Válogatta, fordította és az utószót írta Baka István.
Bp. 1986, Európa Könyvkiadó (Új Pegazus)
Amikor a dübörgõ tenger
sápasztja arcunk és kezünk,
evezz ! -
e villámló világban
fennmaradunk, ha evezünk.
Megigézett homokszemekbõl
nem villan biztos part elénk.
Féktelen örvénylõ vizekben
ne mondj imát - nem ad reményt.
Nem gyõzi le imád a tengert,
nem úszhatod meg szárazon.
Evezz! -
e villámló világban
számunkra nincs más oltalom.
1
Hol a gótikus fenyõk
tûk merednek: zöld sereg,
ágak közt keleti díszben
harkályok bolyonganak.
Ott laknak a faparókás
tobozok, és lent a földbõl
kidagadt gomba-Szokrátész
elmélkedik az esõrõl.
Kardfogú vadászkutyák
futkosnak csaholva.
Megrettent nyulak
cárbajsza fölmered.
A dombokon - e hideg
templomokban, mint apácák,
sóhajtozva járnak-kelnek
gépi varjak...
Fagyott az áfonya, ám még
felröppen egy-egy levél.
Ó, Bolygó Hollandiak, csak
madarakat riogattok.
Az egek matrózai
vitorláikat kibontják,
elrepülnek, elrepülnek
léghajóikon a darvak.
2
Már elrepült madár, levél.
Az egek - vízjelek.
Járkál üveg mögött a kócsag,
fehérben, mint egy lány, fehérben.
Tüzek.
Ezer szemmel unottan
pislogó kandeláberek.
Egyedül vagy. És a faházban
körüldeszkáz a csend.
Elszálltak méhek, vadkacsák.
Az égben - ördögök hada.
S elmásztak tegnap a csigák is
a földgolyó dióbelébe.
Magad e fa-rideg világban...
Fekete villámként szalad
a varjútoll a papíron,
és soraid sötétlenek.
A méhek a kasban, a csigák a mélyben.
A madarak szárnya lehorgad.
Hol vagytok, vándormadarak?
A mennybolt utcái kihaltak.
Lépeget bál-fehér ruhában
üvegbörtönében a kócsag,
s a homályos üveglapokra
csõrével vízjeleket rajzol.
M. Jevszejevnek
Lángolt, azahogy pírban égett
az est a Ladoga felett.
Újabb pimaszsága a télnek:
cirkusznak nézi az eget.
Faházakat locsol a dér.
(Bízattak zordon kankutyákra.)
S egy holló,
bajnok-szaracén
járkál a réten sántikálva.
De nem jön varjú bajvívásra.
Magában tépázza a szél.
Szobámban érleli a lámpa
citromát.
Még zöldes-fehér.
S eltûnt a holló...
Parókában
az éj sábeszre lépkedett.
És közben csak a ceruzámnak
hegye görbült meg
némileg.
Téli rege!
Jégcsapfiolák,
békaporontyok tejesüvegben.
Milyen idõ!
Fák - palavesszõk - feketén merednek.
A szélben szomorú bokrok eveznek.
Az út felett - peneg a nap,
zengenek a
gitárhúr-sugarak.
S e sok szépségtõl részegülten
egy aszkéta-madár,
egy nyápic varjú a
havat csipegeti, fészkébe hordja
a tél fehérben tündöklõ fagyát.
Elmész,
ahogy elmennek az égbe
a csillagok, a hajnal
eltévedt gyermekei,
elmész,
ahogy elhúznak az égbe
a madarak bukdácsoló hajói.
Mit kerestek az égben?
A mi homályunk erõsebb a hónál.
A mi napunk
mindörökre esendõbb, mint a szív.
És a daru
hajócskája se más -
csak egy
szélben megpörgetett madártoll.
Elmész.
S én elbocsájtlak,
mert kiürültek
darvaim-fogytán a szeptemberek.
Isten veled.
