TÛZBE VETETT EVANGÉLIUM
OKTÓBER
A szürke szerzetescsuhás
krumpli bebújt a földbe,
és rozsdás páncélban kísért
bogáncsként Don Quijote.
Milyen rontás vetkõztetett
sorstalanná, bokrok, füvek?
Esik - Merlin csontujja ír
a vízre varázsgyûrüket?
Esik - ezer Szent György hajt
dárdát a sárkány-diófára.
Esik - a pokol köreit
rajzolgatja a pocsolyákra.
A pocakos krumpli-barátok
horkolnak már a föld alatt,
és didereg bogáncs-sisakban,
ami jó belõlünk maradt.
NOVEMBER
A fonnyadó falevelek,
mint öregasszony-ajkak.
Szétgurult olvasószemek
a földeken a varjak.
És templomboltozat az ég,
a felhõ isten árnya.
Görnyed a novemberi rét
bokrok alázatába.
Imát motyognak levelek:
elfonnyadt, ráncos ajkak.
Megalvadt vércsomók utak
ereiben a varjak.
JÖVENDÖLÉS EGY TÉLRÕL
Fekete ágakra telepszik
a hó - csíkos fegyencruhát
kapnak majd a kopaszra nyírt,
felemelt karu fák.
Ez lesz az erdõ. De a réten
ököllé fagy a rög, s az égbe
varjakat hajigál a kínok
s dühök vad feketesége.
TAVASZDAL
Hóvirágok, ti vízbe fúló
szájából villanó fogak,
összezáródtok görcsben, a
kín elsikoltatlan marad.
E földön Isten mellkasán
leomló sodronying a zápor,
s holnap nem porzószál: fullánk
mered reám minden virágból.
Eszelõs ajkain: fehér
hab reszket majd a meggyfalombon,
fegyveren csillant fény a szó,
engem vakít meg, ha kimondom.
Hóvirágok, akik e tájban
csontfénnyel villogtok köröttem,
összezárt fogsorotokat
feltépem én - sikoly a testem.
SZÁRSZÓI TÖREDÉK
Városaid bogok a hálón,
mit kivetett reám az Úr.
Vergõdtem hát benned, Hazám,
boldogan-boldogtalanul.
Hozzám nõttek cseréptetõid:
ne hántsd le pikkelyeimet!
Tarts meg - a Semmibe ne ússzam,
ha benned szomjan is veszek.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Úgy halok meg, hogy igazi
szép arcod nem láttam soha.
Vagy arcod volna címered:
e felpuffadt bankárpofa?
Pénz kell? Mint halott koldus szalma-
zsákját, feltépem az eget;
fogadd el: zsugori kezedbe
csillag - a vashatos - pereg.
REKVIEM-TÖREDÉK
Dominó ez az éj, e csillag-
pöttyös fekete csontlapok:
holt fiam játéka, mit Isten
asztalán szép sorba rakott.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Testünk elbukott forradalma,
vérzû lett minden falat:
törékeny nyakcsigolyád roppan
guillotin-fogsorunk alatt.
KÖRVADÁSZAT
Nyrfa s tükörképe a tóban: kártyalap.
Isten és Sátán kártyáznak az õszi
táj asztalán - Isten veszt s fizet
lerogyó szarvast, felbukó nyulat.
S jönnek a vadászok, puskacsõtorkolat
szemük is, a véráztatta iszákon
Európa térképe: vérfolt-fõvárosok,
szájukat nyitják - csontokkal fehérlõ lövészárkokat.
A tó partján döglött halak
hevernek, mint kivájt szemek, - a vizek megvakultak,
s jönnek a vadászok, a láthatár, mint halszáj, összezárul,
s égtájak célkeresztjén megáll és vár a vad.
SÁTÁN ÉS ISTEN FOGLYA
Rám kattan, mint fénylõ bilincs,
a reggel horizontja,
világ priccsén felébredek:
Sátán és Isten foglya.
Esõ kopog az ablakon,
minthogyha fakupában
kockát rázna unatkozó
börtönõröm, a Sátán.
A szél Isten szakálla, leng,
ördögmancs - ág cibálja,
s jönnek az Úr angyalai:
a felhõk bamba nyája.
Nézek a szerteröppenõ
siheder-ördögökre -
elgörbült, vérrozsdás karom:
platánlevél pörög le.
Lenn förtelem, fennen közöny,
sörét ver ablakomba,
vadnyúl-irhámon hajbakap
sátánhad, angyalhorda.
Szabad álmomból ébredek:
Sátán és Isten foglya,
s rám kattan, mint hideg bilincs,
a reggel horizontja.
TÛZBE VETETT EVANGÉLIUM
Mint paprhulladékkal teli réten
ételt keresgélõ kutya,
futkos pupillám a szemfehéren,
de Istenre nem talál soha.
