A két világháború közötti Magyarországot sokféleképp nevezték már a történeti irodalomban. Kereszténynemzeti kurzus, Horthy-rendszer, ellenforradalmi rendszer. Talán ezek a történelemkönyvekben leggyakrabban található nevek. Most jelent meg Gergely Jenõ és Pritz Pál tollából egy olyan munka, amelynek ez a címe: A trianoni Magyarország. A Vince Kiadónál napvilágot látó Tudomány-Egyetem sorozat legújabb darabjának szerzõit arról kérdeztem, mi mindenben volt "trianoni" történelmünk 1920 és 1945 közötti negyedszázada. Arról is beszélgettünk a két neves történésszel, miként emésztette meg a magyar társadalom a trianoni traumát.
 

- Ma már aligha kell magyarázni, hogy a Trianon elõtti Magyarország gyökeresen különbözik az azt követõtõl. Az azonban már inkább csak a szakemberek számára világos, miként nyomta rá a "Párizs környéki" döntés a bélyegét a magyar politikára, illetve a mindennapi életre.

GERGELY Jenõ: - Helyesebb, ha már az 1920 elõtti, tehát már az 1918-as Magyarországot is trianoninak tekintjük. Hiszen az elsõ világháborúval Magyarország számára egy ezeréves korszak ért véget. A legnagyobb megrázkódtatást az okozta, hogy egy egészen új országot kellett kitalálni. Egy olyan országot, amely korábban senkinek a fejében - sem a magyarokéban, sem pedig a velünk együtt élõ népek vezetõiében - nem létezett. Itt nem egyszerûen egy békekötésrõl, illetve a vele járó határmódosításokról van szó. Hanem arról, hogy az egyik napról a másikra olyan gazdasági, politikai, kulturális egységeket kellett létrehozni, amilyenek korábban nem léteztek. A problémát növelte, hogy míg ez a magyar társadalom számára elviselhetetlen csapásnak tetszett, a körülöttünk lévõ országok nagy gyõzelemként élték meg a történteket. Az más kérdés, hogy a legutóbbi tíz esztendõben véglegesen kiderült: semmiféle sikertörténetrõl nincs szó a szomszédos országok esetében sem.

A korabeli nemzeti eufória azonban Romániában, a királyi Jugoszláviában és Csehszlovákiában felülkerekedik a társadalmi bajokon.

GERGELY Jenõ: - Valóban, az említett országokban - amelyek együtt alkotják a kisantantot - a szociális bajokat elfedi a nacionalizmus. A magyarság elõtt viszont kettõs probléma emelkedik. Egyfelõl a történelmi Magyarország összeomlása, másfelõl meg az, hogy ezzel a katasztrófával mégiscsak teljesült az évszázados álom: a függetlenség elnyerése. Csakhogy egy maradék Magyarország lesz függetlenné. Tehát a függetlenség is trianoni függetlenség a magyar társadalom számára.
PRITZ Pál: - Ez a függetlenségi kérdés nem eléggé ismert. A trianoni békeszerzõdés nagyon keményen hangsúlyozza, hogy Magyarország nem mondhat le függetlenségérõl. Ami egyfelõl azt jelenti, hogy nem léphet szövetségre Ausztriával, nem lehet eszköze a Habsburg-restaurációnak. Másfelõl viszont azt, hogy a nagyhatalmak egy a végletekig megnyomorított országnak mondják: "Vedd tudomásul, hogy független vagy!" Így aztán aligha lehet csodálkozni azon, hogy a fajvédõk, Gömbösék a húszas években végig azon borongnak: a Habsburgoktól való elszakadást, a függetlenségi státust a magyarság képtelen megfelelõképp értékelni.
Ami engem illet, az alapproblémát abban látom, hogy erre a korszakra mérhetetlen bizonytalanság jellemzõ. Ez abból származott, hogy itt, a mi térségünkben több évszázados, többé-kevésbé kiegyensúlyozott helyzetnek szakadt vége. Bármennyire is túlhaladottnak mondható a mából visszanézve az osztrák császárság, a török és az orosz birodalom hatalmi hármasának uralma, az a kiegyensúlyozottság, amit ez jelentett, mindörökre eltûnt. Ismétlem, ez a magyar társadalom számára egy óriási önértékelési válságot, nagyon nagy elbizonytalanodást okozott.