Álmatlan álmokig,
a hajnalig,
mely útját vesztve bolyong a világban.
Hét napja úszott már hajónk,
hét napja úsztunk.
S nem volt se sziluett, se szó
a sûrû ködben,
s nem volt se menny, se nyugtalanság,
se "isten hozott", se "isten veled"
se múltunkban, se holnapunkban.
Ússzál, hajónk, csak ússzál,
s mi is veled,
e köd - micsoda moccanatlan
sóvárgás, csend-birodalom.
Sorsunk is - sûrû ködben,
fehér, akár a márvány,
amiben nem történt meg semmi sem,
csak ami megtörténhetett.
Kertedben emlékezzél majd reám,
hol a hangyák rõt pajzsot hordanak,
s a verebek úgy tárják szárnyukat,
mintha liliom nyitná szirmait.
Hazádban emlékezzél majd reám,
honnan melegebb tájra szálltak a
madarak, s a torony csücskérõl az
aranyozott angyal is délre vágyik.
Kertedben emlékezzél majd reám,
ahol gyümölcs-harangok konganak,
lélekharangok,
és hálóikat
délkörökbõl szövögetik a pókok.
Könnyeidben emlékezzél reám,
ahol bilincs-fehér az éjszaka,
s esténként kék mundérba öltözött
paloták õrzik a lépteidet.
A pitypangok belebújtak
hófehér szkafanderekbe,
a pitypangok belefújtak
aranyozott kürtjeikbe.
Elõmásztak a giliszták,
morcosak,
akár a talpfák,
de a pitypangok kivonták
kardjukat és mind leszúrták.
Póksuhancok - huligánok -
belekötnek a legyekbe,
öklét rázza - nézd a mákot! -.
virágokkal verekedne.
És az almák barrikádja -
reszkess,
uborka-brigád! -
készen állt a vad csatára.
Bab dobolta: rajta hát!
Barázdák közt botladozva
(ösvény erre nem vezet)
mentem s néztem én szorongva
holdja-nincs
sötét eget.
Ki rabolta el
a holdat?
Ki inti le e vidéket,
hol megveszve a sötéttõl
dulakodnak a növények?
RAGYOGJ, RAGYOGJ CSAK, CSILLAGOM
Ragyogj, ragyogj csak, csillagom!
Áraszd szét fényedet!
Vár száz sziget - szikláikon
Scyllák s Charybdisek.
Barlangok sztoikus, sivár
ûrében, hol remeg
a szépség - féreg éjszakák
falták a lelkemet.
Marcangolták, de megmaradt,
ím, elpusztíthatatlan,
se versemet, se magamat
én soha meg nem adtam.
Nem fordult visszájára még
dalom - leshette fegyver.
S ha dicsõítette az éjt,
dicsérte gyûlölettel.
Az éj, mint egy komor sebész
bordáimon kopogtat,
te
nem ismerhetsz csüggedést,
égj, csillagom,
ragyogj csak!
II
Ím, visszatérek Kityezs városába,
oda, ahol születtem.
Lebukom az örvénybe, hol az õrség
kaput kerített.
És visszatértemet az õrség
fogadja úgy, akárha volnék
ellenhadak vezére,
pislog
reám gyanakvón.
És föllelem a feleségem
házam homályán.
- Hol vannak barmaim? - ezt kérdem én.
- Az õrség felzabálta,
bõrükbõl csizmát készített.
- Hol a fiam? - ezt kérdem én.
- Felnégyelte az õrség,
a kapukra szegeztetett.
- Hol a leányom? - kérdem én.
- Az õrség meggyalázta,
három váltás, száznegyven õr
végigment rajta sorban.
- S te, asszony? - kérdezem
a feleségem.
S a háznép?
A cimborák?
- A háznép hallgatott - ezt feleli a feleségem -,
s a cimborák
beálltak õrnek, hogy ne férjen
hozzájuk a gyanú árnyéka sem,
s én hozzámentem az uralkodóhoz -
ezt feleli a feleségem.
