HALÁL-BOLERÓ
TÉPÉSCSINÁLÓK
Asszonyok ülnek a sötét szobában
holdhófehérben alkonybarna gyászban
és ujjaik sürögnek boldogan
kosaraikba gyûlik kavarogva
mint rétekre a hó a tépés fodra
míg künn a síkon újul a roham
a bokrok bordáit szél kardlapozza
és vadnyúl lõporfüstpamacsa pukkan
nap vérzik el golyósebezte vadkan
s rohan a tél a csontporhó rohan
Asszonyok ülnek a sötét szobában
tépik a gyolcsot gyûlik a kosárban
és kavarogva gyûlnek a sebek
kevés a kötszer még több lepedõt
huzatot inget szaggatnak a nõk
vér itat át ingvállfehér eget
kevés a hófúvás a föld sebére
fröcsköl a vér föl Isten õsz ölébe
a võlegények vére dõl zubog
kelengyét tépnek a menyasszonyok
Asszonyok ülnek a sötét szobában
ujjak sürögnek hóvihar zajában
s míg künn az alkonyvérrel itatott
hófúvás vászna bomlik kavarog
s a napkorong a lõtt seb ontja vérét
a gyolcs suhogva gyûlik a kosárban
szaggatják alkonybarna asszonyok
ki a fiát siratja ki a férjét
lány tépi el a nászágy lepedõjét
most arra is a férfivér csorog
Asszonyok ülnek a sötét szobában
holthófehéren éjfekete gyászban
csak ujjaik sürögnek boldogan
kosaraikba gyûlik kavarogva
mint rétekre a hó a tépés fodra
míg künn a síkon újul a roham
a bokrok bordáit szél kardlapozza
és fölfröccsen az Isten õsz ölébe
a férfiak a föld fekete vére
s rohan a tél a csontporhó rohan
ANGYAL
A rozsdaszeplõs konzervdobozok
nedvedzõ csikkek paprcafatok
között a fénnyel drótozott eget
elhagyva tán egy angyal lépeget
az alkony felborított pléhedénye
alatt homály van bárha kásafénye
még csordogál és néhol lámpa gyúl
és õ üveglõ szárnyakkal vonul
a rozsdaette konzervdobozok
elázott csikkek szétdúlt mondatok
között de mégis mindenektõl távol
akárha jõne száz évvel korábbról
és sûrû egyre sûrûbb a sötétség
micsoda sóvárgás micsoda kétség
rezeg kocsonyás-sárga szárnyain
míg körbejár a park sétányain
még rácsöppen az alkony kásafénye
csillagszilánk hull eszelõs szemébe
pokol volt föld menny most mind tófenék
s megtölti géproncs rongy és törmelék
Halottak éje
Sírbolt a menny a mécse csillag
s a hold-krizantém bágyatag
szagától reszketnek a holtak
orrcimpái a föld alatt
hol fekszenek gyökérbe fonva
de most a deszkák szétesõ
tömlöcét elhagyják s birokra
kélnek veled múló idõ
bor és kalács az asztalon
és gyertya ég s õk visszaülnek
kihûlt helyükre és vakon
merednek ránk míg tart az ünnep
hallgatjuk csontujj verdesi
esõ a párás ablakot
s gyûlölködõn egymást lesi
egy éjen át élõ s halott
Átutazóként
Mint aki egy kihûlt váróterem
padján riad fel téli reggelen
s a pirkadattól átvérzõ üveg-
tetõ alatt a piszkos és rideg
csarnok zugában feltápászkodik
körülnéz és nem érti mért van itt
mi ez a nyüzsgés és mi ez a lárma
milyen nagyváros pályaudvarára
került s ez a körötte lüktetõ
tömeg mily bugyrokból buggyant elõ
mért lökdösõdik és hová siet
honnan fröccsennek szét a részegek
bicskás vagányok bekecses kofák
ingázók szabadságos katonák
rikkancsok pályamunkások kopott
disznóbõrtáskás hivatalnokok
törülközõket áruló polyák
