TÛZBE VETETT EVANGÉLIUM

OKTÓBER

A szürke szerzetescsuhás

krumpli bebújt a földbe,

és rozsdás páncélban kísért

bogáncsként Don Quijote.

Milyen rontás vetkõztetett

sorstalanná, bokrok, füvek?

Esik - Merlin csontujja ír

a vízre varázsgyûrüket?

Esik - ezer Szent György hajt

dárdát a sárkány-diófára.

Esik - a pokol köreit

rajzolgatja a pocsolyákra.

A pocakos krumpli-barátok

horkolnak már a föld alatt,

és didereg bogáncs-sisakban,

ami jó belõlünk maradt.

NOVEMBER

A fonnyadó falevelek,

mint öregasszony-ajkak.

Szétgurult olvasószemek

a földeken a varjak.

És templomboltozat az ég,

a felhõ isten árnya.

Görnyed a novemberi rét

bokrok alázatába.

Imát motyognak levelek:

elfonnyadt, ráncos ajkak.

Megalvadt vércsomók utak

ereiben a varjak.

JÖVENDÖLÉS EGY TÉLRÕL

Fekete ágakra telepszik

a hó - csíkos fegyencruhát

kapnak majd a kopaszra nyírt,

felemelt karu fák.

Ez lesz az erdõ. De a réten

ököllé fagy a rög, s az égbe

varjakat hajigál a kínok

s dühök vad feketesége.

TAVASZDAL

Hóvirágok, ti vízbe fúló

szájából villanó fogak,

összezáródtok görcsben, a

kín elsikoltatlan marad.

E földön Isten mellkasán

leomló sodronying a zápor,

s holnap nem porzószál: fullánk

mered reám minden virágból.

Eszelõs ajkain: fehér

hab reszket majd a meggyfalombon,

fegyveren csillant fény a szó,

engem vakít meg, ha kimondom.

Hóvirágok, akik e tájban

csontfénnyel villogtok köröttem,

összezárt fogsorotokat

feltépem én - sikoly a testem.

SZÁRSZÓI TÖREDÉK

Városaid bogok a hálón,

mit kivetett reám az Úr.

Vergõdtem hát benned, Hazám,

boldogan-boldogtalanul.

Hozzám nõttek cseréptetõid:

ne hántsd le pikkelyeimet!

Tarts meg - a Semmibe ne ússzam,

ha benned szomjan is veszek.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Úgy halok meg, hogy igazi

szép arcod nem láttam soha.

Vagy arcod volna címered:

e felpuffadt bankárpofa?

Pénz kell? Mint halott koldus szalma-

zsákját, feltépem az eget;

fogadd el: zsugori kezedbe

csillag - a vashatos - pereg.

REKVIEM-TÖREDÉK

Dominó ez az éj, e csillag-

pöttyös fekete csontlapok:

holt fiam játéka, mit Isten

asztalán szép sorba rakott.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Testünk elbukott forradalma,

vérzû lett minden falat:

törékeny nyakcsigolyád roppan

guillotin-fogsorunk alatt.

KÖRVADÁSZAT

Nyrfa s tükörképe a tóban: kártyalap.

Isten és Sátán kártyáznak az õszi

táj asztalán - Isten veszt s fizet

lerogyó szarvast, felbukó nyulat.

S jönnek a vadászok, puskacsõtorkolat

szemük is, a véráztatta iszákon

Európa térképe: vérfolt-fõvárosok,

szájukat nyitják - csontokkal fehérlõ lövészárkokat.

A tó partján döglött halak

hevernek, mint kivájt szemek, - a vizek megvakultak,

s jönnek a vadászok, a láthatár, mint halszáj, összezárul,

s égtájak célkeresztjén megáll és vár a vad.

SÁTÁN ÉS ISTEN FOGLYA

Rám kattan, mint fénylõ bilincs,

a reggel horizontja,

világ priccsén felébredek:

Sátán és Isten foglya.

Esõ kopog az ablakon,

minthogyha fakupában

kockát rázna unatkozó

börtönõröm, a Sátán.

A szél Isten szakálla, leng,

ördögmancs - ág cibálja,

s jönnek az Úr angyalai:

a felhõk bamba nyája.

Nézek a szerteröppenõ

siheder-ördögökre -

elgörbült, vérrozsdás karom:

platánlevél pörög le.

Lenn förtelem, fennen közöny,

sörét ver ablakomba,

vadnyúl-irhámon hajbakap

sátánhad, angyalhorda.

Szabad álmomból ébredek:

Sátán és Isten foglya,

s rám kattan, mint hideg bilincs,

a reggel horizontja.

TÛZBE VETETT EVANGÉLIUM

Mint paprhulladékkal teli réten

ételt keresgélõ kutya,

futkos pupillám a szemfehéren,

de Istenre nem talál soha.