Így térek vissza Kityezs városába
melyet vezettem,
s amellyel veszkõdött a háznép
s a cimborák.
És nem bírták a mongolok sem
megtörni városunkat,
hol minden elsõ ember hõs volt,
ahol minden
második halhatatlan.
Hozzájuk szólék:
- Cimborák,
mondjátok meg, de szívbõl:
rabok legyünk-é
vagy elmerüljünk szabadon?
És megsütöttünk élve
ezerszer száz bikát!
Visító vadkanokból
százszor százezret is.
A legutolsó marha
ontott oly éktelen
pokoli bûzt és füstöt,
hogy úgy kúszott az égen
a nap, mint két poloska.
Az éjbe elmerültünk. Egy szálig mind. Egészen.
Utánunk nem maradt, csak a bíbor bõdülése,
s pórok regéi,
pórok regéi
a halhatatlanok,
a Hõsök Városáról.
Ím, visszatérek Kityezs városába,
a Hõsök Városába.
Beh más orcát is öltött
országom népe!
Egyetlen láng sem ég mocsári mélyben.
A nappalok fakultak.
Ló nem nyerít.
Sarló se peng.
A zsír se serceg.
Az orrok gallyakként konyultak,
porhadt a porcuk,
és megpiszültek
halmódra végleg,
holdforma bajszok
már csontkemények,
az állkapocs még emberi,
de bévül halkopoltyúk:
ímé, ily orcát öltött
országom népe.
De visszatérek Kityezs városába,
hol egykoron a hûség
egyenlõ tiszteletben állt a
gabona isteneivel.
A városban nem várt rám senki.
És aki várt - elárult.
S én magamhoz veszek tizenkét
fej hagymát, hogy az én
fejemmel együtt
épp tizenhárom fej legyen.
Hiszen a hagyma -
az élõ természet növénye
e korban is
könnyekre bírhat bárkit.
S így szólék az uralkodóhoz:
- Te itt valóban
uralkodol?
Uralva mindent?
- Uralkodik az õrség.
S magam is uralkodgatok.
S urául engem
a nép elismer...
ezt mondja az õrség.
És én a térre kiteszem -
könnyet facsarni -
hagymáimat,
az élõ természet naiv emlékeit.
E tájon,
hol annyi éve
hordják a vígság maszkját,
ahol minden megváltozott,
ahol egyetlen
könnycseppért fejed vétetik,
letépik, mint bocskort a lábról,
levágják, mint egy pörsenést -,
most zokogott az õrség!
És zokogásban tört ki
mindközönségesen a nép is.
Az uralkodó, komoly úr, kinek
a golyváján csillag fityeg,
nyeldeste könnyeit bajszát harapva,
és iszonyú haragra gerjedt.
De nem feledték ám, hogy a
vesztõhelyre vezessenek,
s a tizenkét hagymafejet elásták,
víz örvénylik felettük.
Egyszer majd, egyszer még, igen,
valamikor bizonyosan,
fölkelnek a város felett
a hagymafejek, mind a tizenkettõ,
s fölkél fölébük majd az én fejem
fenyegetõen, jóslatul:
nem az utolsó voltam a vesztõhelyen,
nem az utolsó!
***
De azt mondják, hogy Kityezs városát
nem látta senki.
Ha nem, hát nem, tegyük fel:
nem látta senki.
Tegyük fel...
Lovas vagyok. Harcos. A puszta nevelt.
Még számon a horda szabad dala zeng.
Lovas vagyok. Harcos. Napvirradatot
még fölemelt fõvel, büszkén fogadok.
Lovas vagyok. Harcos túl minden koron.
Bal oldalamon lóg boroskulacsom.
Fülesbagoly alszik a bal vállamon,
s peng-csörren kengyelem vasa.
De nem a hadfi szlávokkal rokon,
vagyok a tavaszi föld lovasa.
