Kormányok
A Darányi-kormány belpolitikája
Címlap

 

A Darányi-kormány belpolitikai mûködése (1936-38)

Darányi Kálmán miniszterelnöki kinevezésének fõ oka az az igény volt, hogy Gömbös jobboldali radikalizmusa után helyreálljon az ellenforradalmi rendszer megingott kül- és belpolitikai stabilitása. A konzervatív birtokosok közé tartozó Darányi alkalmasnak látszott arra, hogy a politikai erõk közt sikeres kompromisszumok árán egyensúlyt teremtsen. Elsõdleges feladatának az alkotmányjogi reform végrehajtását tekintette, melynek két legfontosabb összetevõje a kormányzói jogkör újabb kiszélesítése és a titkos választások bevezetése volt.

Darányit rutinos, képzett politikusnak tartották. Bár nem volt nagy formátumú, koncepciózus egyéniség, azt joggal lehetett várni Bethlen hajdani államtitkárától, hogy megállítja a jobbratolódás folyamatát. Darányi nem is hagyott kétséget afelõl, hogy politikáját a konzervativizmus jegyében fogja alakítani. Helyzete azonban távolról sem volt könnyû. Igaz - Károlyi Gyulával ellentétben - a válság közvetlen gazdasági gondjai már jórészt megszûntek, ám az a társadalmi-politikai közeg, amelyben dolgoznia kellett, az elmúlt években jelentõs átalakuláson ment át. A Gömbös-éra a középrétegek fokozódó politikai aktivitását, hatalmi elõretörését jelezte. Ezt a nyomást rendkívül nehéz volt elhárítani, mert az úri középosztály hatásos ideológiával és nem minden alap nélkül önmagát a legfõbb államfenntartó erõként nevezte. Másrészt az 1930-as évek elsõ felében gomba módra szaporodó titkos társaságok és társadalmi egyesületek révén, szervezettsége és érdekérvényesítési lehetõsége nagymértékben megnövekedett. Ezzel összefüggésben komoly gondot okozott a kormánypárt belsõ struktúrája, a "Gömbös-árvák" jelenléte. A NEP a gömbösi örökséghez való viszony kérdésében erõsen megosztottá vált. A konzervatív kormánypolitika Bethlen óta arra épült, hogy az "alsóbb társadalmi osztályokat" politikailag semlegesítse, önálló szervezõdésüket megakadályozza. Az 1930-as évekre kiderült, ez az állapot egyre nehezebben tartható fenn. Új mozgalmak jelentek és erõsödtek meg, amelyek már egyértelmûen bizonyos munkás- és paraszti rétegek megnyerését vették célba. A megnövekedett állami szociálpolitikai feladatok elõl egyetlen kormány sem zárkózhatott el. A változások jeleként felerõsödött polarizáció és mozgás jellemezte a politikai életet: új pártok, csoportok alakultak, majd szûntek meg, számos képviselõ cserélt pártot. A legerõsebb ellenzéki erõvé elõlépett Kisgazdapárt 1936 márciusában elõször hirdette meg saját földreformprogramját. Az 1930-as évek közepe a népi mozgalom fellendülésének idõszaka. Részben erre alapozva, az aktívabb politizálás igényével 1937 márciusában saját szervezetet hoztak létre - Féja Géza, Kovács Imre és mások vezetésével - Márciusi Front néven. A Márciusi Front részben saját belsõ gyengesége folytán rövid életû, alapvetõen szellemi mozgalom maradt, nem vált párttá és nem jutott el a szélesebb paraszti tömegekhez. Ennek ellenére jelentõs hatást gyakorolt fõleg az értelmiség fiatalabb generációjára. Átalakuláson ment át a politikai katolicizmus is. A Keresztény Községi Párt irányítása Wolff Károly 1936-ban bekövetkezett halála után Csilléry András kezébe került. Csilléry irányítása alatt a párt hanyatlani kezdett és mind szélsõségesebb irányba csúszott el. A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt választási kudarca után felmerült a belsõ megújulás és a különbözõ keresztény erõk egységbe tömörítésének az igénye. A kettõ közül az utóbbi valósult meg. 1937 januárjában létrejött az Egyesült Keresztény Párt, amelyben azonban a kereszténydemokrata erõk csekély befolyáshoz jutottak.

