MEGTALÁLT VERSEK
SOVÁNY VIZEKBÕL
Sovány vizekbõl bokrok arcát
nem issza már az ég;
kék hûvösségre zöld viharzást
most váltott át a rét.
Az ágközök üres szemében
feketeség mered,
s a füvek a kenyér-sötéten
próbálják élüket.
Szép arcod emlékként sugárzik,
hiába vagy velem -
csak az lehetsz már, aki voltál,
élõnek jeltelen.
Mint zöld beszédét elfeledve
a lomb ring hangtalan,
s már nem mondhat többet magáról,
csak azt, hogy árnya van.
MOST
huszonnyolc éves vagyok, és nem tudok
szeretni senkit. Szeretném, ha volna Isten,
és megbüntetne. A kezemre verne vagy
a sarokba térdepeltetne, leíratná százszor
velem: Szeresd, akik téged szeretnek, hogy ne vedd el
jogtalanul az õ szeretetüket! De nincsen Isten,
csak a Sátán van. Õt látom. Kedvesem mosolyában is
szarvának görbülését; patája az éjszaka, a patkója a hold.
A várost, ahol születtem, mint lazán felvarrt gombot,
leszakítja a földrõl. Szeretnék kisgyerek lenni,
aki csak a kutyáktól fél és
az idegenektõl. Most attól félek,
hogy megszeretnek. A Sátán meggyûlölt engem; én
nem merem õt gyûlölni sem. Mit tegyek, hogy magamra hagyjon?
Mit akar tõlem? Este a bokrok gonosz vénasszonyok; körém
kuporodnak, motyognak, talán a nevemet mondják
visszafelé, hogy megrontsanak. Ujjaikat, száraz, bütykös
ágakat, összekulcsolják - érzem, hogy meg akarnak
fojtani. És
akkor valaki átölel, megcsókol, el akar
vezetni innen. De akárha csiga mászta volna meg a számat,
irtózom, és bár látom szárnyait, amint megcsap a tollak
avas zsírszaga, elundorodom, holott az Angyal
jött el értem. S az öregasszonyok
összevihognak, elõttem ürítenek:
varjú lesz minden ürülékcsomó.
Nyitnám a szám, s egyszerre kívülrõl látom magam:
fogaim sírkövek, a nyelvem kushadó eb, dögszagú.
És megvirrad; Krisztus keze a hajnal, vérzik.
Emelj föl engem! - mire kimondom, nem látom õt, megindulok,
a fény ürességében megyek - nincsen Isten,
nincs bennem szeretet senki iránt;
csak a Sátán van, aki gyûlöl engem,
de nincsen terve vélem - hagy szorongani, hagy élni,
zabálni, szeretkezni, pénzt keresni,
hazudni - rám hagy mindent, mintha haladékot adna:
mire?
A MEGSZÜLETÕNEK
Te, aki még meg sem születtél,
kinek csontja liszt és cukor még,
húsod hogy épüljön, a borjat
a tagló alá most vezették,
combod még hálóban ficánkol,
saláta levelén tenyérkéd
ráncai is most tervezõdnek,
ezüst hajad még holdsugárból,
de koponyádnak glóbuszán az
erek már délköröket szõnek;
Te, aki vagy, de nem vagy mégsem,
hallgass meg engem, akinek már
tenyérráncai levelek
erezetébe visszafutnak,
halforma lábnyomaim is
zavaros pocsolyákba bújnak,
körmeimet várja a föld:
éjében holdakként ragyognak;
hallgass meg engem Te, kinek
adatik megszületni holnap.
Itt állok én, s szívem köré
a vérerek úgy tekerednek,
mint kígyó a tiltott gyümölcsre;
miféle istenátka vert meg,
hogy irtózik tõlem a föld;
magamat kikkel fölfalatnám,
szívükbõl-szájukból kivetnek?
Magamból bujdosnék - hová?
Idegeim, mint elszakadt
vezetékek, egymásra hullnak;
fölszikrázom, de nem zuhog
a szomjas földekre a zápor
a mennybolt száraz homlokáról,
csak összezúzott madarak, csak
megõrölt álmaim dere.
Itt állok én, Te eljövendõ -
de hát mit adhatok neked?
gyermekkorom: vattacukorral
beragacsolt ünnepeket?
hogy édeskés lett, mire számhoz
ért a szó: szabadság, jövõ;
adjam a díszletek aszályát,
az indulókat recsegõ
májusi utcát, céllövöldék
durrogását, vagy ami most
sokasodik, magunkban is,
a táblákat, hogy Eladó,
Magánterület, Belépni tilos?
Te, aki még meg sem születtél,
kinek csontja liszt és cukor még,
húsod hogy épüljön, a borjat
a tagló alá most vezették,
combod még hálóban ficánkol,
saláta levelén tenyérkéd
ráncai is most tervezõdnek,
ezüst hajad még holdsugárból,
de koponyádnak glóbuszán az
erek már délköröket szõnek -
amiért megszületned, élned
érdemes, bennünk nem leled meg;
hogy újra mondd az anyanyelv
minden szavát, meg kell születned,
hogy a világot elnevezzed:
a szépet szépnek, a szerelmet
szerelemnek, az igazságot
igazságnak, és magadat,
akiben élõbb lesz az élet:
minden jövendõ kezdetének.