Égj le, napvilágú fáklyám, égj le már!
Voltakat s a holtakat siratni kár!
Cigánylányok, kocsmák, dínomdánomok,
három trojkám
borfolyó partján robog.
Három trojka - sár a sorsom, siralom,
három holló gubbaszt mindhárom bakon.
Milyen karaván ez, milyen hallali?
Tõbõl tépett fejeket visz, jó öreg.
Szemüket a holló csõre vájta ki,
gödrükön zöld lámpás lángja
szédeleg.
Minden lámpás zölden égõ bánatom!
Szép mesét szõj, lenge lányka, hallgatom,
hogyan lett a svábbogárból cinege,
sárkányháton hogy repült el messzire...
Múlj mulatva, én utolsó bánatom,
úgy mulass, merülj el, mint Oroszhonom!
Irigyled, fegyvertársam, képzelet
emelte váramat? Az ég felé
tör büszkén, bár bástyái fellegek,
s álmok tárháza - vagy könyveimé.
Lépj csak be, és meglátod, nálam a
hivalkodó fényûzést nem leled,
madaraim (a mennyek bánata!)
ódon melódiákat zengenek.
Váram, jaj, éppoly dús, mint dísztelen,
dús, mint a pitypang, s mint halál, rideg.
Nincs lenge lány, se rózsa-édenem,
nászágyamon hatszárnyú vad piheg.
Ne irigyelj! Minékünk nem terem
sem töviskoszorú itt, sem babér.
Csak faladon sorjázó sok szivem:
e fonnyadó hagymákból font füzér.
Zápor zúdul sehová, sehonnan,
herseg, mint zabáló sáskahad.
Mintha óra tiktakolna rajtam,
esõcsepp kopog - a pillanat,
s vernek lankadatlanul a cseppek,
sorsomtól mert így rendeltetett,
talán tölggyé terebélyesednek,
talán testeddé növekszenek.
Erdõ reszket átázott ruhában.
Mi voltunk mi, kedves? - verebek.
S nem tudom, e növényi homályban
öltelek-e vagy öleltelek?
Feláldoztam otthont és családot.
Cél ha ez - ne érjem el soha!
Mindegy, eb csahol rá, varjú károg,
kinek a vihar az otthona.
Zápor zúdul egyre sebesebben,
népek zászlótlan, vezértelen.
Törzsek rohamoznak minden cseppben,
és szóródnak széjjel jeltelen.
Hol vagyok? Ki vagyok én? Hová tart
utam, célja - fény vagy éjszaka?
Esõcseppek kavargó hadában
rám találsz-e, kedves, valaha?
Kardom tiszta. Ezrekkel a horda
támadhat rám - nem tántorodok.
Magam vagyok. Kardlapként suhogva
zápor ver, esõ zuhog, zuhog.
Szeptemberi leveleken
a harmat tejfehér.
Az ágakon ezüstösen
fénylik-ragyog a dér.
Emlékezz rám, Magdolna, ám
ne hidd, hogy van remény.
Bort látok viskód asztalán.
Nem támadtam fel én.
Csak árny vagyok. Ne jöjjenek
rajongó némberek.
Te se emelj rám serleget.
Ne örvendezzenek.
Árny vagyok én. Sok õsi arc
silány visszfénye csak.
Ajánljad hát fel sorsodat
a föld ifjainak.
A vigaszt szívükben leled.
Nem kell. Ne mondj imát.
Te az én kétségeimet
minek is osztanád.
Mért rettegted bíráimat?
Bennük volt félelem.
S érettem ne gyötörd magad,
nõvérem, kedvesem.
Életük korbács és robot,
s szûken mért élvezet.
Nem én - sunyi alázatuk,
mi megfeszíttetett.
Nõvérem! Ne zokogj, ne csüggj
fájó emlékemen.
Gúnyolnak - ne törõdj velük,
imádkozz csendesen.
De kínzó kétségeimet
ne gondold át soha.