batyus cigányok ténfergõ diák
papírzacskót durrogtató bolond
pufajkás fáradt géppisztolyosok
borostás vén csavargó lányanya
soványka mellén síró kisbaba
rendõrök szajhák prédikátorok
mily óriási ágyék vagy torok
okádja õket s mért futnak vakon
ha parancsot recseg a megafon
mért rajzanak milyen vonatra várnak
miért vajúdnak és agonizálnak
semmit sem ért csak nézi félszegen
ahogy a szennyes messzi üvegen
a hajnal romlott vére átszivárog
s nem jut eszébe küldetés vagy átok
sodorta erre s honnan jött hova
merült miféle múltba otthona
mint aki egy kihûlt váróterem
padján riad fel téli reggelen
átutazóként úgy születtem én
s hideg a csarnok és a pad kemény
s ma sem tudom hogy honnan és miért
ûztek ki mily halálos bûnökért
vezeklek míg lesújt vagy megbocsát
az Isten és utazhatom tovább
Vörösmarty-töredékek
1
A koporsóra föld zuhog
A földre októberi zápor
Kocsmájából kitántorog
Az Úr a részeges sírásó
Vak gödrünk mint pezsgõskehely
Már megtelt habzó szennyes árral
S a sírt hol nemzet süllyed el
Köszönti Isten a világra
2
Beh mélyre süllyedtem beh mélyre
Sár mindenem minden tagom
Oh Isten megtalálsz-e végre
E szortyogó vak csillagon
A hüllõbõrû réteken
A dülledt hüllõszem tavak
Merednek rám oh Istenem
Vakíts meg engem Égi Vak
Nincsen remény nincsen remény
Az emberfaj tudom tudom
Tudom sárkányfogvetemény
E hüllõbõrû csillagon
Minden napom sár mindenem
Oh sárga hüllõszem tavak
Meglelsz-e engem Istenem
Fehér bot fénnyel Égi Vak
3
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
És bár szemében gyászköny ül
A nagyvilág megkönnyebbül
S a sírt hol nemzet süllyed el
Körültáncolja ünnepel
Vezeklés
(Agatha Fasset: Bartók amerikai évei címû könyve alapján)
az a cigánylány
az a kis cigánylány Romániában
AKI A CSIRKECSONTOKAT
ELLOPTA TÕLEM - - -
nyár derekán hõségtõl néma délben
egy városszéli kocsma udvarán
közvetlenül az erdõ mellett
ebédeltem - gyûltek a csirkecsontok
fehéren szikrázó halomba
szemközt velem
öreg kút víztõl megrevesedett
favödre lógott rozsdamarta láncon
mint önakasztott félrebillent fejjel
az a cigánylány
az a kiéhezett tekintetû cigánylány
A FÁK KÖZÜL KILESTE HOGYAN ETTEM
HOGY SZOPOGATTAM ÉS TETTEM LE GONDOSAN
MAGAM MELLÉ A CSONTOKAT
EGY KISTÁNYÉRRA - - -
csend volt az udvar néptelen csak egy
kiscica jött lábamhoz dörgölõdzött
dorombolt NEM ENNI AKART CSUPÁN
BARÁTKOZNI - mikor eléje tettem
a csontokat udvariasan megszagolta
és otthagyott
az a cigánylány
az a mezítlbas gyökér-sovány cigánylány
KIJÖTT AZ ERDÕBÕL - OLY NESZTELEN AKÁR AZ ÁRNYÉK
ODASUHANT AZ ASZTALOMHOZ FÜRGE BARNA KÉZZEL
FELKAPDOSTA A CSIRKECSONTOKAT
A KISTÁNYÉRRÓL ÉS VISSZAREPÜLT
A FÁK KÖZÉ - - -
én felpattantam és gondolkodás
nélkül rohantam utána ahogy csak
bírtam valami arra kényszerített
hogy megvigasztaljam vagy adjak néki
valamit ám futás közben eszembe
villant hogy ez a lány bizonyosan
fél tõlem azt hiszi meg akarom büntetni õt
s tudtam hogy bármilyen gyorsan futok
nem érhetem utol soha SOHA
NEM TÛNIK EL ARCÁRÓL AZ A RÉMÜLT