A jobboldali radikalizmus problémája

A legsúlyosabb kihívást a nemzetiszocialista mozgalom jelentette. Ilyen jellegû pártok már jó ideje mûködtek. Kezdetben az 1935 márciusában létrehozott Nemzet Akaratának Pártja sem tûnt ígéretesebbnek. Mégis, ekkor, a NAP élén indult el a politikai közszereplés útján a késõbbi hírhedt nyilasvezér, Szálasi Ferenc. Szálasi biztos katonai pályáját - vezérkari õrnagyként dolgozott - adta fel a politika kedvéért, amikor is 1935-ben nyugdíjaztatta magát. Anemzetiszocialista erõknek azonban nem sok "babér termett", a szélsõ jobboldalon eleinte mindenki Gömbösre figyelt. Gömbös bukása és a konzervatívok újbóli kormányra kerülése közben Szálasi 1936-ban Németországban járt, s az ottani tapasztalatokkal felvértezve vetette bele magát az itthoni küzdelembe. Zavaros, ideologikus programját, amelyet õ maga "hungarizmus"-nak nevezett el, szélsõséges szociális demagógia, túlfûtött nacionalizmus, valamint a náci típusú diktatúra követelése jellemezte. A NAP határozta meg elõször a nyilvánosság elõtt - szintén náci mintára - a zsidóságot faji alapon.
 Darányi Kálmán miniszterelnöki kinevezését 1936 õszén konzervatív részrõl tehát nagy várakozás kísérte, amelynek õ igyekezett is megfelelni. Leépítette a pártapparátust, a pártvezetés élére mérsékelt politikusokat ültetett. A kormányfõ eleinte a szélsõjobboldallal szemben is határozottnak bizonyult. 1937 folyamán betiltatta a két legjelentõsebb nemzetiszocialista erõt a NAP-ot és a kaszáskeresztes mozgalmat, vezetõiket - Szálasít és Böszörményit pedig kisebb börtönbüntetésekre ítélték. Egy fegyveres puccskísérlet lehetõségének felmerülése kapcsán retorziókat léptettek életbe a Magyar Országos Véderõ Egylet (MOVE) ellen. Az intézkedés a MOVE-nak szólt, de a többi szervezet is érthetett belõle. A Gömbös által nyugdíjaztatott, ám most honvédelmi miniszterré kinevezett Rõder Vilmosra várt az a feladat, hogy a szélsõjobb további térnyerését megakadályozza a hadseregben. Darányit azonban kezdettõl óvatosságra intette, hogy az erõsödõ szélsõjobb heves sajtókampánnyal és utcai tüntetésekkel válaszolt lépéseire, ráadásul tekintettel kellett lennie a NEP-en belül tekintélyes erõt jelentõ volt Gömbös-párti képviselõkre. Korlátozott lehetõségei az alkatának is jobban megfelelõ kompromisszumos politika irányába tolták. Ez tükrözõdött a kormány összetételében is: egyfelõl megtartotta elõdje számos emberét - Bornemisszát, Hómant - másfelõl visszahozta a kormányba Fabinyit és Imrédyt. A MOVE megrendszabályozása - a várakozásokkal ellentétben - egyedi jelenség maradt. A szélsõjobb ellen a továbbiakban sem az egyesületekben, sem a sajtóban nem lépett fel. A kormánypárton belül pedig megnyerni, vagy legalábbis semlegesíteni igyekezett õket. Annyi eredményt valóban elért, hogy a hajdani Gömbös-tábor elkezdett széthullani. Egyesek, mint Bornemissza Géza és Mikecz Ödön, kiegyezve Darányival megtartották pozíciójukat, mások - Marton Béla - kivárásra rendezkedtek be és végül néhányan - Rajniss Ferenc, Hubay Kálmán sorolható ide - a nyilasok között vélték megtalálni számításukat. A demokratikus erõk régi követelése, a titkos választójog bevezetése mindinkább megkerülhetetlennek látszott, különösen, hogy azt - saját bázisuk megerõsödését remélve tõle - a nyilasok is