A JANTRA HÍDJÁN

BOLGÁROK

Tûzvészek füstje száll ma éjjel

felmarja tán Isten szemét.

Békákkal: rángó kézfejekkel

matat az iszamós sötét.

Krisztus vért veritékezõ

arca a pipaccsal teli

rét, s torra csendülnek fölöttünk

csillagok ónserlegei.

Bokrok turbánjai - törökké

válik a föld is? Azzá válhat!

Elbújtatja az anyanyelv

szerzetesköntöse hazánkat.

S ha elfogyunk - a nádasok

törnek majd kopját a szélben,

tenyerünk, arcunk ráncai

tüntetnek minden levélen.

Elvegyülünk a templomok

falán a szentek seregébe,

de emlékezni fog minden faág

bordáink görbületére.

SZÉKELYEK

Évszázadok kalászaiból

kipergõ népek sorsa sorsunk?

Ringunk a szél bölcsõdalában...

Holnap ki tudja már, ki voltunk?

Asszonyaink párnára, ingre

mentik a szûkülõ hazát:

vásznaikon az elkaszált

rét nékünk pompázik tovább.

Ûzhetnek - minket jégveréssel

szögezett e földhöz az Úr,

hol sírok kopjafái vívnak

miértünk halhatatlanul.

Szövetkezünk, hogy megmaradjunk.

Oltár az asszonyok öle:

 átlobban öleléseinken

Isten teremtõ gyönyöre.

Ringunk a szél bölcsõdalában...

Már borzolódnak a füvek.

Villámlik - martalóc-vigyorba

rándulnak újra az egek.

A JANTRA HDJÁN

Kozák és lengyel nagyapáktól

származó bolgár és magyar;

május tizenhat, Jantra hdja,

Tirnovo, éjjel egy, vihar.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Villám lobog - országhatárok

népeket torztó hege,

vagy mást jelent - leánymosollyá

lobban el az idõk dühe?

Mosollyá hamvad, mosolyoddá,

mely hetedhét századot átjárt,

míg kezed kezemben Petõfi

sebébõl kihúzta a dárdát.

A vihar elvonult, kitisztul

az ég, már csillaggal tele:

népvándorlás korabeli

lószerszám ezüstverete.

Mióta ismerjük mi egymást!

Állunk a Jantra felett.

Tenyeremmé szûkült hazám,

hazámmá tágult tenyered.