Vágóhíd szemétgödrei, ti véres-
tályogos koldusszemek,
ti láttátok Õt, aki egykor
kigondolt benneteket?
Vadnyulak, akiket a róka
úgy lóbál fogai között,
mint tömjénfüstölõt - utolsó
percetekben láttátok õt?
Ágak közt zápor serceg, mintha
Magdolna fésülné haját,
villámlik - szikrát vet sörénye,
nézem eszelõs-boldog mosolyát.
A hold-tonzúrás éjszakában én is
prédikáljam hülye vizeknek,
hogy a Mennyek Országa õk,
hol ponty-arkangyalok lebegnek?
Futkos pupillám, mint a réten
szemét közt turkáló kutya,
papír, papír - Isten nevét nem
írom reád többé soha.
HÁBORÚS TÉLI ÉJSZAKA
Ady Endre emlékének
I
Különös éjszaka ez, be különösen
fénylik - ahogy rásüt a gyertya lángja -
poharamban a vörösbor: összecsavart színházi függöny, -
milyen színjáték kezdetére várva?
Különös éjszaka ez, kísértetesen
ragyog föl hirtelen az ablak jégvirága,
akárha áttetszõ tenyér - nem látszik, csak a ránca;
tenyerét az üvegnek
ki feszíti? ki készül
betörni hozzám? ki által leszek
lesújtva vagy megáldva?
Különös éjszaka ez, didergek a holdnak
mindenen átható röntgenfényében állva,
áttetszik benne húsom, csontjaimnak
se látszik, csak az árnya,
de véremen megtörik, nem hatolhat
ereim pirosába,
állok eleven vérfaként, pirosló
ágaimat kitárva,
kapaszkodom piros gyökereimmel
a téli éjszakába,
állok meggörnyedvén az éjnek
fekete szelében - tündérfa, Isten-átka,
törzsemen már a kidöntetés jelével - milyen
szekerce sújtására várva?
Ver még a szívem,
patkók csattognak bennem, hóviharral
küszködik egy lovas.
Hová fut?
Milyen üzenet bízatott reá?
Befútta az utat a hó, két oldalán
a fákon varjak - csontvázakra aggatott kitüntetések.
Hová futhatnék? Ez a föld
fáiban is hõsi halált halt, csak a csillagok
pislákolnak: felhõk sírdombjain a gyertyák.
Didergek a mennyország
- közönyös hangyaboly - küszöbén, tücsök a mesébõl.
Kinek kell már az énekem?
Alszik a hangya-Isten.
Befútta az utat a hó.
II (Dal)
Mint almafa lombján az ágak,
áttetszenek húsomom a bordák,
csüng rajtuk piros almaként
a szívem - tépd le, Magyarország!
Nem kell? Túl keserû gyümölcs?
Az, hisz az Isten is kiköpte.
Testvér, mi var voltunk e föld
sebén - lepergünk hát örökre.
Var voltam? Átvérzett kötés csak.
Vér, genny, mocsok rajzolt rám mappát.
Térképed nincs igazabb nálam,
belém vagy írva, Magyarország.
Hallgass, testvér! Besúg a zápor,
úgy ver, mint meghajszolt szivünk.
Tavaszba, nyárba, õszbe, télbe:
tömlöcnek négy falába ütközünk.
Piros csizmákban mégis, mintha szívek
kelnének lábra, indulok már.
Piros csizmáid, mint két vérezõ seb,
nem hiszem, hogy messzire jutnál.
III
Különös éjszaka ez: fény lobbant a mennyben,
s futott le pörögve, - talán
a csillag, mely nevezteték Ürömnek,
az hullott közibénk,
mert a vizek megkeseredtek,
és szívemet, mint vörös bársonyt a cigarettaparázs,
átégette - íme, keresztülfúj rajtam a szél;
állok, mint céllövöldében az átlõtt paprfigura,
hallgatok ringlispilzenét, elõttem sörhab a
hóbuckás téli táj, álmodozom paprrózsák között,
míg serényen töltenek, céloznak rám a legények.
A csillag, mely nevezteték Ürömnek,
hullott a vizeinkbe,
és váltak forrásaink keserûvé; mint lúgot ivott
cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország;
katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.
Asztalomon a bor a gyertya különös
fényében, mint vért buzgó seb, remeg;
s forró lámpa a hold: a holtak lelke lepkeként
forog körötte, és megperzselõdve a
földre visszapereg.
Különös éjszaka ez: ím, a lassan forduló
földön, mint katonaindulót harsogó
gramofonlemezen a tû, sistereg az a csillag,
mely Ürömnek neveztetett.