Vágóhíd szemétgödrei, ti véres-

tályogos koldusszemek,

ti láttátok Õt, aki egykor

kigondolt benneteket?

Vadnyulak, akiket a róka

úgy lóbál fogai között,

mint tömjénfüstölõt - utolsó

percetekben láttátok õt?

Ágak közt zápor serceg, mintha

Magdolna fésülné haját,

villámlik - szikrát vet sörénye,

nézem eszelõs-boldog mosolyát.

A hold-tonzúrás éjszakában én is

prédikáljam hülye vizeknek,

hogy a Mennyek Országa õk,

hol ponty-arkangyalok lebegnek?

Futkos pupillám, mint a réten

szemét közt turkáló kutya,

papír, papír - Isten nevét nem

írom reád többé soha.

HÁBORÚS TÉLI ÉJSZAKA

Ady Endre emlékének

I

Különös éjszaka ez, be különösen

fénylik - ahogy rásüt a gyertya lángja -

poharamban a vörösbor: összecsavart színházi függöny, -

milyen színjáték kezdetére várva?

Különös éjszaka ez, kísértetesen

ragyog föl hirtelen az ablak jégvirága,

akárha áttetszõ tenyér - nem látszik, csak a ránca;

tenyerét az üvegnek

ki feszíti? ki készül

betörni hozzám? ki által leszek

lesújtva vagy megáldva?

Különös éjszaka ez, didergek a holdnak

mindenen átható röntgenfényében állva,

áttetszik benne húsom, csontjaimnak

se látszik, csak az árnya,

de véremen megtörik, nem hatolhat

ereim pirosába,

állok eleven vérfaként, pirosló

ágaimat kitárva,

kapaszkodom piros gyökereimmel

a téli éjszakába,

állok meggörnyedvén az éjnek

fekete szelében - tündérfa, Isten-átka,

törzsemen már a kidöntetés jelével - milyen

szekerce sújtására várva?

Ver még a szívem,

patkók csattognak bennem, hóviharral

küszködik egy lovas.

Hová fut?

Milyen üzenet bízatott reá?

Befútta az utat a hó, két oldalán

a fákon varjak - csontvázakra aggatott kitüntetések.

Hová futhatnék? Ez a föld

fáiban is hõsi halált halt, csak a csillagok

pislákolnak: felhõk sírdombjain a gyertyák.

Didergek a mennyország

- közönyös hangyaboly - küszöbén, tücsök a mesébõl.

Kinek kell már az énekem?

Alszik a hangya-Isten.

Befútta az utat a hó.

II (Dal)

Mint almafa lombján az ágak,

áttetszenek húsomom a bordák,

csüng rajtuk piros almaként

a szívem - tépd le, Magyarország!

Nem kell? Túl keserû gyümölcs?

Az, hisz az Isten is kiköpte.

Testvér, mi var voltunk e föld

sebén - lepergünk hát örökre.

Var voltam? Átvérzett kötés csak.

Vér, genny, mocsok rajzolt rám mappát.

Térképed nincs igazabb nálam,

belém vagy írva, Magyarország.

Hallgass, testvér! Besúg a zápor,

úgy ver, mint meghajszolt szivünk.

Tavaszba, nyárba, õszbe, télbe:

tömlöcnek négy falába ütközünk.

Piros csizmákban mégis, mintha szívek

kelnének lábra, indulok már.

Piros csizmáid, mint két vérezõ seb,

nem hiszem, hogy messzire jutnál.

III

Különös éjszaka ez: fény lobbant a mennyben,

s futott le pörögve, - talán

a csillag, mely nevezteték Ürömnek,

az hullott közibénk,

mert a vizek megkeseredtek,

és szívemet, mint vörös bársonyt a cigarettaparázs,

átégette - íme, keresztülfúj rajtam a szél;

állok, mint céllövöldében az átlõtt paprfigura,

hallgatok ringlispilzenét, elõttem sörhab a

hóbuckás téli táj, álmodozom paprrózsák között,

míg serényen töltenek, céloznak rám a legények.

A csillag, mely nevezteték Ürömnek,

hullott a vizeinkbe,

és váltak forrásaink keserûvé; mint lúgot ivott

cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország;

katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.

Asztalomon a bor a gyertya különös

fényében, mint vért buzgó seb, remeg;

s forró lámpa a hold: a holtak lelke lepkeként

forog körötte, és megperzselõdve a

földre visszapereg.

Különös éjszaka ez: ím, a lassan forduló

földön, mint katonaindulót harsogó

gramofonlemezen a tû, sistereg az a csillag,

mely Ürömnek neveztetett.

