Válogatta és fordította: Baka István.
Az utószót Szõke Katalin írta.
Bp. 1988, Európa Könyvkiadó. 69 p. (Új Pegazus)
A vér szava súgja nekem - házitücsök vagyok én.
A kemence alatt dalolom meghitt dalomat.
S van, ki vizet forral, s dühösen zúdítja felém,
Más megtûri az énekemet s a szivébe fogad.
Utazónak a távoli tájra idézem a hont,
Hol a kabóca dalától harsog a déli vidék,
Nem tudom én, hitvány hegedûm faragója ki volt,
Ám a kabóca se zengi be nálam szebben az éjt.
Mennyi orosz mássalhangzó zizeg énekeimben!
Háncskosaramba ezer szólást rejtettem el én,
S háncskosaramban felleli mindezt újra a gyermek,
Ódon bár hegedûm, s egyhúru, szegény
a zeném.
Meg sem hallod a hangom - mintha csak óra ketyegne,
Hallgass hát bele, én szólítalak: erre, csak erre!
Éjjeliõr vagyok én, fel-felverem újra a házat,
S kürtökként a folyón túl felharsannak
a társak.
A mûtõasztalt fényre tolták. Lógó
Fejjel feküdtem, hús a mérlegen,
Egy cérnaszálon verdesett a lelkem,
És kívülrõl figyeltem önmagam:
Pótsúlyok nélkül, egyetlen kövér
Piaci súllyal fölfüggesztve.
Mindez
Történt velem egy hópajzs közepén,
Melynek nyugati pereme ragyás volt,
Be nem fagyó, vad lápok gyûrüjében,
Kettétört lábú fák s feltételes
Vasúti megállóhelyek között,
Melyeknek szétvert koponyái kettõs,
Sõt, háromszoros hókucsmák alatt
Éjlettek.
Aznap az idõ megállt,
Nem járt az óra, és a vonatok
Lelkei nem siklottak lámpa nélkül,
A köd uszonyain a messzeségbe,
S ama limbuszban varjúesküvõ
Nem volt, se hófúvás, se olvadás,
Ahol feküdtem szégyenben, mezítlen,
Envéremben, kizárva gravitációs
Terébõl a jövõnek.
De megmozdult, és tengelyén a hópajzs
Forogni kezdett szemkápráztatón,
S fejem fölött elhúzott hét vadászgép
Alacsonyan, harcrendbe bontakozva,
S a sebkötõ géz, mint a fára kéreg,
Testemre forrt, s idegen vér futott
Üvegedénybõl szomjas ereimbe,
S én tátogtam, mint szárazra vetett hal,
Nyelve a földi, csillámos, kemény,
Dermesztõ, mégis áldott levegõt.
Lázcserepes volt ajkam, és itatni
Kellett még kiskanálból, és nevemre
Se tudtam visszaemlékezni még,
De késõbb nyelvemen feléledt
Dávid király szótára.
S azután
A hó elolvadt, s a koratavasz
Lábujjhegyen ágaskodott, s a tar
Ágakra zöld hárászkendõt dobott.
Utolértek a hajtók.
Állok bekerítve.
Lágyékomba agár foga mélyed.
Hátravetem fejem úgy, hogy agancsom bökje
lapockám.
Bõgök.
Inaimba hasít a vadászkés.
Fültövön ütnek a puska tusával.
Oldalt dõl, nyirkos gallyakba akasztva agancsát.
Látom még a szemét: fûszál nyers zöldje tapad rá.
Fénytelenül feketéll a pupilla, kioltva örökre.
Lábát összekötötték, s rúdra
emelve viszik már.
Az elsõ hó, akár az elsõ szó
S a gyermek elsõ kacagása,
Mint szõrme, lágyan csillogó,
S úgy omlik, oly puhán a fákra:
Hópelyhecskére prémkabátja.
És szikrát hány, akár a só,
Széthintve nyír-, borókaágra,
De napról napra változó,
Vol-nincs, csalóka még a hó.
A tél fehérlõ díszruhában
A fenyõágak közt neszez,
Gogoli dinnyeillat árad -
December-lelke lengedez.
Papírsityakban, rongygunyában
Sürögnek, bajszukat szenes
Dugó cifrázza kackiásra,
Orcájuk cékla, egyiken
Professzoros, zord pápaszem,
Más sodrófát ragad, s a láda
Bengáli tûz gazdát keres.
Vámpír, fakír, huszár, cigánylány,
Kifordított subáju bárány,
Kenderszakállú szerzetes,
Lármás csapatban szánra szállnak,
Kacajra csengettyû felel,
A téli tájat maszkabálak
Emlékei özönlik el
S - egy lélek sincs, s a higanyoszlop
A fagynak megadja magát,
S mi füst- és málnaszínü, foszló
Ködökben indulunk tovább.
A lepedõkbe gyûrt havas táj
Kórházszagában lépkedünk,
S ajkunkra lép, akárha kristály-
Angyal, fagyott lélegzetünk.
S csak márciusban enyhül újra,
S tarkáll, a hó alól kibújva,
Mint térképen, hegyhát, vizes
Szurdik, rügyet bontó füzes.
Letérsz az ösvényrõl - besüpped
A lábad, szusszanj hát, pihenj meg
Az út szélén, hol sár marasztal:
Benzinszagú a hó tavasszal.
Benzinszagú minden vidék,
De Moszkva környékén a hó
Benzin- és vérszaga maró,
Ama idõk emléke még,
Amikor a negyvenes évek
Feltúrt haván a hegy felé
Kúsztak komor páncélosékek...
A hóból elszáll már a lélek,
S mérföldkövek helyett maga
Marad a hó benzinszaga.
Mint erdõ fája, mely az aljnövényzet
Fölé emelte lombja tenyerét,
S bozótra támaszkodva, szerteszét
S rézsút s magasba nyújtja ágait,
Úgy nyújtóztam ki én is. Izmaim
Erõtõl duzzadoztak, és kitágult
A mellkasom. Tüdõmnek a legapróbb
Léghólyagát is átjárta a kék
Serlegbõl ömlõ csípõs, égi szesz,
S szívem vért szívott ereimbõl, és a
Vért visszalökte az erekbe ismét,
S olyan volt mindez, mintha földi bú
S öröm prelúdium és fúgaként
Harsogna egy hatalmas orgonán.