Önök a történettudomány különbözõ szakterületeit mûvelik. Hogyan látják, miként mutatkozik meg a különbözõ életterületek "trianonizálódása"?.

GERGELY Jenõ: - Akár a gazdaságtörténetet nézzük, akár a szellemtörténetet, azt látjuk, hogy Trianonnal olyan gyökeres, egyszersmind visszavonhatatlan változások következtek be a magyar társadalom életében, amelyek valamiképp mindenkire hatással voltak. Úgy értem, minden társadalmi réteg valamennyi tagjára. Ez nem azt jelenti, hogy a régi dogmát vallanám, amely szerint az uralkodó osztályoknak Trianonra hivatkozva sikerült a dolgozó osztályok figyelmét elterelni a valóságos társadalmi bajokról. Egészen másról van itt szó.
Arról például, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia ötvenmilliós piaca egymással versengõ, önellátásra berendezkedõ piacokra darabolódott. A gazdasági szétdarabolódás lerombolja a korábbi együttmûködést. Ez az egyik fõ oka annak, hogy térségünk lemarad a két világháború közötti gazdasági versenyben. Ez az egyik fõ oka annak, hogy a magyar gazdaság nehezen behozható hátrányba kerül például Skandináviával vagy az Ibériai-félszigettel szemben.
A gazdaságtörténet azonban nem az én szakterületem, ezért inkább egyházi kérdésekrõl beszélek. Úgy látom, Trianon következménye, hogy a történelminek minõsíthetõ keresztény egyházak 1920 után jóval nagyobb közéleti szerepet vállalnak, mint korábban. Elõzõleg inkább a hatalommal való együttélés volt a jellemzõ rájuk. Trianon után viszont szerves részeivé lesznek a hatalmi struktúráknak. És nem csupán a kultúrában, hanem a politikában, de különféle vállalatok és fõként a nagybirtokok révén a gazdaságnak is.
Mindezen azonban aligha lehet csodálkozni. Hiszen 1919 nyarán ott állunk egy bukott polgári, illetve bolsevik forradalom után. Mibe lehet kapaszkodni? Egyetlen dologba. A "nemzeti"-be. És akkor a történelmi egyházak - akarva, akaratlanul - mint nemzeti egyházak jelennek meg.
PRITZ Pál: - Ez annál különösebb jelensége a történelemnek, mivel a legmodernebb nemzetközi szakirodalom lényegében egységesen vallja, hogy a nemzetállam felívelése az 1870-es években érte el a csúcspontját. Vagyis a múlt század utolsó harmadától kezdõdne a nemzetállamnak a nagy, globális folyamatok által történõ túlszárnyalása. Ha napjainkban az Európai Unió születésének kiindulópontjait keressük, akkor azt találjuk, hogy bizony még egy olyan "kellemetlen" történelmi elõd is, amilyen a német fasizmus, ugyancsak adott impulzusokat - noha a maga szörnyû módján - az integrációhoz. Magyarán: a harmincas években a történelem valamiképp, ha igen torz módon is, kifejezésre juttatta azt, hogy itt szükség van a különbözõ struktúrák egymáshoz idomulására. Egy másik szempontból közelítve a "trianoni" korszakot: egy olyan korszakban válik a "kisnemzeti" fejlõdés a mi térségünkben uralkodóvá, melyben a történelmi követelmény épp a nemzetállami kereteken való túllépés lesz.
Ha a korabeli magyar külpolitikai gondolkodást vizsgáljuk, azt kell mondanom, hogy a Trianon utáni magyar politika ügyintézõi nem vonták le a kellõ következtetéseket az elsõ világháború után. Tehát nem csupán azt nem vették figyelembe, hogy vége a történelmi, tehát a Szent Istváni Magyarországnak, hanem azt sem, hogy egy más európai - vagyis az integráció szempontjait figyelembe vevõ - fejlõdéssel kell immáron számolni.
E külpolitikai gondolkodás súlyos tehertétele abban nyilvánul meg az 1938-as elsõ, majd az 1940-es második bécsi döntést követõen, hogy a politikai elit azon kesereg: mi csak ennyit meg ennyit kaptunk a Felvidékbõl meg Romániából. S közben nem mérlegelik, hogy mi nem visszaszereztünk valamit, hanem egy - fõleg Hitler akaratától függõ - alku keretében kaptunk vissza területeket, amelyekért majd valamikor meg kell fizetni az "illõ" árat.