IV (Voltak itt tavaszok)

Voltak itt tavaszok! A fûzek

- felbátorult béreslegények -

tavak selyemszoknyáit túrták,

kisasszonyokkal ciceréltek.

Robogott Szent Györgyként a zápor,

kõvé vált sárkánypikkelyek:

dárdáitól recsegtek, törtek

kastélytetõn a cserepek.

A hóvirágok - ördögínybõl

nõtt fogak - ha ránk vicsorogtak,

csizmáink, jégállkapcsokat

roppantva szét, rájuk tapostak.

Láttuk a holdban: ezüsttálon

Szent János levágott fejét,

mosolygott ránk és prófétálta

Krisztus-idõk jövetelét.

Táncolhatott orfeumokban

Salome szemérmetlenül,

mi csillagos eget: gyertyákkal

rakott asztalt ültünk körül.

Virrasztottunk és énekeltünk,

szomjan forradalomra, borra,

ittunk, amg tábornoki

vállrojtokat termett a bodza.

És réteket fércelt a zápor, -

ki látta, míg tartott az ünnep:

szapora tûk varrják az ország

testére a katonainget.

S nõttek a kukoricacsõre

vicsorgó, sárga fogsorok,

duzzadt a burgonya - a föld

húsában rákdaganatok.

Virágzó fák - egyenkokárdás

besúgók - álltak sorfalat,

és várták már Betlehem jámbor

barmait a vágóhidak.

A világ besoroztatott, -

az erdõk napszítt zubbonyán

a vér és genny átütni készült,

és megteltek a vagonok:

ACHT PFERDE ODER ACHTUNDVIERZIG MANN

V

Különös éjszaka ez; szemközt a dombon,

mint galléron piszokcsík, ösvény feketéllik,

letépett ing a táj - kifosztott

katonahulla az ország.

Most látlak igazán, Uram!

Ereid lövészárkok,

piszkosan hömpölyög bennük a vér,

két szemed két puskacsõtorkolat,

fogaid sírkövek, felpuffadt nyelved,

mint dögön hízott eb, kushad közöttük.

Most látlak igazán, Uram!

Katonád voltam, kiállok a sorból,

letépem vállrózsáimat,

letépem vállaimról a Napot, a Holdat;

sorakozzék fel a kivégzõosztag,

szememen fehér kendõ: behavazott ország,

holtomban is letéphetetlen.

Ágak csapódnak ablakomba, mintha

a Semmibõl lecsüggve

kalitka imbolyogna,

az verdesné az üveget rácsaival.

Vergõdik benne foglya:

a téli éjszaka.

Ki szabadtja ki?

Ki szabadít meg engem?

Ágak csapódnak ablakomba, mintha

ketrecem rácsai.

Különös éjszaka ez, be különösen

pislákol asztalomon a gyertya;

átsüt a gyertyalángon

a börtönõr szeme:

Istené. Égek benne,

és égnek könyvlapok, lobognak

bibliám lapjai,

lángolnak angyalszárnyak, égnek a sorok, mint

máglyán a holtak - égett toll szagát,

égõ zsír bûzét érzem én,

érzem már holtomig.

VI (Vadászat)