2
Magammal megtölthettem volna minden
Élõt - növények bár vagy emberek,
Kik haldokolnak tõlem egy sarokra
Vagy más sarkán a nagyvilágnak, oly
Kínok között, mint Marszüász, kinek
Bõrét lenyúzták. Én, ha életem
Áldoznám nékik, nem lennék szegényebb
Se élettel, se vérrel, se magammal,
Csak Marszüásszá lennék. Oly soká
Éltem velük, hogy Marszüász vagyok már.
3
Nyaranta olykor végignyúlsz a réten,
Az égre bámulsz, és fejed fölött
A forró lég, mint bölcsõ ringatózik,
S egyszerre furcsa sejtelem fog el:
A bölcsõ meghasadt, s a résen át
A másvilág hidege, mint egy
Jégtû zuhan a föld felé, feléd...
4
Mint vízpart fáját, mely alól kifordult
Gyökérzete, és földet szórva a
Folyóba toccsan, lombbal lefelé,
S megpörgeti az örvény sodra orvul,
Éppúgy sodorja hasonmásomat
Egy más folyó jövõbõl múlt felé.
Nyomát követve rémülten kapok
Megránduló szívemhez. Ki adott
Erõs törzsemhez satnya ágakat
S gyökereket, miket megrág a féreg?
Halál rohaszt, de rohasztóbb az élet,
S önkénye kínzóbb és hatalmasabb.
Lázárom, elmész? Jól van, hát eredj!
Mögöttünk még a fél menny tûzözönben.
De nincs kapocs már közted és közöttem.
Aludj, élet szerelmese! Kezed
Kebledre téve szenderegj!
5
Jöjj, vedd el, nincs szükségem semmire,
Mi kedves vagy közömbös volt nekem,
Szeretnék a helyedbe állni, ám ha
Azt mondanám: lényedbe költözöm,
Ne higgy nekem, szegénykém, lóditok...
Ó, az a kéz, a szõlõvesszõ-ujjak,
A tágra nyílt, tó-csillogásu szem,
Apró fülek finom kagylói, mint
Csészék, szerelmi dallal töltve színig,
Vagy szél-kiforditotta, gyönge szárnyak...
Ne higgy nekem, szegénykém, lóditok,
Vergõdhetek, mintha akasztanának,
De ennek az elidegenedésnek
Túlpartját el nem érem, nem tudom
Meglebbenteni a te szárnyadat, sem
Kisujjaddal a te szemedhez érni,
Sem nézni a tekinteteddel. Százszor
Erõsebb vagy te, dal vagy önmagadról,
S én - ég, fa helytartója csak, kire
Hazug daláért száll ítéleted.
Örökéltü vagyok, amig élek,
S annak, ki világra se jött,
Különös telefon, ki e léttel
Kötöm össze a messzi jövõt.
Mint holt hiradós, ki golyóval
Mellében a hóba bukott,
De halálra sebezve is óvja
Kincsét, a kopott telefont.
A hóra fagyott a kabátja,
Állára szorítva kezét
Fekszik, csecsemõ a kiságyban,
Ily tiszta se volt soha még.
Ahol egykor a harc tüze égett,
Ahol egykor a hóba bukott,
Az a hang fanyarul ma az éter
Hullámaiban kavarog.
- Föld. Föld vagyok! -
Újra meg újra
Hivogatsz, hiradós-becsület.
Igazítod, a földbe lebújva,
Mint drótot, a zabgyökeret.
Fölöttem nyúlánk, áldásra emelt
Karú fatörzsek s krétaköd,
Leroskadok, s a rõt avar befed,
Elbújtat gombái között.
Enyém e föld, e vétkes-védtelen,
És tõle mindent megkapok:
Hangyatürelmét adja énnekem,
S lelkét, mely csípõs, mint a jód.
Bolyongásaimat bevégezem.
És gyökér-labirintusod
Mélyébe veszve végül meglelem,
Titánia, a trónusod.
Halott nevem eméssze hát a tûz!
Mellvértem rozsdás leveled.
Átkozz, ölj meg, királynõm, csak ne ûzz,
Ne ûzz el innen engemet.
Hosszú, fura lábakon áll,
Gyámoltalanul vigyorogva,
Csimbókos a szõre, akár
Molyrágta köpenyben a vatta.
Túljárt az eszén a nomád,
Ki egykor e tájra vezette,
Tüskével etette, s a lágy
Tevebõrt a homok kicserezte.
Puszták fukar istene tán
Trónjául a tûrnitudásnak
Alkotta, Genézis után,
Maradékaiból a világnak.
Rab herceg, azóta bolyong,
Karikával a durva kötélre
Felfûzve, nyakán a kolomp
Ring léptei bús ütemére.
Csak járja a zord sivatag
Buckáit a más vagyonával,
S egy árva fitying se marad
A ládafiában utána.
Megszokta szegény teve rég:
Csak az ütleg övé meg a málha,
S mégis gyönyörû ez a lét,
S kell õ is e puszta világba.
Elszállt a hét nap hét galambja,
Kiszórt magokból jól belakva.
De a helyükbe újra hét
Galambot küld megint az ég.
Amíg csak élünk, hét a nap,
S bár öt marad csupán a végén,
A földi, meghitt zugokat
A mennyországra nem cserélném.
Itt búgnak vadgalambjaink,
Itt sirdogál mind, itt kering,
Torunkon aszfaltot szemelnek,
Esõt kortyolva emlegetnek.
Ha véred forró lüktetése
Már csillapul, s kihûlt a vágy,
Lassan kijózanulsz, megértve
A csöndes férfikor szavát.
Ha elsirattad ifjuságod,
Fû és lomb tejtestvére vagy,
Mint egy tükörben, újra látod
A természetben arcodat.
S kortársként szólítván a roppant,
Félszázados fatörzseket,
Magad ne eldalolt dalokban,
Makacs növésükben keresd!
Önnön súlyától majd leroskad
A sok fa, mégis egyre nõ,
Kérgükre újabb réteget rak
Új s új tavasszal az idõ.
S erejüket megsokszorozva
Nyúlnak ki törzsükbõl a zöld
Ágak, közös terhük megosztva,
Mit ád az áldott anyaföld.
Mért búsulsz májusban, csodálva
Gigászi fák sudár, merész
Lombját, virágait, belátva:
Szíved gazdája már az ész?
Talán azért, mert énekedben
A véred megkötött, akár
Termõ türelmû rengetegben
Hûs csermely, égõ napsugár?
II
Szelek nomádszállásai,
Országai madárnyomornak,
Magasba lökve ágaik,
Vak éjükbõl a fák kinyúlnak.
Karcsúak, mint a hadfiak
(Mi másnak láthatnánk mi õket?),
A felhõkig magaslanak,
Egekkel egyesítve földet.