támogatták. A konzervatív politikusok viszont joggal tartottak attól, hogy a titkos választojog bevezetése egy olyan "radikális" összetételû parlamentet eredményezne, amelyben a jobb- és baloldali ellenzék, azaz a kisgazdák, de különösen a nyilasok jelentõs szerephez jutnának. A várható negatív következmények ellensúlyozására korrektívumokra van szükség. Ez a választójog szûkítését, valamint a kormányzó és a felsõház jogkörének bõvítését foglalta magába. Az alkotmány jogi reformok ügyében Darányi Kálmán 1936. december 3-ra pártközi konferenciát hívott egybe, ahol a konzervatív tábornak általánosságban sikerült elfogadtatnia a részt vevõ pártokkal a három javaslatot. 1937-ben a kormány erõfeszítéseit jórészt ezek megvalósítására koncentrálta. Elõször a kormányzói jogkör kiterjesztését sikerült elfogadtatni a parlamenttel. Az 1937. évi XIX. tc. kiterjesztette Horthy halasztó erejû vétójogát - a neki nem tetszõ törvényjavaslatokat mostantól két alkalommal küldhette vissza megfontolásra a parlamentnek - és egyértelmûen megszüntette annak lehetõségét, hogy személyét az országgyûlés felelõsségre vonhassa. Emellett utódajánlási jogot biztosított a kormányzónak. A felsõházi reform ügye távolról sem volt ilyen könnyû feladat. Igaz, a felsõház korábban határozott ellenállást tanúsított Gömbös diktatórikus törekvéseivel szemben, ám a baloldali ellenzéknek komoly fenntartásai voltak a "grófok és bankárok" gyûjtõhelyének tartott intézménnyel szemben. Ennek ellenére még ugyanezen év végén sikerült tetõ alá hozni a reformot. (1937. évi XXVII. tc.) Eszerint a második kamara kétszer is visszaküldhetett valamely törvényjavaslatot a képviselõháznak, s ha ezután sem volt egyetértés a két ház között, akkor az adott kérdésrõl együttes ülésen, titkos szavazással kellett dönteni. Utoljára került sor a választójogra. A kormány tervezete szerint a titkosság bevezetése fejében csökkenteni kell a szavazásra jogosultak számát, amit a mûveltségi cenzus és az életkor felemelésével kívánt elérni. Ez utóbbi elképzelés érthetõen nagy vihart kavart ellenzéki körökben. A választójogi javaslat elfogadtatására már csak a következõ kormány alatt kerülhetett sor.
A lakosság szélesebb rétegeit az alkotmányjogi reformoknál jobban érdekelték a Darányi-kormány szociálpolitikai elképzelései. Darányi ezen a téren ha óvatosabb formában is, de lényegében a gömbösi úton haladt. Az 1937. évi XXI. tc. fontos kérdések egész sorát rendezte és többnyire a munkásságra kedvezõ módon. Kimondták, hogy ha valamely területen a munkabérek indokolatlanul alacsonyak, akkor a minimálbért hivatalosan kell megállapítani. Ily módon jelentõs bérrendezésekre került sor, amelyek - 1938 végéig - a munkásság kb. 60%-át érintették. Elõírták, hogy a munkások munkaideje heti 48, a tisztviselõké heti 44 óránál hosszabb nem lehet. Bizonyos feltételek megléte esetén pedig minimálisan évi hat nap fizetett szabadságot kell a munkavállalók részére biztosítani. 1937-ben ez közvetlenül 69 ezer embert érintett. 1938-ban pedig végre sor került (XII. tc.) a mezõgazdasági munkásság kötelezõ öregségi biztosítására, amely az 1920-as évek vége óta szinte minden kormány programjában szerepelt. 1937 végén tehát még úgy tûnt, hogy sikerrel járhatnak Darányinak a rendszer megszilárdítására irányuló törekvései.

