Hogy áll, hol tart ma, 1936 küszöbén, a film, a legfiatalabb mûvészet? Úgy és ott., ahogy miután negyven év alatt meghódította a világot, néha, még mindig bizonyítgatni kell, hogy jogosan nevezi mûvészetnek magát. Bizonyítgatni kell, mert a termelésnek csak mintegy 5 százaléka igazán mûvészi, míg a többi 95 százalék sokszor valóban jogosulttá teszi a "technika" és "ipar" jelszavait emlegetõ esztétikai lekicsinylést. A 95 százalékról most ne beszéljünk: az az ördögé, Az 5 százalék azonban magéri a védelem és vita fáradságát, hiszen az irodalom 4-3000 esztendõs .mûvészete se mondhatja el magáról, .hogy nagyobb .százalékban .teremt remekmûveket.

Az a vád, vagy kifogás, hogy a film technikai termék és ipari úton jön létre, nagyon külsõleges szemléletre vall. Minden mûvészet lehetõségeit és feladatait a technikája határozza meg. Minden mûvészetnek van technikája és az a tény, hogy a filmnek több van, a lehetõségeinek és a feladatainak perspektíváját növeli. A fotográfia pedig nem végcélja, csupán eszköze a filmnek. A mûvszete nem a megjelenési formájában (filmtekercs, kép .a vásznon), hanem egyedülálló kifejezési eszközeiben van.

Üres és külsõséges ellenvetés, hogy a film: fényképek sorozata, tehát nem lehet mûvészet. A folt sem mûvészet, a hang sem, a betû sem, Esztétikai szemléletre; bírálatra alkalmas a festményen egy részlet, egy arc, de nem egy folt. A zenében egy motívum, de nem egy hang, a költészetben egy mondat, de nem egy .betû. Epúgy a filmben a jelenet a legkisebb egység, amit mûvészi szempontból bírálni szabad.

A másik érv, amit a film mûvészietlenségére fel szoktak hozni az, hogy természetet másol. Hát igen, a film az egyetlen drámai mûvészet, amely természetes, valóságos színhelyeken, sõt korlátlan számú színhelyen tudja játszani meséjét és annak keretében tetszés szerinti tömeget mozgathat. Felhasználja a valódi világ két mozgását: a természetét (légáramlatok, szabad esés stb.) és az élõlények, mechanizmusok mozgását, de ezeket egy másikfajta mozgással .stilizálja és ez: a felvevõgép mozgása, amely egyértelmû a megfigyelõ rendezõ, tehát a megfigyelõ .közönség magatartásával. Ahová a rendezõ tekint, odamutat a lencse, azt fényképezi a gép. A film az egyetlen mûvészet, amelyre teljes mértékben áll a “mozgás világa” definíció. A gép lencséje: a mûvész szemüvege. A történéseket sem egyetlen szemszögbõl mutatja be, a gépállásokat folyton változtatja. Minden új gépállás új jelenetet jelent, egy-egy filmszalagot (montázskép), amelynek hosszabb-rövidebb váltakozásával ad a rendezõ a filmjének ritmust és tempót.

A film stilizál abban is, hogy a való élet tárgyai, személyei, jelenségei között nem ismer arányt. Felnagyítja a fontosat. A premierplannal koncentrálja a figyelmet. Így aztán nemcsak a színészi játék (a gesztus és mimika százszázalékos érvényesülése), az egész természet és a díszlet az anyaga ennek a mûvészetnek, hanem a rekvizitumok is, tárgyak, amelyeket a rendezõ - a lencse nagyító és koncentráló erejével játszatni képes.

A filmnek még a reális történései sem a reális (fizikai) térben és idõben játszódnak le. A film új világot teremtett: a filmtér és a filmidõ világát. A színpadon a színésznek a tõle tíz lépésnyire álló színészhez tíz lépést kell tennie és az a tíz lépés hat vagy nyolc másodpercig tart. A film ezzel szemben adhatja csak a cselekmény csúcspontjait is: az indulást és az odaérkezést. Esetleg még kevesebbet. A színipadon a függöny felgördülte reális idõ kezdetét jelenti, a színpadi rendezõnek, ha irreális idõ (órák, hetek vagy évek) múlását akarja jelezni, le kell bocsátania a függönyt. Az egyik orosz filmben egymásután három oroszlánszobrot láttunk: egy fekvõ, egy ülõ és egy ugrásra kész oroszlánt. A három szobrot Oroszország három különbözõ városában fotografálták! Az illúzió mégis teljes volt.