Válluknak még a tél elõtt
Lefoszlik aranyos palástja,
Pihenjen a vadon, s erõt
Gyûjtsön, míg fogva tartja álma.
S a levelek a hó alatt
Heverjenek csak, majd e rozsdás
Pajzsok, vértek alól fakad
Az éltetõ tavaszi forrás.
És mindent nedvesség telít,
Kéreg alól, sötét sebekbõl
Új sarjak bíbor szarvait
Böki az ég felé az erdõ.
És már a ritkás lombu fák,
A langyos föld sarában állva,
A tiszta kékség sugarát
Fürkészik, hajnalig se várva.
- Akárha hegylakók hada,
Sok díszes, ódon fegyverével,
Jött volna el a földanya
Tavaszköszöntõ ünnepére.
És mint kobozhúr, víg dala
Felzeng az erdei madárnak,
S kezükben kendõt tartva a
Szép lányok már a táncba várnak.
Rokon az ember és a lomb,
Bennünket is örök makacsság
Taszít a mennyei magasság
Felé, akárcsak a vadont.
A folyóparton ült a lekaszált
Tetõfedõnád kévéin, s figyelte
A csendes tájat, melyre béke szállt,
S még csendesebb, nyugodtabb volt a lelke.
Csizmáját is lehúzta. És amint
Lábát a vízbe mártotta, a víz
Megszólította, ám a rezge habnak,
Sodornak õ nem fogta fel szavát,
Süketnémának hitte, szótalannak,
Az álomszuszék halak otthonát,
Azt hitte, hogy szitakötõk lebegnek
Egén, vadászva böglyöt, szúnyogot,
Hogy mosakodhatsz benne, ihatod,
De ennél semmi többet nem jelenthet.
S tényleg csudásan szólott a folyó,
Csak mondta a magáét lankadatlan,
Csillaghoz, csillámhoz hasonlitó
Nyelven, de baljós értelmû szavakban.
A gyermekkorról csevegett talán,
Mikor még számlálatlanok az évek,
S arról, mi nevet sem kapott, csupán
Álom elõtt idézik meg az éjek,
S mily rettentõ-csudás volt valaha
Növényi szívvel, öntudattal élni.
Errõl beszélt a víz hozzá ama
Napon - de nem értette õt a férfi.
Anna Ahmatovának
A könyv utolsó pontját is kitettem,
És félretoltam a kéziratot,
Sorsom hamuvá égett a sorok
Között, míg új burokba bújt a lelkem.
Mint tékozló fiú, ingem letéptem,
Tengeri sót és szálló földi port
A próféta így áldott s átkozott,
Ki angyalokkal vívott meg merészen.
Én az vagyok, ki élte századát,
S nem én volt. Ember- és madárcsalád
Legkisebb sarja, énekük tudója:
Az élõk lakomáin dalolok -
Becsületük hû címerhordozója
S kapcsolataik címtára vagyok.
Földi létünk láza
Idegen már nékem -
Nincs mindenre válasz
Szóban és zenében.
S mire jók a részeg
Énekek s a könnyek?
Titok nélkül élned
Tágasabb és könnyebb.
S mi marad utánad,
Kiürült világom -
Tán csak a sajnálat,
Hogy a szívem fájjon.
S szokásom, hogy folyton
Magamban beszélek,
Vitatkoznak vádlón
Sorssal az emlékek...
Marina a tálra hajol.
Gõg fortyog a vízben, a habja
Két szorgos karja alól
Szétfröccsen a szürke falakra.
Kicsavarja a tiszta ruhát.
S tárt ablak elõtt, kiterítve
Hûs vásznait, áll.
A világ
Hadd lássa keresztre feszítve.
Gép búg a magasban, a tál
Habzó vize megremeg, és a
Tetõn felüvölt a halál
Zord hírnökeként a sziréna.
Száradnak az ablak elõtt,
Négy arsin hosszan a szürke
Ruhák.
S õ áll csak a zöld,
Tómélyi homályba merülve.
Két hónap, amíg makacsul
Nem adta meg magát a Káma
Partján, de a végzet az úr,
S kötelet hurkolt a nyakára.
Nem alszom, hallom én, te szólítasz, Marina,
Szárnyad baljósan int, s dalolsz nekem, Marina,
Mint angyalharsonák a városunk felett,
És kenyerünk, melyet a kínod mérgezett meg,
télet napjakor magadhoz úgy veszed,
Mint Jeruzsálem szent porát a számüzöttek,
Mikor Dávid király zsoltárokat dalolt,
S ellenhadak Sion hegyén tábort ütöttek,
S hallom, hogy szólitasz halálodból, te holt,
Felhõk mögül komor jóslángja fellobog
Szárnyadnak éjsötét boltján a zord
egeknek.
SZÉL
E bánat tegnap éjjel újraéledt.
Szerettem én a cafatokra tépett,
Szélkorbácsolta éjhomályt s szelíd,
Röptükben hamvadó csillagait,
Melyek a nyirkos szeptemberi kertek
Egén mint vaksi pillangók lebegtek,
S a cigánybõrû, olajos folyó
Hídján a lassú árra hajoló
Asszonyt, ki vállkendõjét visszafogva
Nézett a bajt hömpölygetõ habokra.
S úgy tetszett, tegnap éjjel újra élt,
Mint egykoron, de - bár hozzám beszélt -
Lágy L-eit nem lengte át a bánat,
És szavait se boldogság, se vágyak
Nem fûzték többé mondattá, melyet
Halandó földiek megértenek.
Szavai égtek, mint a szélcibálta
Mécsláng, s kihunytak, mert a gyönge vállra
Az öröklét magánya nehezült.
Jött mellettem, de üröm-keserû
Földünk színét nem érintette lába.
S nem élt már, visszalépett a halálba.
A földi nép nevét sem ismeri.
Betör szobámba a szeptemberi
Szél -
zörgeti a zárat minden éjjel,
Vagy a hajamba túr hideg kezével.
Ha együtt voltunk, minden egyes óra
Ünnep volt, istenültünk összeforrva,
S nem létezett a földön más. Merész
S madártoll-könnyû voltál, szédülés
Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a
Lépcsõn, fokokat átszökellve, és
Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra,
Hová mint tükrön túli tájba lépsz.
Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad
A kettõs szárnyú szép oltárkaput,
S az éjszakában meztelen sugárzott
Szentséged, és lassan reám borult,
S ha felébredtem: "Légy ezerszer áldott!" -
Súgtam, bár vakmerõség volt az álmod
Áldásommal zavarni: kozmoszod
Pihent, s az asztalról az orgonákat
Vonzotta, kéklõ árnyuk rád hajolt,
S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt
Derengés kékje és nyugalma hullt.