Azt hiszem, ön valamiképp a korabeli magyar elit önazonosságának problémáját igyekszik megfogalmazni.

PRITZ Pál: - Mi tagadás, úgy vélem, hogy a korabeli magyar elit nem nézett szembe azzal a problémával, hogy a magyar társadalomnak nincs ereje Trianon revíziójának végrehajtására. Másképp fogalmazva nem egyébrõl van itt szó, mint arról, hogy minden politikus úgy véli: valamely az "igazság" jegyében mûködõ másik hatalom kárpótol majd bennünket. És ebben rejlik a trianoni Magyarország alapbaja. Hogy tudniillik Németországtól vagy akár Olaszországtól remélni a mi sérelmeink orvoslását - súlyos ellentételezés nélkül - hiú remény volt.

Van itt persze egy nagyon fontos kérdés: ha fontosnak, jelentõsnek minõsítjük a történelmi Magyarország létét, miként lehet értékelnünk az ettõl elszakadni nem tudó állampolgári meg politikusi magatartást?

PRITZ Pál: - Azt hiszem, ebben az évszázadban kevés nagy formátumú államférfi adatott ennek a népnek. Mondjuk Tisza István, Bethlen István, Teleki Pál, majd késõbb Kádár János. De hát, ha csupán Bethlenrõl szólunk, róla is meg kell jegyeznünk, hogy az elsõ bécsi döntés kiábrándította. Azt mondta: a vártnál kevesebbet kaptunk a németektõl. Noha õ tudta a legjobban: nem teljesítettük Hitlernek azt a követelését, hogy elõször Magyarországnak kell megtámadnia Csehszlovákiát. Ez lett volna annak az ára, hogy visszakapjuk az egész Felvidéket. Bethlen volt akkora formátumú államférfi, hogy tudja, a politika így mûködik. Ehelyett õ is annak a hangulatnak a rabja lesz, amelyet a korabeli pesti politikai szóbeszéd így fejez ki: "Egy, ló, két ló, három ló: becsapott a mázoló." Valójában a mázoló, tehát Hitler elõször adott nekünk valamit, azután meg az országot belekényszerítene a háborúba.
A magyar vezetõ osztályok a maguk ezeréves története során sok nagy katasztrófa után is sikerrel vezették ezt az országot. Trianon után azonban igazából nem voltak képesek alkalmazkodni a változásokhoz. Tetszik, nem tetszik, azt kell mondanunk, a trianoni döntéssel való szembenézés valamikor a Kádár-korszakban történik meg. Másfelõl azonban - s ezt el kell ismerni - Trianont követõen elõször a Horthy-korszakban lódul meg a polgárosodás, ám ezt megszakítja a háború. Azután a Kádár-rendszerben nyílik bizonyos lehetõség a polgárosodásra, demokratizálódásra.
GERGELY Jenõ: - A modernizáció a városokban, a kereskedelemben, az iparban, a szolgáltatásokban valóban figyelemre méltó a Horthy-érában. Ami azonban változatlan, az a nagybirtokrendszer. Szerintem a hatalmi elit tehetetlensége ebbõl is adódik. A feudális birtokrendszer érinthetetlenségébõl. Aminek a következtében van itt hárommillió reménytelen sorsú ember. Még Romániában, Jugoszláviában is radikálisabb földreformot hajtanak végre, mint nálunk. Ez azután az ottani politikai elitnek is nagyobb mozgásteret biztosít.
És itt feltétlenül szóba kell hozni az egyházakat. Hiszen a mérhetetlenül elavult földbirtokrendszer konszolidálásában fontos szerepet játszottak. Elsõsorban a katolikus egyház. De van itt egy másik fontos kérdés is. A Szentszék nem nagyon igyekezett az új határokat szentesíteni. Íme egy példa: az esztergomi fõegyházmegye székhelye Magyarországon volt, míg területének nagyobb része Csehszlovákiához tartozott. A valóságos állapotnak megfelelõ megosztást a Vatikán csak 1937-ben rendelte el. Az ilyen esetek nyilvánvalóan azt a benyomást keltették a magyar társadalomban, hogy a trianoni viszonyok nem véglegesek.

Trianonnal kapcsolatban van egy olyan tény, amirõl ritkán beszélünk. Arról van szó, hogy Magyarország tulajdonképpen a kevésbé fejlett területeit veszítette el.

