HALOTTAK NAPJA

ALKONY

A rókabundás alkonyat

most lendül át az égi partra,

s csillag-sövényen fennakad

bozontos, rozsdasznû farka.

Kitépi és tovább szalad,

nyomára forró vért csöpögtet,

és mint pityergõ vadnyulat,

kiejti szájából a Földet.

AKKOR IS OTT IS

A felhõk szürke rabnõruhájában

sápadtan és félénken lépegetsz

a lágerudvar-réten át a fény

szögesdrótjai közt kelettõl nyugatig

zápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-lilás

kikericsét meggyalázhatják bármikor

éjjel a fennsík priccsén forgolódsz a hold

reflektora végigpásztáz aludni nem hágy

gondolsz-e rám ilyenkor aki egykoron

villám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omló

sörényedben fürdettem arcomat

gondolsz-e még vagy csak a holnapi

holnaputáni robot jár eszedben amitõl lecsupasztott

erdõkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészen

az alkonyatokban de én a ködök krematórium-

füstjében is érezni fogom tested illatát

s akkor is ott is a te nevedet mondogatom majd

mikor egy tiszt unott kézmozdulattal

eldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra

CIRCUS MAXIMUS

Még kifeszül fölénk a mennybolt

felhõkkel foltozott, kék sátora,

beissza még a vért a megsötétült

porond lucskos fûrészpora,

a nézõtér is tapsol, bár a ponyvát

morogva rázzák az ûri szelek,

s a lyukakon átvillámlik a Semmi,

az elõadás vége közeleg;

ülünk még, bár hasadozik a vászon,

elpattannak a fény kötelei,

oszlopok dõlnek, ám mi egyre várunk,

rettegéssel és reménnyel teli,

bár elõttünk csak Isten és a Sátán

megunt bohóctréfái zajlanak,

s mi hahotázunk gyáván, míg a mennybolt

rossz sátora fejünkre nem szakad.

SZÜRKÜLET

A menny kilép medrébõl, szennyes árján

felhõk - felpuffadt angyaltetemek -

sodródnak és keringenek,

a süllyedõ nap örvényébe bukva.

Álarcot vált a város, most a benne

kiterjedt ûrt a villanyfény befutja,

s mint egy töklámpás, bárgyún és siváran

pislog a végtelenbe.

DE PROFUNDIS

Kényszerzubbony volt már az anyaméh is

s járkálok bár látszólag szabadon

a Mindenség csak túlméretezett

bolondokházi kórterem tudom

döngettem hát a falakat hiába

a mélységbõl kiálték ám az Isten

csak a lélek légszomja és e szomjon

s más kórtermeken kvül semmi sincsen

átkopogok s ha néha jõ erõtlen

morzén a válasz meg sem érthetem

ember vagy angyal küldi-e s fogolytárs

vagy láthatatlan rabtartóm üzen

ó nappalok fehér kendõi számat

ki tömte be tivéletek nehogy

kiüvöltsem hogy már a semmi sincsen

s még ez a semmi is fogy egyre fogy

CIRCUMDEDERUNT

H. G. emlékének

A szürkület patkánya már elõbújt

éles fogakkal feltöri a Nap

dióhéját s farkával félresöpri

a szalmaszál-sugarakat

mint ruhásszekrénynek az éjnek

szétnyílnak ajtószárnyai

vállfán lóg Isten sok megunt palástja

s a Megváltó vérbûzös rongyai

e világ-pincében ahol körülkertnek

Isten-szemét és Sátán-limlomok

mióta várom már ki szabadt meg

és rémlik olykor ott fönn láb dobog

álmomban mintha elhagyott lakásom

látnám bár nincsen semmi más tudom

patkányok árnyak s néha egy homályos

fénycsk a felhõ-pókhálós falon

HALOTTAK NAPJA

Egy kisfiú siet a parkon át,

az esti szélben hintalánc vacog,

zörög a megfakult viharkabát,

az égen borbélytányér-hold inog.

Az emlékmû talapzatán, akár

angyalszárnyakból hullatott pihék,

mécsek remegnek, szürke és sivár

a kõ, a park, s páncélozott az ég.

Mint oszlopról lehorgadó plakát,

nyirkos csirizszagú a félelem,

s megyek, megyek az õszi parkon át,

zsebemben gesztenyék, nyolcévesen.