A Kormányzó Úr Õfõméltósága, aki Gödöllõre hívott bennünket és megengedte, hogy a Világjamboreet Gödöllõre hívjuk meg és aki az egész idõ alatt köztünk és lélekben is velünk élt, megelégedését, sõt elismerését fejezi ki Nektek azért, amit együttesen és egyenként végeztetek.

Amidõn a Kormányzó Úr Õfõméltósága ezen elismerését a "Magyar Cserkész"-ben közzéteszem s evvel Nektek átadom, hiszem és remélem, hogy tudjátok, hogy ez mit jelent, s mire kötelez. Kötelez lelkiismeretvizsgálatra, hogy vajon kire-kire mennyi jut az érdembõl s ezt legjobban ki-ki maga vizsgálhatja ki. És kötelez arra, hogy akármilyen szép volt, akármilyen nagyszerû volt, meg ne álljunk, hanem látókörben, ismeretekben gyarapodva, tanulságokban gazdagodva, általuk tökéletesedni igyekezzünk és meg nem torpanva folytassuk munkánkat.

A Kormányzó Úr által mindnyájatokat ért kitüntetésen. kívül a Világ Fõcserkésze is kitüntetett mindnyájatokat, amidõn búcsúzóul kiemelte a magyar cserkészet érdemeit s amidõn elismerésének látható jelét a táborparancsnoksági szervezet és a Magyar Cserkészszövetség választott elsõ tisztviselõire ruházta.

Megmondtam Nektek ott a helyszínen, hogy a zászlószalagot a zászló fokára szokás kötni. Ez nem jelent annyit, hogy a zászló foka a zászlórúdnak okvetlen legkeményebb része, csak a legláthatóbb. S a fontos nem ez, hanem az, hogy az egész zászlórúd egyetlen kemény fából legyen faragva s erõs és rugalmas legyen. Remélem, megértettétek, hogy evvel azt akartam mondani, hogy az a fontos, hogy mindnyájan a közös munkában összetartsunk és hogy csak az a testület érdemel díszt és kitüntetést - formailag fejében - amely egy és oszthatatlan akarattal dolgozik és amely egészséges, élõ, az életben mindenütt hasznos igyekszik lenni és ezáltal életképes.

Én Fõméltóságú Kormányzó Urunknál és a Világ Fõcserkészénél még közelebbrõl láttam munkátokat. A hibák s a nehézségek sem maradtak elõttem rejtve, sõt éppen ezek kerültek leginkább az én és a legközelebbi munkatársaim szeme elé. És én is hozzá tehetem e legmagasabb és magas elismerésekhez, hogy jó munkát végeztetek. Amikor altáboronként elhagytátok Gödöllõt, a lelki meghódítás csatájának színterét, az volt az érzésem, hogy gyõztes hadsereg vonul haza.

A gyõztes hadsereg nem rakja le a fegyvert. Akármilyen nagy volt az erõfeszítés, akármilyen nagyszerûnek halljátok dicsérni az eredményt a társadalom minden rétegében, akármennyire meghódítottátok a szíveket, külföldi cserkésztestvéreitekét éppúgy, mint a magyar társadalomét, sõt azt hiszem, közvetve számos ország társadalmáét, mindez az eredmény ismét csak elkötelez újabb munkára.

Bizonyára már a történelem kapcsán is már tanultátok azt, hogy a gyõztes csaták fényes csattanójával szenben nehezebb feladat mindig az volt, hogy azt, amit meghódítottak, meg tudják tartani. Szóval a hadvezér bármily nagy volt, nem ért sokat, ha nem tudott utána államférfi lenni, a hadsereg nem ért sokat, ha a gyõzelem után nem tudta a hétköznap csendes munkájában is magasabb képességeket mutatva megtartani és megõrizni, sõt értékben gyarapítani, amit meghódított.