S egy kristálygömbben csillogott a tenger,
Hegység magaslott, lüktetett a fény
Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben
Te tartottad, a trónon alva, csendben,
És - istenem! - enyém voltál, enyém.
Felébredtél, s a hétköznapi szónak,
Ahogy kimondtad, új fényt adva, már
A nyelvet is varázskörödbe vontad,
A mondatok felzengtek és lobogtak,
S az a szó: te, azt jelentette: cár.
Mindent megmásított kezed varázsa,
A tárgyakat - a kancsót, tálat is,
Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa,
A rezzenetlen, érchomályu víz.
Nem kérdeztük az ösvényt, merre visz.
Mint szirmait, a nagyvilág kitárta
A városok csodás virágait.
A gyógyfüvek lábunk elé hevertek,
S minden madár fölöttünk szállt, s követtek
A folyóban cikázó halrajok,
Elõttünk még a mennybolt is kitárult.
A sors már õrültként loholt utánunk,
S kezében borotvát szorongatott.
Mily boldogság, mit tõlem elraboltak!
Ha az a szörnyû év itt ér velem,
Nem "fej vagy írás" döntött volna rólad,
Nem alkudoztak volna lelkeden.
Magyar kíntorna mellett vézna lányka
Rekedtes hangján énnekem dalol
Arról, hogyan fordította fonákra
Zivatarverte sorsodat a kor.
És mossa, mossa öreges kezével
Az ablakot a szeptemberi szél,
És csapzott hajfürt hull a lány szemére,
És itt van már a városszéli éj.
Míg csalogányok búcsúénekében
Utolsó trillák zengenek, s az ágyad
Mellett a nyúlánk galagonyaágak
Rózsás-fehéren habzanak az éjben,
Míg vonatom kerekei alá a
Vasúti híd, mint öngyilkos, leroskad,
És életem sötéten áradó, vad
Folyó felett száguld az éjszakába,
Aludj tisztásod színpadán, mesékben,
Szerelmednél kurtább ez éj - aludj hát,
Légy névtelen, és húzd magadra dunnád,
S aludj, aludj emlékek erdejében!
Magammá ekkor váltam én, s az éjek
S kegyetlen nappalok már nem riasztanak,
Drágább lesz minden réginél az új nap,
S ítéletem a sors felett keményebb...
TÖBBÉ NEM KELLETEK
Szavak, szavak, szavak, többé nem kelletek,
Nem tartom sokra már az értelem hideg
Szavát, ha éjszaka úgy verdesi tetõmet
A száraz lomb, akár rongyos ruháju özvegy.
És úgy tetszik, csupán én hallom rosszul õt, mert
Panasza halk s a szél neszében elveszett.
Nõvérem õ talán. Nõvérem nem lehet.
S hiába gyõzködöm a bomlott agyu, görnyedt
Fákat, hogy harmatos ingujjam, süket
Az én szavamra mind, s csak nyögni hallom õket.
Kék ég alatt, a hóban,
a zöldesen derengõ
Fenyõk közt állva, szótlan
vártuk, mit ád az erdõ.
Csapatnyi cinke rebbent,
csendítve furcsa lármát,
Mint görög étteremben
csengõ ezüstkanálkák.
Úgy tetszett most, a tenger
viharkavarta kékje
Csapott ki vad dörejjel
a partszegély kövére.
A szolgáló lelökte
a tálcát megriadva,
S dühöngve szedte össze
kanalait a gazda.
Hajóink már a téli dokkban állnak,
A tintakék víz egyre kocsonyásabb,
Sötétlenek az ólomszín egek,
Most végre megkezdõdhet gyógyulása
A földnek, mely mitõlünk volt beteg -
A hó fölött a csillagok világa
Úgy tündököl, oly csend van és hideg,
Alig hallik már messzirõl a néma
Jég-börtönben sivalkodó sziréna.
1
Se rágalom, se méreg nem talál
Utat szívembe. Rossz elõjelekkel
Nem számolok. A földön nincs halál.
Mindenki, minden halhatatlan. Nem kell
Rettegni a haláltól, légy akár
Ifjú, akár vén. Létünk fénysugár,
Halál, sötétség nincs is e világon.
A tengerparton állunk, emberek,
S én társak közt, elõkészítve hálóm,
Várom közelgõ öröklétemet.
2
Ha lakjátok a házat - ép marad.
Én bármely évszázadba eltalálok,
És felépítem benne házamat.
Ezért ülik körül fiúk, leányok:
Háznépetek az én asztalomat -
S közös az asztal unokának, vénnek:
Jövendõt vált valóra a jelen,
És mind az öt fénylõ sugár tiétek,
Ha kezemet magasba emelem.
A múlt minden napját kulcscsontjaim még
Támasztják, mint a bányát ácsolat,
Felmértem az idõt, akár a mezsgyét,
S megmásztam, mint magas hegyormokat.
3
Méretre választottam századot,
Vonultunk délre, szállt a füst kavargón;
Burján füstölt; tücsök pajkoskodott,
Patkók közt ugrált, prófétált a tarlón,
S mint szerzetes, halált jósolt nekem.
De nyergemhez szíjaztam jól a sorsom,
S még mostan is gyerekmód-lelkesen
Kengyelben állok rezzenéstelen.
Elég nekem tulajdon öröklétem,
Hogy vérem folyjon századokon át,
S hogy leljek egy biztos, meleg szobát,
Fizetségül feláldoznám az éltem,
De szálló tûje cérnaként vezet,
ÁLMATLANSÁG
Meg-megreccsen a bútor az éjben.
Csapból víz csöpörész valahol.
Ilyenkor az ember, a gond fia végre
Nappala terheitõl szabadul.
Emberi lelket kapnak a tárgyak
Ilyenkor, az éjközepen,
S szótalanul,
vakon
és süketen
Szétszélednek a házban.
Küldi ilyenkor az óraütés
Erre
meg arra
a perceket, és
Sántifikálnak a tárgyak
az éjben,
Szállnak a liften fölfele élve,
Alig élve,
talán nem is élve,
Megtorpanva, ha víz cseperész,
Poharaznak, ügetnek, a táncot
Szaporázva, akár a cigányok,
Vagy lesekednek, akárcsak a vész,
Ajtót, lakatot feszegetnek,
Szakadozgat a sok vezeték,
A világ, amit õk hiteleztek
Minekünk, ma megint az övék,
Benyújtva a számla.