A gyõri program és a Darányi-kormány bukása

1937-re részben a nemzetközi téren bekövetkezett változások, részben a magyarországi szélsõjobb erõsödése folytán a hazai közélet egyik kulcskérdésévé a demokráciához, illetve a diktatúrához való viszony lett. A fasizmus veszélye ellen legkorábban és legkövetkezetesebben az SZDP és Rassayval az élen a polgári baloldal lépett fel. A publicisztika terén az egy ideig több szociáldemokrata folyóirat fõszekesztõjeként tevékenykedõ Mónus Illés, valamint az urbánus írók voltak a legaktívabbak. Idõvel jelentõsen bõvült a diktatúra- és fasizmusellenes erõk tábora, elõbb a legitimistákkal, majd 1935 után a Kisgazdapárttal, a Zichy János vezette Egyesült Keresztény Párttal és a Bethlen nevével fémjelzett konzervatívokkal. A megváltozott helyzetben felmerült egy szélesebb összefogás gondolata is. A kommunisták népfrontajánlatát azonban egyetlen erõ sem vette komolyan, egyfelõl a bolsevizmussal kapcsolatos félelmek, másfelõl pedig a hazai kommunista mozgalom gyengesége miatt. Több realitása volt annak, hogy szorosabb együttmûködés jöjjön létre a baloldali és konzervatív polgári erõk, valamint a kisgazdák között, azon az alapon, hogy a fennálló rendszer még mindig jobb bármilyen diktatúránál. A remélt szövetség azonban nem jött létre, mert egyik fél sem kívánta feladni eredeti programját: Rassayék a demokratikus választójoggal, a kisgazdák a földreformmal kapcsolatos követeléseiket, Bethlen pedig az elõbbiekkel kapcsolatos fenntartásait. Végül csak annyi történt, hogy az említett erõk az 1937. októberi körmendi gyûlésen hitet tettek a "rend és az alkotmányosság" mellett. Darányit Hitler sikerei, valamint az a tény, hogy a nyilasok a hatósági rendszabályok ellenére tovább erõsödtek, sõt, újabb mandátumokat szereztek a parlamentben, teljesen elbizonytalanította. A különbözõ szélsõjobboldali egyesületek aktivitása megnõtt. 1938 elején egyetemi zavargások voltak. Az újév napján mintegy 100 ezer nyilas röplap árasztotta el a fõvárost "1938. Szálasi" felirattal. Darányi ilyen körülmények között addigi politikájának erõteljes módosítására szánta el magát. Nem mert nyíltan fellépni a szélsõjobboldal ellen, ehelyett egyes követeléseik átvételével próbálta leszerelni õket.
 Fokozódó elégedetlenség volt megfigyelhetõ a hadsereg vezetésén belül is. Egyes vezetõk úgy látták, hogy a nemzetközi viszonyokban bekövetkezõ változások távlati hatásaként nem lehet kizárni egy nagyméretû katonai konfliktus lehetõségét. A magyar hadsereg viszont erre - felszereltségét és erejét tekintve - semmilyen módon nincs felkészülve. A tisztikar követeléseit Rátz Jenõ vezérkari fõnök képviselte a leghangosabban, de támogatták õt ebben olyan régivágású, Horthyhoz feltétlenül hû tábornokok is, mint Soós Károly. A fejlesztési igény tehát önmagában még nem tekinthetõ negatív jelenségnek, az viszont, hogy ezzel párhuzamosan a tisztek egy része növekvõ mértékben fordult a politika felé, már igen. A követelések hatására a miniszterelnök - Imrédy gazdasági számításai alapján - 1938. március 5-én, a kormánypárt