Röviden vázoltuk azokat a fokozatokat, amelyeken keresztül a film természettõl, a valóságtól – még ha az illúzióját meg is teremti - a filmszerûség felé távolodik. Azt már felesleges is magyaráznunk, hogy a film mennyire eltér a valóságábrázolástól, ha felhasználja a világítási és a “géptrükk”-lehetõségeket (pl. a “fantasztikus” filmekben) vagy akár rajzokkal dolgozik (a “trükkfilmek”-ben).

Akkor egyszerre, váratlanul “betört” a hangosfilm. Hozsánnával üdvözölték azt az újabb mûvészi lehetõséget, hagy a képhez most már a természeti megnyilatkozások, valóságos zajok és stilizáló, aláfestõ zene felvételének lehetõsége is járult, de sajnos megszületett a hangosfilm ikertestvére is: a beszélõfilm. A hozzáértõknek rögtön kellett (vagy kellett volna) látni, hogy a beszéd megjelenése a filmben kettõs bajjal jár. Az egyik mûvészi, a másik gazdasági. A mûvészi visszafejlõdés az elõbb elmondottakból kitûnik: a beszéd mindig reális idõben hangzik el, egy mondat kimondásához X másodpercre van szükség. A beszéd, tehát (legalábbis a dialógusok alatt) megfoszt a “filmidõ” korlátlan lehetõségeinek kihasználásától és ezzel lassítja a történést. A gazdasági kellemetlenség meg abban van, hogy a beszéd megfosztotta nemzetközi formanyelvétõl és nyelvterületek határai közé szorította a filmet. Ha pedig mégis átlépte a nyelvterületek határait, akkor kétszeresen bántó lett a dámafilm egyetlen mûvészietlen járuléka, amely a hangosfilmben is megmaradt: a felirat.

A beszélõfilm elsõ esztendeje ijesztõ volt. Nem azért, mert a hangfelvételek rosszul sikerültek, hiszen mindenki sejtette, hogy ezek csupán a kezdet. nehézségei. Hanem azért, mert a film visszatért az õskorához: színpadot fotografált! A felvevõgép csak .állt egyhelyben, nem mert megmozdulni a hozzáakasztott mikrofónnal, de óvakodtak a gépállások változtatásával azért is, mert attól kezdve a hang nem futott egyszerre a képpel. Szerencsére egy év múlva rájöttek, hogy a lencse függetleníthetõ a mikrofóntól, így a felvevõgép ismét kezdhetett felvétel közben “utazni”. A hang és a kép biztos összeillesztését pedig egy egészen egyszerû és éppen ezért zseniális szerszámmal oldották meg. A jelenet számát feltüntetõ táblához, amelyet azelõtt is mindig lefényképeztek a felvétel kezdetén, egy fadarabot illesztettek. Ezt a fadarabot lecsapják, valahányszor a jelenet számát fényképezik, az ütés hangábráját a tábla képéhez illesztik és attól kezdve a jelenet végéig együtt futnak a hangábrák a képkockákkal. Kolumbusz tojása.

Így felszabadították a hangos filmet színpadot fotografáló merevségébõl és a film lehetõségei. majdnem a régiek lettek. De csak majdnem. Azóta a filmmûvészet lényeges fejlõdést nem könyvelhet el: a jelenlegi filmeket a tíz év elõtti forrongás leszûrõdött eredményei alapján készítik, amennyire a - beszéd megengedi.

A hangosfilm korszakában a filmmûvészet súlypontja váratlanul áttevõdött Oroszországból és Amerikából Franciaországba és Angliába. A hangosfilm eddigi legnagyobb rendezõje a francia René Clair (valaha forrongó avantgardista volt), de a franciák öt-hat nagy rendezõvel dicsekedhetnek még, köztük a magyar Farkas Miklóssal. Kevésbé bátor, ötletes és költõi, de egységesebb, céltudatosabb az angol filmgyártás. amelynek vezetõalakja a mûvésszé érett Korda Sándor.

A mûvészi eredményekre vezetõ montázs- és világítótechnika csodálatos kifejlõdése után, az 1926-27-es évek hozták a pankromatikus filmanyagot és ennek kapcsán: az izzólámpa világítást,·a vékony- és színes arcfestést és a színes díszleteket. Megszûntek az agyonsminkelt lárvaarcok, a rideg díszletfalak. 1928-ban végleg megoldotta a hangosfilm problémáját, hogy a hangokat sikerült tökéletesen filmre fényképezni. Erre azért volt nagy szükség, hogy a hangábrákat is éppúgy lehessen vágni és ragasztani, mint a képszalagokat. (A hanglemezt csak törni lehet, vágni nem.) A hangosfilm bevezetésével együtt megszûnt a “kurblizás”. Minthogy fontos, hogy a képfelvétel ugyanolyan sebességgel történjék, mint a hangfelvétel, a filmgépet is már áram hajtja.