Aludnál,
S vergõdsz csak a fekhelyeden,
Nem tudsz elaludni -
nem ad már
Nyugalmat az éjszaka sem.
Hol volt, hol nem egy piktor, Paul Klee,
Hegyeken túl, hetedhét határban.
Sok-sok színes plajbásszal az allé
Fái közt ült naphosszat magában.
Rajzolt pár száz négyzetet meg hurkot,
Afrikát, fiút az állomásra,
Égszínkék pendelyben ördöglurkót,
Csillagot s vadat a menny falára.
De nem alkotott a ceruzája
A világról igazolványképet,
Melyen sorakoznak regulázva
Víz és város, emberek s a gépek.
Azt akarta, hogy vonalak, foltok,
Mint a tücskök júliusi éjen,
Érthetõen szóljanak, megoldott
Nyelvvel, és egy szép reggel a képen
Felkomorlott szárnya, homlokorma
A halál sötétlõ angyalának,
Megértette Klee, ütött az óra,
S búcsút mondott Múzsának, barátnak.
Majd lehunyta a szemeit is Klee,
Soha még ily gyászos, szürke hajnal!
Ám ha Klee bõszebb lett volna kissé,
Naturálisabb lett vón az angyal.
Az az angyal jól megrázta volna
Csontjainkat, s akkor aztán végünk!
Mint a piktor, hullanánk a porba.
De mondjátok: hát kell ez minékünk?
Jobb a múzeum a cinteremnél,
Sétálhattok olykor, s fõleg élve,
Ott, hol sorba rakva lóg Paul Klee
Sok-sok furcsa, kék és sárga képe.
Kései örökség,
Tûnt gyerekkorom,
Csalfa kép, üresség,
Régi városom.
Görnyeszti az évek
Terhe vállamat,
Viszontlátni téged
Mért akartalak?
Más ég fénye lankad
Az üvegeken -
Holdfehér galambhad
Füstös-kék egen.
Otrombán rikító,
Bordó függönyök
Lobbannak a nyíló
Ablakok mögött.
És csak néz utánam,
Oly közönyösen,
Mint egy viaszálarc,
Régvolt életem.
Kisgyermekként megbetegedtem
Az éhségtõl s a félelemtõl. Ajkam lázvarát
Szaggattam - és lenyaltam; jól emlékszem én
Hûsítõ, sós ízére mostan is.
És arra, hogy megyek csak és megyek,
Ülök a lépcsõn és sütkérezem.
Megyek, akárha lázálomban, a patkányfogó
Dudaszavára a folyóba, leülök - sütkérezem
A lépcsõn; újra kiráz a hideg.
S ott áll anyám, kezével int nekem,
Ott van közel, s nem érem el soha:
Elindulok - csak hét lépésre áll,
Kezével int; közel megyek - megint
Hét lépés van köztünk, kezével int.
A láz
Elönt, galléromat nyitom, lefekszem, -
Most trombiták harsannak, fény hasít
Lehunyt szemembe, ló dobog, s anyám
Repül az út fölött, kezével int nekem -
És elrepül...
S most arról álmodom,
Hogy almafák alatt kórház fehérlik,
És hófehér a lepedõ alattam,
S fehérlõ doktor nézi arcomat,
És lábamnál nõvér dereng fehéren,
S rebbenti szárnyait. S eltûnnek õk.
S megjött anyám, kezével int nekem -
És elrepül...
A HÁZ - LAKÓI TÁVOL - ELALUDT...
A ház - lakói távol - elaludt, de álmot
Nem lát, a lelke tiszta és üres,
Magába néz magára zárt szemekkel,
De önmagát nem ismeri fel, és
Vadul felugrik, amikor a konyha
Kövére vízcsepp csattan le a csapból.
Nem búgnak a csövek már, nem csörög
A telefon.
Aludj csak, ház, nyugodtan,
Aludj, te légköbméter-árvaság! Majd
Megjönnek a lakóid, s az idõt -
Nagy köcsögökben, kék vödrökben és
Befõttesüvegekben - visszahozzák,
S szélesre tárják minden ablakod.
Megállt az óra? Járt mégis? Megállt.
Ébredj fel, alvó ház! Itthon vagyunk.
Nem dajkál szitakötõket,
Zavaros, sötét az ég,
Piheg az aszott fû, fülledt,
Zivatart vár a vidék.
Az utcákat Káin járja,
Ablakokat ver vadul,
Öccsét hívja számadásra,
Mint napszámosát az úr.
Táncba kergült jégverések
Csépelik a gabonát,
Mégis Ábelé a vétek,
Ifju mégis a világ.
Nézlek téged holtra váltan,
Elközelgõ végzetem,
És akár a Bibliában,
Én se védekezhetem.
Mint tífuszos, lázverte ajkak,
A föld kicserepesedett,
S gyárkéményként füstölve, halkan
Búgott az örvénylõ meleg.
És kiszáradt a folyó medre,
Elhagyta a víz a kutat...
A hõség jégtûje örökre
Lassúdó véremben maradt.
Ring benne, karcsútestü gálya,
És megcélozza szívemet,
Keresgeti, de nem találja
Az utat, mely belé vezet.
Jöhet jövendõ - menedéket
Lel benne is ez az aszály,
Hol árván bolyong csak a lélek,
És megváltást hiába vár.
MIDÕN FENYÕK ALATT,
Midõn fenyõk alatt, mint kényszerûzte rab,
Vonszolta összetört tagjaimat a lélek,
Madár rebbent fel és horkantak büszke mének,
S a föld még énfelém szélsebesen rohant.
Hosszú, fekete tûk, sorjázó pikkelyek,
S a bíbor áfonya paták alól fröcsög szét,
Szemhéjjam ujjaim vadul feszegetik még,
És én vagyok-e még, ki élni vágy:
a test?
És én vagyok-e még, ki száraz gyökerek
Közt enyhet nem lelek megégett ajkaimnak,
S mint hajdan, vért iszik a föld, és újra sírnak
Phaetón húgai borostyánkönnyeket.
Mint negyven évvel ezelõtt,
Szívdobogás, ha lépte csendül,
S a ház, a gyertya, kerti zöld,
Rövidlátó szemek s a tört
Tekintet, mely nem kéri esküm.
Az alvó házsorok fölött
Harang zúg. Záporvert a hajnal.
S hajléktalanként dõl a rõt,
Átázott vadszõlõ a falra,
Mint negyven évvel ezelõtt.
