"Ott álltunk mintegy tíz lépésnyire a szónoki emelvény elõtt a nagy tömeg élvonalában egy csoportban; én, mint a legfiatalabb, az idõsebbek mögött. Egyszerre csak éljenzést és mozgolódást hallottam magam mögött és visszafordulva hirtelen szembetaláltam magam Gömbös Gyulával, aki akkor érkezett és az ünneplõ közönségen keresztül igyekezett a szónoki emelvény felé. Amint megpillantott engem, barátságosan mosolygott és a kezét nyújtotta. (Tehát a legfiatalabb tisztnek!) Miközben kezet szorítottunk, hirtelen elhadartam az elõírt bemutatkozási formulát. - Szervusz! - mondta õ és a többi tisztekkel is sorban leparolázott. Szürke trenchcoat-ban volt, kalap nélkül.

A Himnusz eléneklése után Gömbös fellépett a szónoki emelvényre, végigjáratta tekintetét a tömegen és szokott módján kezdte:
"Magyar testvéreim!"

Bár rádión már hallottam Gömböst beszélni azelõtt is, ez a romhányi szónoklata kiemelkedõ élmény volt számomra. Sem azelõtt, sem azután nem tapasztaltam egyetlen magyar szónok részérõl sem ahhoz hasonló szuggesztív erõt, mint ami belõle áradt. Jegyzetek nélkül beszélt, de tökéletesen formált tetszetõs mondatokban, amelyek logikus felépítésben követték egymást. A tömegek felé kifej tett egyéni vonzerõ, az úgynevezett "charisma", a nagy szónokok egyik jellemzõ vonása, Gömbösben teljes mértékben megvolt. Sziklaszilárd meggyõzõdés, remény és erõ áradt egész lényébõl."

(Koltai Jenõ: Egy honvédtiszt visszaemlékezései, Calgary, 1984., idézi Nemeskürty István: Búcsúpillantás, Bp. 1995. 119-120.)

(c) Egyetemi Könyvtár, Szeged, 1998-2000.