Szinte hihetetlen lehetõségeket rejteget még a hangszalag. A magas és mély, az erõs és gyönge, az emberi és mechanikus hangok a szalagon pontosan megkülönböztethetõek és az azonos hangok ábrája mindig egyforma. Ebbõl következik, hogy a hangábrákat festeni is lehet. Aligha lesz akadálya, ahogy a világ legszebb hangjait agyszerûen laboratóriumban állítsák elõ...

Milyen a hatalmas filmipar gazdasági helyzete? Rosszabb, mint a némafilm korában volt. Ennek nem is az általános elszegényedés az oka, hiszen az érdeklõdése világszerte változatlan a film iránt és a mozik helyárait sem szállították le jelentõsen. De a helyzet természetszerûen rosszabbodott. Egyrészt a beszélõfilm piaca kisebb, mint a némafilmé volt, másrészt a világszerte uralkodó autarkiás politika most már nemcsak a külkereskedelmi mérleg egyensúlyát félti a beözönlõ filmektõl és .nemcsak a valutát igyekszik benntartani az országban, hanem az idegen beszédet sem tûri. A nagy exportáló országok: Amerika, Németország és az utóbbi években jelentõs szerepet vivõ Anglia és Franciaország külföldi piacai erõsen összezsugorodtak. Ezzel szemben megsokasodott a gyártó országok száma, egymásután keletkeztek a kisebb “nemzeti” filmprodukciók. Azért tettük idézõjelbe a nemzeti szót, mert a nemzeti jellegük inkább szociális, mint esztétikai tekintetben domborodik ki. A kis országok filmgyártása kenyeret ad, de nem tárja fel a nép lelkét. A nagy országok bevált kaptafájára készítik a filmeket és - minthogy a rendelkezésükre álló tõke kisebb – filmjeik csak annyiból különböznek azokétól, hogy - rosszabbak, szegényesebbek, Sok ország megnehezíti az idegen filmek behozatalát és minden állam jól-rosszul, helyes vagy helytelen formában - támogatja a saját, nemzeti filmgyártását.

A magyar film inkább vidéken üzlet, ahol tömegek nem igen értik a külföldi filmeket. A fõváros - egy-kettõ kivételével - mindegyiket bizalmatlanul fogadta. És ezért nem is a szûk anyagi keretek okolhatók. Természetes, hogy a magyar filmek készítésére kevés tõke áll rendelkezésre, mert a tõkés csak a kis országgal számolhat biztosat. De magyar filmnek egyelõre nagyobb hibái is vannak: 1. Nincs állandó fellegû produkciónk. Esetrõl-esetre jelentkeznek a tõkések. 2. Nincs kezdeményezõ bátorság a filmembereinkben. 3. Sohasem volt “avantgardunk”, amelybõl új mûvésznemzedék nõhetett volna fel. 4. Nincs filmköltõ és nem is keresik, hogy van-e. 5. Ugyanazok csinálják most a filmeket, akik 15 évvel ezelõtt abbahagyták. 6. Kizárólag színpadi színészeket szerepeltetnek s mindig ugyanazokat, ahelyett, .hogy filmszínészeket nevelnének. 7. Nem igyekeznek megtalálni a nemzetközi magyar hangosfilmet...

Meg kell még említenünk, hogy az idén Olaszország példájára nálunk is kötelezõvé tették az idegen nyelvû filmek magyarra szinkronizálását. A rendelkezés szociális szempontból is érthetõ, a magyar nyelv védelmében is foganhatott.

Mûvészi szempontból azonban káros. Olaszországban is élvezhetetlenek a szinkronizált filmek. Az utószinkronizálás sohasem lehet olyan tökéletes, mint az eredeti szinkronfelvétel. De egyéb baj is van. Fékkezünkön meg tudjuk számolni a magyar nyelvnek olyan mestereit, akik magánhangzók szerint tudnak párbeszédet fordítani. õket nem fogják megfizetni, de még felkeresni sem. Aminthogy a kölcsönzõ kénytelen lesz takarékoskodni a színészek kiválogatásában is. Meghamisított hangokat fogunk hallani, nagy színészek helyett kis színészek gégéjébõl...