30-as évek elején a tönk szélére jutott. Voltak próbálkozások a megmentésére, de végülis a nevezetes épületet be kellett zárni, 1936-ban pedig lebontották. A bukás valódi oka azonban nem a rossz színházvezetés volt, hanem a 20-as évektől egyre jobban növekedő Fővárosi Operettszínház, amely magához ragadta az operettműfaj monopóliumát, és olyan művészeket szerződtetett mint Honthy Hanna, Rátkai Márton és a Latabár-testvérek. Az Operettszínház legvirágzóbb korszakát élte a 30-as években, és akkor szerzett helyzetét a mai napig megtartotta az operett terén. Legnagyobb sikerét Kálmán Imre Csárdáskirálynőjével aratta, 1000. előadását 1970-ben élte meg.
Említésre méltóak a kabarék is, mert 1907 óta fontos szerepet töltöttek be a főváros társadalmi életében. Ez volt ugyanis az a hely, ahol olyasmit is el lehetett mondani, amit sokszor még az újságok sem mertek megírni. Ebben az időben legjelentősebbnek számított a Pódium Kabaré, ahol Békeffi László konferanszai voltak a legsikeresebbek.
A két világháború közötti Magyarországról a történelemkönyvek egyértelműen negatív képet festettek, pedig ez az évtized nemcsak a Gömbös Gyulák és a Szálasiak kora volt, hanem Szabó Dezső, Kosztolányi, Babits, Móricz, Radnóti, Bartók, Kodály és színházi vonalon Hevesi Sándor és Radnai Miklós kora is. Ezek bizonyítják, hogy még a legsúlyosabb politikai és társadalmi viszonyok között is meg lehet és meg kell őrizni a humánumot, s ha olykor nagy áldozatok árán is, de emberek tudunk maradni.