gyõri nagygyûlésén meghirdette az 1 milliárd pengõs fegyverkezési programot. A lehetõségeket és az alacsony indulási színvonalat jól mutatja, hogy ebbõl csak 600 milliót kapott közvetlenül a hadsereg, 400 milliót nélkülözhetetlen ipari és infrastrukturális beruházásokra kellett fordítani. Az Anschluss polgári körökben óriási félelmet és aggodalmat keltett, amit foj kozott, hogy Berlin némi huzavona után, április elején volt csak hajlandó hivatalosan elismerni az új német-magyar határt. A nyilas mozgalom önbizalma és vonzereje viszont hallatlanul megnõtt, és felélénkült a NEP-en belül is a szélsõjobb tevékenysége. Darányi további jelét adta engedékenységének. 1938 tavaszán benyújtotta a parlamentbe a zsidótörvény-javaslatot. Ez a kereskedelemben, az iparban, valamint számos értelmiségi pályán 20%-ra kívánta leszorítani a zsidóság arányát. Mindenekelõtt azzal, hogy számos foglalkozás gyakorlását kamarai tagsághoz kötötte, a kamarák pedig csak meghatározott arányban (20% erejéig) vehettek fel zsidókat. A középosztály-kérdés természetesen már az 1920-as évek eleje óta az egyik legfeszítõbb gondja volt a magyar társadalomnak. A Darányi-kormány lépése viszont azt jelentette, hogy a feszültségeket immár hivatalosan is a szakmai szempontok félresöprésével, alapvetõen származási alapon kívánja megoldani. A törvényjavaslattól a miniszterelnök, sõt, a felsõházban helyet foglaló keresztény egyházfõk is az indulatok lecsillapodását, a zsidókérdés nyugvópontra kerülését várták. Ennek pontosan az ellenkezõje következett be. A javaslat nyilvánosságra kerülése, értékelése nagy közéleti viharokat kavart és ha lehet, még jobban megosztotta a magyar társadalmat. Az antiszemita hangulat fokozásáról a szélsõjobboldal és a megszerezhetõ állásokban, pozíciókban reménykedõ keresztény középosztálybeliek gondoskodtak. Ugyanakkor a szellemi élet 59 képviselõje - köztük Bartók Béla, Móricz Zsigmond, Kodály Zoltán, Zilahy Lajos, Féja Géza - nyilvánosan, közös nyilatkozatban ítélte el a megkülönböztetés ilyen formáját. A lakosság szélesebb rétegeit mégsem sikerült felsorakoztatni a törvényjavaslat ellen, mivel igen sokan a kérdést csak egy réteg belügyének tekintették. A kormányfõ az Anschluss után szinte teljesen kapitulált. Engedélyezte, hogy Szálasi betiltott pártjának utódaként megalakulhasson a Nemzeti Szocialista Magyar Párt - Hungarista Mozgalom. Annak egyik vezetõjével, Hubay Kálmánnal tárgyalóasztalhoz ült, hogy bizonyos pozíciók átengedése fejében a nyilas mozgalmat alkotmányos ellenzékké szelídítse. Darányi kezébõl annyira kicsúszott az események irányítása, hogy április 3-án Horthynak kellett rádióbeszédben lecsillapítania a felzaklatott kedélyeket. "...megnyugtatok mindenkit, hogy a rendet és a nyugalmat ebben az országban büntetlenül nem fogja zavarni senki." - ígérte. A konzervatív tábor Bethlennel és Károlyival az élen teljesen megvonta bizalmát a miniszterelnöktõt. Darányi levonva a konzekvenciát, 1938. május 12-én benyújtotta lemondását, amit a kormányzó el is fogadott.

 

(c) Egyetemi Könyvtár, Szeged, 1998-2000.