IV (Voltak itt tavaszok)
Voltak itt tavaszok! A fûzek
- felbátorult béreslegények -
tavak selyemszoknyáit túrták,
kisasszonyokkal ciceréltek.
Robogott Szent Györgyként a zápor,
kõvé vált sárkánypikkelyek:
dárdáitól recsegtek, törtek
kastélytetõn a cserepek.
A hóvirágok - ördögínybõl
nõtt fogak - ha ránk vicsorogtak,
csizmáink, jégállkapcsokat
roppantva szét, rájuk tapostak.
Láttuk a holdban: ezüsttálon
Szent János levágott fejét,
mosolygott ránk és prófétálta
Krisztus-idõk jövetelét.
Táncolhatott orfeumokban
Salome szemérmetlenül,
mi csillagos eget: gyertyákkal
rakott asztalt ültünk körül.
Virrasztottunk és énekeltünk,
szomjan forradalomra, borra,
ittunk, amg tábornoki
vállrojtokat termett a bodza.
És réteket fércelt a zápor, -
ki látta, míg tartott az ünnep:
szapora tûk varrják az ország
testére a katonainget.
S nõttek a kukoricacsõre
vicsorgó, sárga fogsorok,
duzzadt a burgonya - a föld
húsában rákdaganatok.
Virágzó fák - egyenkokárdás
besúgók - álltak sorfalat,
és várták már Betlehem jámbor
barmait a vágóhidak.
A világ besoroztatott, -
az erdõk napszítt zubbonyán
a vér és genny átütni készült,
és megteltek a vagonok:
ACHT PFERDE ODER ACHTUNDVIERZIG MANN
V
Különös éjszaka ez; szemközt a dombon,
mint galléron piszokcsík, ösvény feketéllik,
letépett ing a táj - kifosztott
katonahulla az ország.
Most látlak igazán, Uram!
Ereid lövészárkok,
piszkosan hömpölyög bennük a vér,
két szemed két puskacsõtorkolat,
fogaid sírkövek, felpuffadt nyelved,
mint dögön hízott eb, kushad közöttük.
Most látlak igazán, Uram!
Katonád voltam, kiállok a sorból,
letépem vállrózsáimat,
letépem vállaimról a Napot, a Holdat;
sorakozzék fel a kivégzõosztag,
szememen fehér kendõ: behavazott ország,
holtomban is letéphetetlen.
Ágak csapódnak ablakomba, mintha
a Semmibõl lecsüggve
kalitka imbolyogna,
az verdesné az üveget rácsaival.
Vergõdik benne foglya:
a téli éjszaka.
Ki szabadtja ki?
Ki szabadít meg engem?
Ágak csapódnak ablakomba, mintha
ketrecem rácsai.
Különös éjszaka ez, be különösen
pislákol asztalomon a gyertya;
átsüt a gyertyalángon
a börtönõr szeme:
Istené. Égek benne,
és égnek könyvlapok, lobognak
bibliám lapjai,
lángolnak angyalszárnyak, égnek a sorok, mint
máglyán a holtak - égett toll szagát,
égõ zsír bûzét érzem én,
érzem már holtomig.
VI (Vadászat)
Lovas-árnyalakok a ködben,
a horizont körhintaként forog,
vonulnak lassan festett naplementék,
kútgémek, õzek, bõgõ szarvasok,
cukormáz-tavon hattyúárnyak,
s egymásba folyva virradatok, esték
forognak a körhinta koronáján,
deres mezõn: mézeskalács-sziven
halastó tükrös négyszöge remeg,
kicirkalmazva rajta: Örök Emlék,
betûi közt halszáj tátong: cselédlány
készségesen tárulkozó öle,
s a messzeségbõl csizmák döngenek,
tágul a táj s szûkül, új s új menetre
fordul a körhinta, kséri
cigánybanda és katonazene,
Rákóczi-induló, Radetzky-mars
és Száz forintnak ötven a fele,
s paták szikráznak, csizmák döngenek,
lovas árnyalakok a ködben,
forog a hinta, tart tovább a búcsú,
körvadászat paprmasé lovon,
úri vadászat, nincsen kezdete,
úri vadászat, vége nincs soha,
hová futhatnál, virradat vada,
hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, õz,
elõtted válik hajlongó cigánnyá,
s zendt rá trágár nótára a fûz,
sörétszemekkel riasztgat a bodza,
véredül fröccsen szét az áfonya,
úri vadászat, nincsen kezdete,
úri vadászat, vége nincs soha,
boldog, ki hulltát érezvén megállhat,
s golyó terti földre, nem kutya,
és tart tovább a búcsú, a vadászat,
a horizont körhintaként forog,
mézeskalács-dzsentrik nyeregbe szállnak,
lányszobák rózsasznû álmai,
bugyiké, akik letépetni vágynak,
fonnyadt emlõké, kik gyötretni vágynak,
lapos bukszák és duzzadó herék,