GERGELY Jenõ: - Ez csupán azt mutatja, hogy Trianonnak voltak olyan következményei, amelyekbõl hasznot lehetett volna húzni. A történelmi Magyarországot feszítette a nemzetiségi probléma. Ettõl megszabadultunk, csakhogy ennek ellentételeként több mint hárommillió magyar jutott kisebbségi sorba.
1918-ig Magyarország agráripari ország. A trianoni döntés következtében a megmaradt terület iparosodottabb és urbanizáltabb, mint az elszakadt részek. És néhány dolgot a hatalom javára kell írnunk. A politika fölismerte, hogy a békeszerzõdésben engedélyezett, a korábbinál lényegesen kisebb létszámú, 35 ezer fõs hadsereg fenntartása jelentõs pénzösszegek felszabadítását teszi lehetõvé. Ezt pedig a kultúrpolitika a népoktatásba, a gimnáziumok fejlesztésébe, az elvett területeken mûködött egyetemek magyarországi letelepítésébe fekteti. Ennek persze az lesz az ára, hogy Magyarország hadsereg nélkül lép a háború küszöbére.
PRITZ Pál: - Arról is ritkán esik szó, hogy a Horthy-Magyarországon olyan nemzetiségi törvények és rendeletek születnek, amelyek ma is megállnák a helyüket. Ugyanakkor a kisantant országai közül még az egyedül igazán polgári demokratikusnak nevezhetõ Csehszlovákia is nagyon mostohán kezeli a nemzeti kérdést. Kifejezetten türelmetlen asszimilációs politikát folytat, Románia és Jugoszlávia pedig még inkább. Ezek a külpolitikai körülmények a magyar nacionalista körök igazságát látszanak alátámasztani. Ördögi kör alakul tehát ki.
Ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozom, hogy a történelemben vannak olyan nagyon nehéz helyzetek, amelyek nem oldhatók meg másként, mint kataklizmák révén. Ilyen volt az elsõ világháború utáni helyzet is, amelyet a második világháború kataklizmája oldott meg a maga ötvenmillió halottjával. A mai Európa sorsát döntõ mértékben befolyásoló francia-német kiegyezés elõtt egy minden korábbinál szörnyûségesebb háború nyitotta meg az utat. Amint az imént említettem, a magyar társadalom is a hatvanas-hetvenes években kezdett igazán kilábalni a trianoni döntés okozta traumából és ez is hozzájárult, hogy bízvást mondhatjuk: ez az ország mára megérett az európai csatlakozásra.
GERGELY Jenõ: - És még valami, amirõl vagy nem esik szó, vagy ha igen, nagyon sok vitát gerjeszt. Az 1938 és 1941 között visszatért területek kérdésérõl van szó. Ha nem történelmietlenül nézzük a kérdést, az kell látnunk, hogy mind a terület, mind a lakosság növekedése elõnyökkel is járt Magyarország számára. Más kérdés, mi történik 1945 után mindennek fejében. Az azonban vitathatatlan, hogy az ország erõforrásainak növekedése révén felértékelõdött partnerré vált Németország számára.
PRITZ Pál: - Ennek a jelentõségét az mutatja, hogy Hitler nem támogatja a nyilasokat, nem veszi elõ Szálasit. Neki egy mûködõ országra, mezõgazdasági termékeket, ipari cikkeket szállító partnerre van szüksége, és volt annyi ítélõképessége, hogy tudja: magyarországi "elvtársait" nem szabad a hatalom közelébe engedni, mert káoszt okoznak. Az más kérdés, hogy a stabil magyar gazdaság a nácizmus oldalán mûködik, és ez vezet ahhoz a tragédiához, amelynek révén feloldódik a feloldhatatlannak tetszõ trianoni ellentmondás. Mert míg az 1920-as békedelegáció abban a hitben vitázott ellenfeleivel, hogy a Kárpát-medencét magában foglaló Szent Istváni Magyarország megmenthetõ, az 1947-es béketárgyalásokra érkezõ magyar küldöttségnek már egyetlen tagja sem gondolta, hogy itt a történelmi Magyarország visszaállításáról eshet szó.

Hovanyecz László

(in: Népszabadság, 1998. december 5. 30 p.)
 

(c) Egyetemi Könyvtár, Szeged, 1998-2000.