LEGENDA, HÁT LEHULLASZ
NYÁR. DÉLUTÁN
1
A fû komoly, meleg szagában
megyek a dörmögõ mezõre
a fák közül, hol már homály van
s szorongva alvad rá a földre.
Ha most csak ketten énekelnénk!
Hogy lobbanna piros harag!
De pipacs lett az is - letépem,
és szoknyája ölig hasad.
2
Emlõnyi árnyú lomb itatja
a gödrök ritkuló sötétjét,
s levélrés-szájához tapadva
tûnõdve csókolja a kékség.
Ezer szemével néz a bodza.
S mit lát? A tó tükrén lebeg,
alatta felhõ túr habosra
zölddé penészedõ eget.
3
Vigyázz! Leejtett cigarettád
elfonnyaszt egy poros virágot.
Így gyötri asszonyod szerelmét
ölében hamvadó magányod.
S hová árnyad vetült, a hûvös
érintéstõl lehull a harmat,
és ezüstjén egy pillanatra
megvillan véletlen hatalmad.
4
Vízben fuldokló lombjukért
hogy remegnek a parti fák!
Sötétség öble már a rét,
magánnyá merevült a nád.
A bogarak, gombok a fán,
elalszanak a zöld kabáton,
s a talpig lekaszált füvek
fájdalmát elnyomja az álom.
5
És száll a csend - a hold mosatlan
ablaka mögé lép az Isten;
egykedvûen néz - túl homályos
üveg, hogy lásson és segtsen.
S engem gyanakvó csillagok
követnek már a tájban,
kutatva, merre ballagok
a megjelölt homályban.
AZT HITTÜK, HOGY A DZSUNGELEK
Azt hittük, hogy a dzsungelek
szobánkban folytatódnak,
hol partizánmód rejtezik
s szép tervet szõ a holnap.
De - míg kirakatok jegére
dermedtek rá a városok -
otthonunk búvóhely-homálya
megszelidült s hozzánk szokott.
S éjszaka, míg a székre tett
ruhákban megköt a sötétség,
álmunkban már megvásárolható
formákba öltözik a szépség.
Azt hittûk, hogy a dzsungelek
szobánkban folytatódnak,
s most rettegünk, gerillaként hová
rejtõzhet még a holnap.
OLY BIZONYTALANNÁ
Oly bizonytalanná tehet
egy ilyen esõs, õszi nap,
ha most behunynád a szemed,
homálynak hihetnéd magad.
S a befüstölt, hideg szobából
csak nézed, míg esteledik,
ahogy az ablakon a zápor
parasztarca veritékezik.
DAL
Ó, virradati rétek:
átizzadt, szürke ingem,
kiterített magányom!
Hová vezettek engem?
A rengeteg szivébe,
mely õzekkel dobog,
de minden levélrése
kéklõ farkastorok?
- Vissza az éjszakába!
A sötét ég alatt
te vonszolod a holdat,
mint vasgolyót a rab.
ERDÕ, ERDÕ
Erdõ, te zöld reménytelenség,
vadak félelmével teli!
Fél lábon álló tölgyeid
rokkantak emlékmûvei.
Az éj, e csillaggal kivert
vaskesztyû Isten kezén,
áganként tördel. Kínjaid
rõzséjét gyûjtögetem én.
Ösvényeid korbácsütések
mindig kiújuló nyoma.
Mért hittem: zászlóforma szélnek
lehetnél tartóoszlopa?
Erdõ, te zöld reménytelenség,
te szorongásommal teli!
Téged is, engem is szoborrá
dermesztnek Isten kezei.
ITT
Itt minden gyom örül a délnek,
hogy nem kell másra vetnie
parányi árnyát. E vidéknek
holtan se lennék semmije.
Minden bokor magának térdel,
esdvén az Istentõl esõt,
s ha küld - kuporgatja a tócsák
ezüstfilléreit a föld.
S azt is tudom, mindegy e tájnak,
leszek vagy nem leszek jelen;
csecsemõ arcáról a légy:
elröppen emlékezetem.
Csontjaimmá szikkadt magányom
nem mállik szét soha e földben, -
a kiürült jövõbe lépek
mégis, hogy sorsommal betöltsem.
LEGENDA, HÁT LEHULLASZ
Pass Lajosnak
Legenda, hát lehullasz,
jövõnkbõl varrt ruha!
Erdõvé válhatunk mi,
szarvasokká soha.
Havas táj keszkenõjét
bevérezzük ma még.
Holnapra lágy humusszá
feled már e vidék.
Szél leng az alkonyatban:
ingünk volt - ám mi többet
magunkra föl nem öltjük.
Soká késett az ünnep.
Legenda, hát lehullasz,
sorsunkká nyûtt ruha!
Állunk, mint holtra dermedt
erdõk agancs-sora.
MIÉRT HALLGATSZ, TAVASZI ERDÕ
Miért hallgatsz, tavaszi erdõ?
Én együtt suttognék veled.
Imádkozom vagy átkozódom,
mindegy nekem. Mindegy neked?
Lázadj föl, rengeteg! Reménnyé
gyötrött zöldedre kérlek én.
Zizegsz csak - s megadás-fehéren
virágzik szilva és kökény.
Mindegy - benned leltem hazát, itt
legalább megtûr a közöny.
A fák közt szél vesszõfutása:
beléálmodhatom dühöm.
Hogy hittem én tebenned, erdõ!
Hallgass csak! Ím, letérdelek.
Imádkozom vagy átkozódom,
mindegy nekem. Mindegy neked.