Lovas-árnyalakok a ködben,

a horizont körhintaként forog,

vonulnak lassan festett naplementék,

kútgémek, õzek, bõgõ szarvasok,

cukormáz-tavon hattyúárnyak,

s egymásba folyva virradatok, esték

forognak a körhinta koronáján,

deres mezõn: mézeskalács-sziven

halastó tükrös négyszöge remeg,

kicirkalmazva rajta: Örök Emlék,

betûi közt halszáj tátong: cselédlány

készségesen tárulkozó öle,

s a messzeségbõl csizmák döngenek,

tágul a táj s szûkül, új s új menetre

fordul a körhinta, kséri

cigánybanda és katonazene,

Rákóczi-induló, Radetzky-mars

és Száz forintnak ötven a fele,

s paták szikráznak, csizmák döngenek,

lovas árnyalakok a ködben,

forog a hinta, tart tovább a búcsú,

körvadászat paprmasé lovon,

úri vadászat, nincsen kezdete,

úri vadászat, vége nincs soha,

hová futhatnál, virradat vada,

hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, õz,

elõtted válik hajlongó cigánnyá,

s zendt rá trágár nótára a fûz,

sörétszemekkel riasztgat a bodza,

véredül fröccsen szét az áfonya,

úri vadászat, nincsen kezdete,

úri vadászat, vége nincs soha,

boldog, ki hulltát érezvén megállhat,

s golyó terti földre, nem kutya,

és tart tovább a búcsú, a vadászat,

a horizont körhintaként forog,

mézeskalács-dzsentrik nyeregbe szállnak,

lányszobák rózsasznû álmai,

bugyiké, akik letépetni vágynak,

fonnyadt emlõké, kik gyötretni vágynak,

lapos bukszák és duzzadó herék,

hová futhatnál, virradat vada,

kutyák kerülnek mindenütt eléd,

úri vadászat, nincsen kezdete,

úri vadászat, vége nincs soha,

és vár a bor a kocsmaasztalon,

nagy kancsó és tizenhárom pohár,

körben, mint Krisztus az apostolokkal,

torzképül az Utolsó Vacsora,

hová futhatnál, virradat vada,

hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, õz,

elõtted válik hajlongó cigánnyá,

s zendít rá trágár nótára a fûz,

üres a kocsma, de majd megtelik

veríték-, vér-, nyers hús- és kapcaszaggal,

okádék bûzével, no meg a nóták

édeskés akácvirágillatával,

és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,

s holnap is tart a búcsú, a vadászat,

forog tovább a horizont, forognak

papírlovasok a paprlovon,

mézeshuszárok a kalácslovon,

egymásba folynak virradatok, esték,

ezer éve vadászat, vigalom,

úri vadászat, nincsen kezdete,

úri vadászat, vége nincs soha,

árnyhattyúk úsznak cukormáz-tavon,

és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,

forog a hinta, kancsók, poharak,

és Lement a nap a maga járásán,

Akácos út, ha végigmegyek rajtad én,

tart még a búcsú, a hajtóvadászat,

boldog a vad, ki puska elé állhat:

SEBÉBÕL VÉRZIK EL AZ ORSZÁG.

VII

Különös éjszaka ez, ráng, ráng a gyertya lángja, mint

erõszakolt asszony; lobog,

mint katonavonat után lengetett kendõ;

leng, mint akasztott hullája a szélben;

remeg a gyertya lángja,

mint döngetett kapu, -

Uram, Tehozzád kérnek

bebocsátást a holtak.

Áttörnek égõ hajjal,

lángoló körmökkel, füstölgõ orrlukakkal,

jönnek Galciából, Verdun és Doberdo alól,

elözönlik a paradicsomot, és a Te szent

trónusod elõtt összecsapnak újra.

Ezt akartad, Uram?

Ezt akartad Te, aki mint

spongyát vetted kezedbe a világot,

és letörölvén véle visszavont

parancsolataidat, most utolsó

csepp vérünk hulltáig csavargatod?

Üres már a mennyek

fekete táblája, Uram.

Remeg, remeg a gyertya lángja, mint

tüzes kard a sötétség hüvelyébõl kivonva;

remeg a kardod, Isten:

MOST ÉN KÖVETKEZEM?

VIII (Passio)

Krisztus-éjszaka, tenyered

átszögezték a csillagok.

Tücsökcirpelés - tehetetlen

kínban fogad csikorgatod.

A Mindenség feszületérõl

hogy nézel engem, Éjszaka!

Még meddig hordja arcod e

Veronika-kendõ Haza?

Vérzõ vonásaid letörli

talán mirólunk a jövõ.

Borulj ránk, Megváltó Sötétség,

Te sorsunkká feketedõ!

Peregnek még harminc ezüstként

kalászból a búzaszemek.

De szomjunk enyhíteni gyûlnek

ecetes spongya fellegek.

A Mindenség feszületérõl

meredsz rám, Krisztus-éjszaka.

Ki Téged lát, nem futhat e

kendõnyi országból soha.

IX

Különös éjszaka ez, be különös

színben játszik a gyertya lángjánál a bor:

színházi függöny vöröse, levonva még, - milyen

színjáték kezdetére várva?

Különös éjszaka ez, sötétjében, mint lúgot ivott

cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország.

Katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.

Különös éjszaka ez, az asztalon

reszket a gyertya lángja,

vergõdik, mint horogra akadt hal; remeg,

mint tüzes kard a sötétség hüvelyébõl kivonva.

És égnek könyvlapok, bibliám lapjai, felizzanak

a sorok, mint máglyán a holtak - zsíros bûzüket

érzem már holtomig.

Miért nem vetsz a tûzre

engem is, kiszáradt tündérfát, Uram?

Üres a mennyek táblája, a csillag

csak krétanyom repedéseiben.

Ágak csapódnak ablakomba, mintha

a Semmibõl lecsüggve

kalitka imbolyogna,

az verdesné az üveget rácsaival.

Ki szabadítja ki

foglyát: a téli éjt?

És felragyognak ablakomon a

jégvirág ráncai: tenyérráncok, - a fagy

tenyerébõl ki jósol még nekem

könnyû halált?

Befútta az utat a hó... Ver még a szvem,

patkók csattognak bennem, hóviharral

küszködik egy lovas.

Hová fut?

Hová futhat még, meggörnyedve, gyötrött

Arcát a halál fekete szelébe tartva?

Milyen üzenet bízatott reá?