Errõl álmodtam én, és errõl álmodom,
És egyszer még talán álmomban újra látom,
Mert minden körbejár, s megmutatja az álom
Tinéktek is, mit én álmodtam egykoron.
Ott, messze-messze, túl a földgömb hajlatán,
Hullám hullám nyomán ront part felé a tenger,
S hullámokon lebeg csillag, madár s az ember,
S álom, való, halál - hullám hullám
nyomán.
Voltam, vagyok s leszek - a napokat se mérem,
A létezés csoda, s a lét csodás ölében
Világ árvája, én, bizton megülhetek,
Tükrök közt, egymagam - s mámor ködébe tûnnek
A fénylõ városok s a kéklõ tengerek,
S mint síró gyermeket, anyám ölébe
ültet.
A DÜBÖRGÉS, A CSENGÉS
MÉG FÜLEMBEN
A dübörgés, a csengés még fülemben:
Hû, hogy harangozott a vezetõ!
Oda loholt a villamos, hol egy
Sekély és lomha kis folyó folyt -
Nádlepte, békalencsés.
Én és Valja
Ülünk az ágyún a Kincstári kert
Elõtt, hol kétszázéves tölgyfa áll,
Fagylalt- és limonádéárusok
S kék kagylóhéjban zenészek sürögnek.
Tündöklõ június a park felett.
Trombita dörmög, dob dübög s a flóta
Visít, de mintha párna alól szólna:
Félflóta, féldob és féltrombita
S álomnegyed s csak egy nyolcadnyi élet.
Mi ketten
(gumiszalagos kalapban,
Szandálban, horgonydíszes matrózblúzban)
Még nem tudjuk, ki éli túl e kort,
És kit gyilkolnak meg kettõnk közül,
Most még a sorsunk szóba sem kerül,
A csészék otthon gõzölögve várnak,
És gyermeki vállunkra lepke ül,
S fölöttünk magasan fecskék cikáznak.
Ablakon ázott föld szaga árad
A házba, a bornál mámoritóbb,
Ablakon át anya néz ki a tájra,
Beszívja az erjedt, furcsa szagot.
- Szunnyadj télen anyád zugolyában,
A rozsmag is alszik a földi homályban,
Mért keserítene most is a vég?
- Míg a tavasz beköszönt, anyaméhben
Lázár sírbeli álma igézzen,
S zöld koszorúsan a fényre kilépsz.
Fel-felriad az alvó,
A sötétbe fülel.
A harmadik kakas szólt,
A virradat közel.
Felül a vén az ágyban,
A vaságy nyikorog.
Mint Pilátus korában,
A föld is úgy forog.
A szívébe miféle
Bosszúság vájt fogat?
Bánkódni, mondd mivégre -
Talán Péter miatt?
És nékem e világon
Ki volt a drága, szent?
Kit tagadott meg álmom,
Amíg az éj letelt?
Rést a hajnali ködbe
A kakas szava vág,
Elröppen messzeföldre
Völgyön, hegyormon át.
Természetben szabadság
Nincs, bármily szabadon
Választja téli rabság
Béklyóit a vadon.
Tótágast áll a nyárfa,
Szégyelli szertehullt
Dús lombját, s meggyalázva
A dermedt földbe bújt.
Mint tûzvésztõl kiûzött,
Perzselt ruháju agg,
Úgy járja most az erdõt
Zord Kascsejként a fagy.
A tölgy - kaftánja tépett -
Halálra készen áll,
Mint Iván cár elébe
Kolicsov, a bojár.
Bíborpalástu, drága
Juharlomb, ég veled!
Keringenek leszállva
Elrongyolt levelek,
S parázslik, míg avarrá
Nem hamvad, a levél...
Hogy volna ott szabadság,
Hol erdõt jár a tél?
Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a
Vízbõl, mit ád a föld, de nem csitult a szomja,
S az élõk álmait zavarva, visszatér
Az út rögeire, s élõ vizet remél.
Mint elsõ, tört hajó az óceán ölébõl,
Mint áldozóedény a kurgánsíri éjbõl,
A lépcsõ legmagasb fokára úgy jutok,
Hol élõ árnyad áll, s árnyamra várni
fog.
S ha ez csak ámitás, mesebeszéd, hazugság,
S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk
Némán a föld alól, és kövekbõl rakott
Szempárja könnytelen, s tekintete halott?...
...
Élt és meghalt a férfi, élt
S meghalt a felesége, végül
Ez is, az is gödörbe szédült;
És sírdomb sírhalomhoz ért.
Üvegnél áttetszõbbek a
Sírok, megmutatják, ki volt a
Gyilkos, ki áldozat: a holtak
Porán a jó, rossz billoga.
A föld szinén a földbe hulltak
Sötétlõ árnyai vonulnak;
télkeznénk fejük felett,
A bûnöst szétszaggatva nyomban,
Ha nem várnánk ítéletet
Magunk is isten tudja honnan.
Az õsz utolsó napjai peregtek,
S én alkonyán
Epénél keserûbb,
Szomorusággal terhes életemnek
Jutottam
Egy névtelen, levéltelen vadonba,
A tejfehér köd
Mozdíthatatlan,
Hatalmas búrája alá,
Hol a megõszült
Ágakról könnycseppek potyogtak,
Oly tiszták,
Amilyeneket csak a fák hullatnak a
Minden színt megfakító tél elõtt.
S ekkor csodásan
Az alkonyati rõt
Felhõk mögül elõvillant a kék,
Mint júniusban, és az eljövendõ
Napok fényében tündökölt a múltam,
S felsírt az erdõ, várva az azúrban
Kavargó, boldog viharok jövetelét,
Melyekkel termõ áldást küld az ég,
S rázendített a cinkék kórusa,
Akár egy földtõl mennyekig futó
Klaviatúra billentyûsora.
Ardon*
1
Feldúlt leveled, hát lóra, merész
Vágtára a hegy peremén!
Sziklán kaparásztak az udvarok, és
Lármázva futottak elém.
Korbáccsal ütöttem a szép paripát,
Nem lesz a szerelmed enyém,
Ugrott a lovam, száguldva alább,
Hol árad a víz feketén.
Halálra sebezte az árva folyót:
Ardont a köves folyamágy,
Gyûlölt meredélyre hiába futott,
Kútmélybe zuhant le a vágy.
S van mégis, amit sohasem feledett:
Õsz partjai szédületét,
Név nélküli síron az õsi követ,
S mit szkíta adott: a nevét.
(*Ardon - Észak-kaukázusi folyó.)