hová futhatnál, virradat vada,
kutyák kerülnek mindenütt eléd,
úri vadászat, nincsen kezdete,
úri vadászat, vége nincs soha,
és vár a bor a kocsmaasztalon,
nagy kancsó és tizenhárom pohár,
körben, mint Krisztus az apostolokkal,
torzképül az Utolsó Vacsora,
hová futhatnál, virradat vada,
hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, õz,
elõtted válik hajlongó cigánnyá,
s zendít rá trágár nótára a fûz,
üres a kocsma, de majd megtelik
veríték-, vér-, nyers hús- és kapcaszaggal,
okádék bûzével, no meg a nóták
édeskés akácvirágillatával,
és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,
s holnap is tart a búcsú, a vadászat,
forog tovább a horizont, forognak
papírlovasok a paprlovon,
mézeshuszárok a kalácslovon,
egymásba folynak virradatok, esték,
ezer éve vadászat, vigalom,
úri vadászat, nincsen kezdete,
úri vadászat, vége nincs soha,
árnyhattyúk úsznak cukormáz-tavon,
és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,
forog a hinta, kancsók, poharak,
és Lement a nap a maga járásán,
Akácos út, ha végigmegyek rajtad én,
tart még a búcsú, a hajtóvadászat,
boldog a vad, ki puska elé állhat:
SEBÉBÕL VÉRZIK EL AZ ORSZÁG.
VII
Különös éjszaka ez, ráng, ráng a gyertya lángja, mint
erõszakolt asszony; lobog,
mint katonavonat után lengetett kendõ;
leng, mint akasztott hullája a szélben;
remeg a gyertya lángja,
mint döngetett kapu, -
Uram, Tehozzád kérnek
bebocsátást a holtak.
Áttörnek égõ hajjal,
lángoló körmökkel, füstölgõ orrlukakkal,
jönnek Galciából, Verdun és Doberdo alól,
elözönlik a paradicsomot, és a Te szent
trónusod elõtt összecsapnak újra.
Ezt akartad, Uram?
Ezt akartad Te, aki mint
spongyát vetted kezedbe a világot,
és letörölvén véle visszavont
parancsolataidat, most utolsó
csepp vérünk hulltáig csavargatod?
Üres már a mennyek
fekete táblája, Uram.
Remeg, remeg a gyertya lángja, mint
tüzes kard a sötétség hüvelyébõl kivonva;
remeg a kardod, Isten:
MOST ÉN KÖVETKEZEM?
VIII (Passio)
Krisztus-éjszaka, tenyered
átszögezték a csillagok.
Tücsökcirpelés - tehetetlen
kínban fogad csikorgatod.
A Mindenség feszületérõl
hogy nézel engem, Éjszaka!
Még meddig hordja arcod e
Veronika-kendõ Haza?
Vérzõ vonásaid letörli
talán mirólunk a jövõ.
Borulj ránk, Megváltó Sötétség,
Te sorsunkká feketedõ!
Peregnek még harminc ezüstként
kalászból a búzaszemek.
De szomjunk enyhíteni gyûlnek
ecetes spongya fellegek.
A Mindenség feszületérõl
meredsz rám, Krisztus-éjszaka.
Ki Téged lát, nem futhat e
kendõnyi országból soha.
IX
Különös éjszaka ez, be különös
színben játszik a gyertya lángjánál a bor:
színházi függöny vöröse, levonva még, - milyen
színjáték kezdetére várva?
Különös éjszaka ez, sötétjében, mint lúgot ivott
cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország.
Katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.
Különös éjszaka ez, az asztalon
reszket a gyertya lángja,
vergõdik, mint horogra akadt hal; remeg,
mint tüzes kard a sötétség hüvelyébõl kivonva.
És égnek könyvlapok, bibliám lapjai, felizzanak
a sorok, mint máglyán a holtak - zsíros bûzüket
érzem már holtomig.
Miért nem vetsz a tûzre
engem is, kiszáradt tündérfát, Uram?
Üres a mennyek táblája, a csillag
csak krétanyom repedéseiben.
Ágak csapódnak ablakomba, mintha
a Semmibõl lecsüggve
kalitka imbolyogna,
az verdesné az üveget rácsaival.
Ki szabadítja ki
foglyát: a téli éjt?
És felragyognak ablakomon a
jégvirág ráncai: tenyérráncok, - a fagy
tenyerébõl ki jósol még nekem
könnyû halált?
Befútta az utat a hó... Ver még a szvem,
patkók csattognak bennem, hóviharral
küszködik egy lovas.
Hová fut?
Hová futhat még, meggörnyedve, gyötrött
Arcát a halál fekete szelébe tartva?
Milyen üzenet bízatott reá?