ÁLLATRA EMLÉKEZTETÕ KIFEJEZÉS
és megtorpantam és õ elveszett
árnyként az erdõ árnyai között
elindultam visszafelé s csak ekkor
láttam meg milyen egyenetlen a
talaj a lábaim alatt keresztül-
kasul kígyóztak a fagyökerek
rajta talán egy felhõszakadás
mosta le róluk valamikor régen
a földet és most vénen csupaszon
kapaszkodnak a rögökbe s ahogy
csüggedten lépegettem köztük nagy kövér zöld
legyek szálltak fel dongva és fejem
körül keringtek lassan és követtek
s a kocsmaudvar asztalán hagyott
ételre telepedtek boldogan
az a cigánylány
azóta eljön hozzám minden éjjel
ÉS ELVISZI A CSIRKECSONTOKAT
MOST MÁR TUDOM: AZ ISTEN CSONTJAIT
MIKET MAGAMTÓL KELLETT VOLNA FELKÍNÁLNOM
DE NEM TUDTAM HOGY ISTEN CSONTJAI
MOST MÁR TUDOM DE MOST MÁR HASZTALAN
Caspar Hauser
Én nem tudom ki küldött e világba
a tömlöc jó volt vaknak lenni jó
most bámulok a menny hideg falára
túl messzi túl kék és túl szétfolyó
én nem tudom ki számûzött e földre
ki parancsolt reám szüless meg élj
bemaszatol a rétek nyári zöldje
cukorsziruppal émelyít a tél
én nem tudom mindez miért mivégre
az alkony-dráma és a virradat
komédiája minden napja éje
e létnek mely mindegyre egy marad
a tömlöc jó volt vaknak lenni jó volt
én nem tudom ki volt ki engemet
kiragadott a semmibõl a jóból
hogy árnyak közt mulandó árny legyek
Hurok-szonett
Erdõ vagyok - eltévedek magamban
Gyökér vagyok - nyakamra hurkolódom
A kéklõ fulladásos alkonyatban
Vagyok s leszek de nem tudom mi módon
Hold-fûrész tép belém porom szitálja
Kiszáradt zápor elfogyok zihálva
Ki árnyaim a föld könyvébe írtam
A levelek szemét vörösre sírtam
S nem könny szememnek ezre hull a tájra
Parázsló csont vagyok s min ég: a máglya
Voltam s leszek de nem tudom mi módon
A fulladásos kéklõ alkonyatban
Gyökér vagyok - nyakamra hurkolódom
Erdõ vagyok - eltévedtem magamban
Halál-boleró
Éjfélt kongat az óra,
Megszólalt a Halál bolerója;
Mint a kalitka,
Tárul a kripta:
Huss! kirepülnek a lelkek.
Összerakódnak
A csontok, a holtak
Hústalanul dideregnek.
Egyet kondul az óra,
Hív a Halál boleróba;
Jöjj ide, járjad,
Fogyjon a hájad,
Lépj a körünkbe, ne félj hát!
Összefogóznak
Véled a holtak:
Jó fiuk, értik a tréfát.
Kettõt kongat az óra,
Zúg a Halál bolerója;
Az égen a Göncöl
Gördül; a gönctõl
Most szabadulj: le az inget!
Látod-e? túl sok,
Vesd le a húsod!
Így a tiéd ez az ünnep.
Hármat kondul az óra,
Búg a Halál bolerója;
Járja borissza,
Szende klarissza:
Jaj, kilyukadt a szemérme!
Víg veterán ott
Ropja a táncot;
Csontja csörög? csak az érme.
Négyet kongat az óra,
Zeng a Halál bolerója;
Táncol a szajha,
Bár megaszalva
Csügg le a bõre a sárba.
Járja a dalnok,
Botfülü zsarnok
Húzza a srba, hiába.
Ötször kondul az óra,
Bong a Halál bolerója;
Járja a pásztor,
Szent szava kámfor;
Széled a szélbe a nyája.
Járja a titkár,
Õ se okít már,
Vagy csak a táncfigurákra.
Hatszor kondul az óra,
Elnémult a Halál bolerója;
Vissza a sírba,
Zárul a kripta;
Hess! takarodjon a lélek!
Már a kakas szól,
Száll a pimasz szó:
Újra hazudja a létet.