2
Vijjogva, a szárnyaival kaszabolva
Ûzött le a völgybe a büszke madár,
Eldõltem, a parti kövekre lerogyva.
- Te gyáva vadász! - kiabálta az ár.
Puskám felemelve tüzeltem a habra,
S felszökve magasra elém kicsapott,
És kõdarabok csattantak a partra,
S bolydultak a mélyben a halcsapatok.
Dalolt a szeretett világ, de aludtam.
S ha vitt is e tájra az éjben utad,
Pisztrángra talált tehelyetted az ujjam,
S fölöttem a víz jeges árja szaladt.
Hiábavaló - megüzented - a harcom
Érted! S ma az álom elémbe idéz:
Futok, szerelem-szaggatta az arcom,
S Ardon sebes árama újra igéz.
Ki töltötte a poharamat félig,
S mért nincs a rózsa már az asztalon?
Nincs rózsa! Terjeng kármin foltja mégis,
És illata a hûs üveglapon.
A paplanod lecsúszott virradatkor,
S te fölkeltél, míg szunnyadt a világ,
S keresgélted a vízzel teli kancsót,
S bejártad otthonom minden zugát.
Nem a te fényed most a csillogó víz?
S nem múlik ujjnyomod az üvegen,
Mintha a hajnalt, melybe visszaút nincs
Nem óvná úgyis emlékezetem.
Örülsz talán, míg hófehérben alszol,
S álmon-valón át küldöd permeteg
Fényed, hogy nem kell szólnod már magadról,
És emlékezni rád nem is lehet.
Muzsikát tanultam hajdanában,
Botladozva skáláztam sokat,
Meggyötört egy gyermeteg szonáta,
Ganonig* se értem el soha.
Minden szerdán kottával kezemben
Érkeztem, sután becsengetek,
S Médem barchet kiskabátban menten
Ajtót nyit, s a szobába vezet.
Medvemód esetlen volt s hatalmas:
Sötét álmából a zongorát
Felverte, a billentyûkre csapva,
Jó másfél oktávot fogva át.
Basszushangon ugatott a falka,
Száguldott szilaj vadászaton,
A vadászok ajkán szólt a kardal,
Visszhangzott a csermely, a pagony.
Német módra tréfával lett vége,
Hunyorító kék szemeivel,
Kisfiús hajával, õsz fejével,
Hadarása bukfenceivel.
Én pedig, bár magamhoz se tértem,
Az erdõben tévelyegve még,
Félve kezdek a darabba, s Médem
Vállamon nyugtatja tenyerét.
Álmos zongorájában lapultak
Hófehér és éjsötét tüzek,
Égették a billentyûk az ujjam,
Médem sokszor mérgelõdhetett.
Rég elillant tõlem a gyerekkor,
Városomba ha el is megyek,
Vonatról leszállva szürkületkor
Sehová utat már nem lelek.
Mért követsz gyermekkorom, miért nem
Engedsz engem új utakra még?
Vagy most emeli fel újra Médem
Billentyûk fölé öreg kezét?
(* Charles Ganon - francia zongorista, pedagógus, zongoratankönyv
szerzõje.)
Arszenyij Tarkovszkij ma már vitathatatlanul az egyik legjelentõsebb mai orosz költõ. Bár elsõ kötete, a Havazás elõtt csak 1962-ben jelent meg, szûk irodalmi körben addig is jól ismerték. Elsõ kötetérõl Anna Ahmatova írt recenziót, melyben Tarkovszkijról mint az egyik legnagyobb kortárs költõrõl nyilatkozott.
Magyarországon Arszenyij Tarkovszkij verseit elõször fia, Andrej Tarkovszkij Tükör címû filmjében hallhattuk. A költõrõl a magyar olvasó mindmáig keveset tud. Talán azért sem került az érdeklõdés központjába, mert az úgynevezett "csendes líra" képviselõje, soha nem reagált aktuálpolitikai kérdésekre, sõt mindennemû "direkt" politikusság idegen volt tõle, annak ellenére, hogy átélte a XX. századi történelem viharait, részt vett a nagy honvédõ háborúban is. Nem véletlen az sem, hogy elsõ kötete csak ötvenkét éves korában jelenhetett meg.
1907-ben született Jelizavetgradban (ma Kirovograd), értelmiségi családban. Apja számûzött anarchista volt, a "Népakarat" körének tagja, kivételes mûveltséggel rendelkezett, hét élõ és két holt nyelvet tudott. Tarkovszkij kultúra iránti érzékenységét, a humán tradícióhoz való kötõdését meghatározta a családi környezet. Már fiatalon jól ismeri az orosz és az európai költészetet, különösen az ukrán filozófus író, Grigorij Szkovoroda és a XVIII. századi orosz irodalom kelti fel érdeklõdését. 1925-tõl 1929-ig az Állami Irodalmi Fõiskola hallgatója, majd a rádiónál dolgozik, illetve 1932-tõl kezdve rendszeresen fordítja Közép-Ázsia és a Kaukázusontúl népeinek költészetét. Válogatott mûvei 1982-ben jelentek meg, ez a kötet mindmáig a legteljesebb versgyûjteménye.
Arszenyij Tarkovszkij költészete a kortársak közül leginkább Paszternak, Mandelstam és Zabolockij poetikájával rokon, az orosz posztavantgárd jellemzõ jegyeit viseli. Tarkovszkij költõi világa a létre nyitott, arra, amiben benne foglaltatik az emberi létezés és megvalósulása, az egyéni sors. Tarkovszkijt Paszternakhoz hasonlóan az "elérhetõ", szubjektivizálható lét foglalkoztatja, az "ég a virágkehelyben" (Tarkovszkij), a "világmindenség könnyei a borsóhüvelyben" (Paszternak). Lírájának legfontosabb kategóriája a természet, de más jelentésben, mint Paszternaknál. Tarkovszkij verseiben a természet nem antropomorf, nem szubjektivizálódik a végsõkig, nem válik a vers "társszerzõjévé". A lírai énnek csak néhány pillanatra adatik meg a kegyelmi állapot, amikor behatolhat a természet titkaiba. Ilyenkor a természet miszteriális jelleget ölt a versben, bár Tarkovszkij költészetében e pillanatok nem a misztikus élmény következtében jönnek létre, hanem benne gyökereznek az emberi létezésben, az én számára az idõnkívüliség ritka állapotát jelzik, amelyet a szerelem adta tágasság és a halálon való elmélkedés hív elõ. A tarkovszkiji alapélmény kifejezésére jó példa Az elsõ együttlétek címû vers. A szerelem ünnepének pillanatában a természet, mint "tükrön túli táj" miszteriális mélységeket idéz, a nyelv szakrálissá válik, "sorson túlivá":
"Felébredtél, s a hétköznapi szónak,
Ahogy kimondtad, új fényt adva, már
A nyelvet is varázskörödbe vontad,
A mondatok felzengtek és lobogtak,
S az a szó: te azt jelentette: cár."
