Az elõzményrõl visszatérve Károlyi Gyula augusztus 19-én annyira hirtelen történt megbízatására annyi bizonyos, hogy õt a dolog nem érte meglepetésként, és hogy húzódozása ellenére azért törõdött mégis bele, mert nyilvánvalóan különösen népszerûtlen feladat vállalásáról volt szó, és az õ közismerten önmegtagadó, puritán egyéniségének az áldozatkészségére sikeresen apelláltak.
Szent
István napján délután a Külügyminisztériumban
folyt le megbeszélésem Károlyi Gyulával, amelynek
során az egész munkaprogramot és az összes személyi
kérdéseket is részletesen letárgyaltuk. Csak Gömbös
Gyula honvédelmi miniszter személyénél akadtunk
meg egy pillanatra. A deszignált miniszterelnök azt mondta, hogy
azért veszi be a kabinetjébe, mert ha kihagyná, szétrobbanthatja
a pártot, amelyre pedig a népszerûtlen szanálási
javaslatok keresztülvitele érdekében elkerülhetetlenül
szükség van. Változtatni a mostani nyomott hangulatban lehetetlen.
Megjegyeztem, hogy Gömbös mindenképpen a hatalomra tör, azonban Károlyi Gyula úgy vélte, hogy a kormányban való részvétele ebben mégiscsak tartóztatni és feszélyezni fogja, sõt még örülni is fog, hogy a népszerûtlen feladatok elintézésével Károlyi kaparja ki a tûzbõl a forró gesztenyét az utódja számára.
- "Nos - mondottam erre -, akkor hát majd azután kell választanunk és ezzel tiszta helyzetet teremtenünk, mihelyt a gazdasági és pénzügyi válság rendezése terén a kormány tevékenységének az eredményei nyilvánvalókká lesznek."
Károlyi Gyula azonban mosolyogva rázta meg a fejét:-"Nem! Én nem vagyok pártvezérnek való! Amíg Bethlen - amint megígérte - betölti ezt a tisztet, addig menni fog a szekér a mostani párttal is. Ha választásra kerül sor, az már más dolga lesz."
- "Ez úgy hangzik - mondottam --, mintha csak átmeneti kormányzásra vállalkoznál."
- "Szó sincs róla! Széles körû és igen terhes munkaprogramunk van: a hibák helyrehozatala és a további megrázkódtatásokat kizáró, biztos jövendõ megalapozása. Sem valakinek a visszatérését, sem valaki másnak a hatalomra jutását mi nem készítjük elõ - nem leszünk számukra átmenet, hanem -, csakis az országot fogjuk szolgálni, éspedig a saját fejünk és stílusunk szerint. Sem idõhatározás, sem titkos elgondolások nem kötnek bennünket, sem bárminõ feltételek. Ilyen korlátozásokra én nem is lennék kapható!"
Károlyi Gyula szinte olyan szónoki hévvel beszélt, amilyenre máskor alig adott példát, hiszen a beszédmodora egyébként nehézkes és töredezett volt. Nyilván valóban bántotta az a föltevésem, hogy kötött marsrutájú "átmeneti'' feladatra vállalkozott volna csupán. - Fel is használtam ezt az alkalmat arra, hogy különbözõ reformjavaslataimnak a kormányprogramba való felvételéhez az õ hozzájárulását elérjem.
[...]
Ezzel a saját tárcám programjával tisztába jövén, arra kértem Károlyi Gyulát, engedjen a végleges nyilatkozatom megtételéig annyi idõt, amíg Bethlennel, akivel együtt eddig bizalmas harmóniában dolgoztam, az egész helyzetrõl kibeszélhetem magamat.
Károlyi Gyufa válasza ígen jellemzõ rá:"Ezt természetesnek találom, de csalódást éreztem volna, ha nem így jársz el!"
Nyomban átsiettem a közeli Miniszterelnökségre - a Sándor-palotába -, ahol Bethlen Istvánt a Dunára letekintõ, emeleti teraszon találtam. Jobb kezét a korlátra támasztotta, baljában az elmaradhatatlan cigaretta füstölgött. A világhíres panoráma felett el, a messze távolba nézett.
Julián[nus] barát szobra [A szobrot, Antal Károly mûvét csak 1937-ben állították fel a Halászbástyán] jutott eszembe, amely a várbástya távolabbi fokán ugyanígy tekint, elgondolkozva, Kelet, a párákba veszõ, rejtelmes jövõ felé...
Annyira elmerült gondolataiban, hogy csak a hangosabban meg ismételt köszöntésemre fordult felém. Elsõ szava ez volt: "Remélem, rendben vagytok Károlyi Gyulával? Nagyon kérlek, légy mellette és támogasd! Nehéz, áldozatos feladatra vállalkozott." Azt feleltem, hogy én a Bethlen-kormány teljes rekonstrukciójára voltam elkészülve, a gyors fordulat meglepett. Ennek az okát nem tudom, a szolidaritás pedig engem is visszavonulásra késztet."Szolidaritás! - kiáltott fel. - Na, nem sokaknak jut ez most az eszébe! De nincs helye a szolidaritás felvetésének, mert az én távozásomnak egészen egyéni oka van. Elég volt! Nem érzek magamban kedvet, elég friss munkaerõt ahhoz, hogy még egyszer végigcsináljam a szanálás keserves mûveletét. Ez az akadály természetesen rád nem vonatkozik. A legkomolyabban kérlek, folytasd a munkádat, és a pártban én is mellettetek fogok állani."
Ennél többet egy szóval sem nyilatkozott a váratlan fordulat körülményeirõl, bár a beszélgetésünk közel egy óra hosszat tartott. Utána nyomban visszatértem Károlyi Gyulához, és közöltem vele igenlõ válaszomat. Este volt már, amikor gondokkal terhelten hazatértem. Feleségem elém sietett és várakozással telten, csendesre fojtott szóval intézte hozzám a szívembe markoló kérdést:"Remélhetjük-e, hogy most már ezután megint csak a miénk leszel?" Mielõtt válaszolhattam volna, megcsendült a telefon és magához kényszerített. Egyik elõkelõ politikusunk, aki jó barátom is volt, akart velem sürgõsen beszélni. Õ, aki hosszabb ideig fontos szerepet játszott a közéletben, és híres volt a rendíthetetlen flegmájáról, ezúttal szokatlanul izgatott hangon kérdezte tõlem, hogy nem késett-e el? Ugye még nem állapodtam meg Károlyi Gyulával? A világért se lépjek be a kormányába, mert aki abban részt vesz, a kellemetlen, népszerûtlen feladatok teljesítésével végleg lejáratja magát. - "Majd néhány hónap múlva úgyis mi jövünk!'' - fejezte be szavait.
"Köszönöm, kedves barátom - feleltem -, amiket mondtál, mert azok megerõsítenek abban, hogy helyesen jártam el, amikor egy órával ezelõtt a tárcát elfogadtam."
Feleségem, aki a közelben tartózkodott, a telefonba bemondott szavaimból tudta meg a döntésemet.
Most is - különösen az emigrációs egyedül-maradottságomban - beleéget a lelkembe, ha arra az egyetlen, forró könnycseppre gondolok, amely abban a pillanatban a feleségem szemébõl kicsordult.
Hát, bizony, a Károlyi Gyula kormányában folytatott 13 hónapos tevékenységem szüntelen, lélegzetfojtó munkahajszában telt el. El ismerést érette leginkább csak a kötelességteljesítéssel járó lelki nyugalmunkban találhattunk...
És miutánunk, bizony, nem az engem lebeszélni akaró, kedves barátom jött. De kissé elébe vágtam az idõk folyásának!