A vers az "Elõttünk még a mennybolt is kitárult" kozmikus képében éri el tetõpontját, de utolsó két sora már az egyén veszélyeztetettségét sugallja, visszatérést jelez az autentikus létállapothoz, az emberi sorshoz, amely nem szakralizálható, mert mindenkinek evilági osztályrésze: "A sors már õrültként loholt utánunk, / S kezében borotvát szorongatott". Paszternak felfogásával ellentétben Tarkovszkij szerint lehetetlen a világmindenséggel familiáris viszonyt kialakítani, mert az maga a tökéletesség, s így az egyetlen erkölcsi tekintély. Tarkovszkij világképe hierarchikus, s ez magyarázza a költészetét átható klasszicizáló hajlamot.
Tarkovszkij - hasonlóan kortársához, Zabolockijhoz - gyakran foglalkozik a halhatatlanság problémájával. Zabolockijnak az 1930-as években írott verseivel ellentétben Tarkovszkij a fizikai lét törvényeit mint eleve adottat értelmezi, s a végességben próbálja megfogalmazni a halhatatlanság lényegét. "Halhatatlan vagyok, amíg meg nem halok" - írja, mintegy polemizálva Zabolockijnak Fjodorov és Cialkovszkij filozófiai nézetei alapján kialakított metamorfóziselméletével. A költõnek Tarkovszkij szerint az evilági halhatatlanságot a kultúra és a történelem megõrzése adja. Ezért döntõ az emberi létezésben a szellemi autonómia következetes képviselete, mivel ez áll ellent a fizikai lét komor törvényeinek. A szellemi autonómia képviselete egyben az egyéni sors vállalását is jelenti: sors nélkül nem él az emlékezet, nem él a kultúra, mert nincs hitele. A költõi szó Tarkovszkijnál így nemcsak az emlékezet megõrzõje, nem csupán kultúrahordozó, hanem egyéni sorsmodellt képvisel, intim - biografikus jelentésû. Ily módon a vers, mint az intellektus tiszta önkifejezése, az emlékezet segítségével átkonstruálja a mindenséget, szellemi lényegûvé teszi, s közben örök vitában áll a sorssal, s így nem szûnik meg az egyéni tragikus életérzés vállalása sem.
Tarkovszkij sors-versei közül a legszebbek a tragikus sorsú költõnõ, Marina Cvetajeva emlékének szenteltek. A Nem alszom, hallom én címû versben Marina alakja a költõi sors metaforájává válik, emléke "komor jósláng", életútja, tragédiája örök figyelmeztetés, a költõi és individuális létben való kiszolgáltatottságot, veszélyeztetettséget jelzi. Tarkovszkij költészetében éppúgy, mint a kései Paszternaknál, az emberi sors szimbóluma az égõ gyertya, amely megpróbál ellenállni a szélrohamnak, õrzi a belsõ meleget, meghittséget, kultúrát. A Szél címû versben a kedves szavai "égnek, mint a szélcibálta mécsláng", bár már "a gyönge vállra / az öröklét magánya nehezült...", de a "bánat minden éjjel újraéled", emlékét õrzi a mindenség, a természet, a vers, a szeptemberi szél.
A költõi hivatástudat Tarkovszkij számára lelkiismereti kérdés, nem hivalkodó önkifejezés. "A vér szava súgja nekem - házitücsök vagyok én" - írja, s egyben elhatárolja magát a hatvanas évek szónoki lendületû szovjet költészetétõl.
A tarkovszkiji versben a legfontosabb a lírai jelen, melynek
intim közegébe ágyazódik be a múlt. Mandelstam
költészetéhez hasonlóan kultúrtörténeti
szinkronicitás jellemzi Tarkovszkij számos versét.
A történelmi korszakokkal, kultúrákkal folytatott
belsõ dialógusnak szervezõ eleme a választott
történelmi, mitológiai, bibliai alakkal való
sorsközösség. Tarkovszkij költészetében
a lírai én sokarcú, bármikor képes az
átlényegülésre a rokon sorsok közegében.
A versek történelmi és mitológiai alakjai mindig
"földközeliek", életterük a természet,
s a természet lényegének, az örökkévalóságnak
megtestesülései. Titánia, a tündérkirálynõ
trónusát a föld "gyökér-labirintusának"
mélyébe veszve lehet megtalálni. Titánia a
föld lelke, hozzá igyekszik hûséges alattvalója,
vele akar önmagát feladva sorsközösségre lépni:
"Halott nevem eméssze hát a tûz!
Mellvértem rozsdás leveled.
Átkozz, ölj meg, királynõm, csak ne ûzz,
Ne ûzz el innen engemet!"
(Titánia)
A föld mitologémája vezeti el Tarkovszkijt a fa metaforájához,
amelyrõl egyik legszebb versét írja. Mesteri módon
valósítja meg a metafora révén a szubjektív
és objektív elemek egységét: a növekedés
egyrészt szubjektív-biográfiai tény (a férfikor
elérése, a megtett alkotói út), másrészt
pedig a fák növekedésének objetív törvénye.
E két szempont összekapcsolása jelenti a versben az
idõ fogalmát, s a költõ számára
a kortárs-tudatot:
"S kortársként szólítván a roppant,
Félszázados fatörzseket,
Magad ne eldalolt dalokban,
Makacs növésükben keresd.
Önnön súlyától majd leroskad
A sok fa, mégis egyre nõ,
Kérgükre újabb réteget rak
Új s új tavasszal az idõ."
(Fák)
A fa-metafora segítségével a versben összekapcsolódik
a föld és az ég. A vers vége pogány szertartást
idéz, a Földanya tavaszköszöntõ ünnepét.
Az ember és természet közti rokonság kulcsát
az én gondolatainak mozgása és a természet
törvényei közötti hasonlóság adja.
A vers végkicsengése Tarkovszkij kedves költõje,
Gyerzsavin ódai soraira emlékeztet:
"Rokon az ember és a lomb,
Bennünket is örök makacsság
Taszít a mennyei magasság
Felé, akárcsak a vadont."
Szõke Katalin
Baka István home page | Kiállítások |