Mesét, mesét kell költened
énrólam, Mária.
Madarak szállnak az ablakodra.
Árad a menny feketén a holdra.
Viskóiban a holdas világnak
gunnyasztanak éji emberárnyak.
A sötétben nem ismerheted meg
madárrajait az embereknek.
Csókolj meg! Én karomat kitárom
messzirõl...
Már bánom gyávaságom.
Kételyeim borát ittam egyre,
s belefáradtam a kételyekbe.
Révbe nem jut - út a férfi sorsa!
Zaporozsje!
Nem Jordán folyója!
Árulj el, ha árulás a vágyad,
csak siessél! Ez nem az a század!
Nem lesz most harminc ezüst a béred,
van már Júdás, önzetlen, temérdek.
Kakas szól a Golgothán. Siessél!
Szentség voltál, hát megszenteltessél...
Fehér este, fehér este,
fénykalász pereg.
Nem tücsök cirpel felettem,
csengettyû csereg.
Fehér este, fehér este,
birkabégetés.
S gyertyák soraként derengve
áll a kerités.
Miért susugnak a nyírfák
oly bánatosan?
Nékem súgják: végsõ órád
jõ hamarosan.
Jöjjön hát a végsõ óra,
én nem remegek.
S nem is készítek az útra
kardot, serleget.
Könyv, évfordulók - szivemben
nincs hiú remény.
Hófehér halotti ingem,
ím, felöltöm én.
Fehér este, fehér este,
fénykalász pereg.
És csengettyûként felettem
tücsökszó csereg.
Miért sír az uhu?
Mert nincs többé mennybolt,
mert tizenkét csillag
pislog csak az éjben.
Jár tizenkét csillag,
játszva azt játsszák:
egér ette, holló
csípte meg a holdat.
Az idõt a holló
messze röpítette,
sír-rí puszta tájon
az uhu magában.
Miért sír az uhu?
Csöpp e föld jajának,
mezõn csak egerek,
a csillagok láncszemek...
Amikor a hold hunyt,
és a nap olvadt,
s szellõs volt a szél is,
akár a pitypang,
amikor vörös ló
vágtatott az égen,
a kacagta huszonkét
nappali madár...
Hogy az uhu úgy sírt,
mert a madárrívás
vergõdõ virrasztás,
se több, se kevesebb.
Tíz esztendõt adjál még nekem,
tizet,
künn a sztyeppén,
nyeregben.
Tíz jó könyvet adjál még nekem,
s tollat,
ostorommá
az legyen.
Adj még ráadásul tíz nyakat,
tíz nyakat
meg tíz hideg vasat.
Elsõ nyakam levágod - kacagok,
ötödiket - még élve maradok,
esõvizet magamra locsolok.
Tizediket levágod -
meghalok.
Ne add nekem akkor az élet vizét,
se ellobogó nap erõs sugarát,
egy forrást csak,
szeptembert,
s ökle erejét
az örök napnak.
Semmi mást.
Halicson túl, hol elágazó
az út, egy vendégfogadó áll.
Az uraknak
vendégfogadó,
de a pórnépnek
csak korcsma.
Ételt-italt kap muszka és polyák,
s ha arra kószál,
a mosdatlan nomád,
mind, akit odavetett a sorsa.
Bükkfából faragott padok -
tartósak, tükrösre gyalulva -,
emelte ezt a fogadót
a kópé Sámuel zsidó.
Hol a furulyáját fújja,
hol meg fülesbagolyként huhog...
Hahotától harsog az ivó:
- Megpukkadok!
Rég nem járt már a
kópé zsidónál
Boján barátja,
a novgorodi dalia, Potok.
Hajlong a házigazda:
elébe tálal
görögdinnyét,
vodkát,
püspökfalatot.
S a nóta,
a nóta,
a nóta betölti vidáman
pattogva a füstös ivót,
vad iramában lópata dobog.
Elégedett a gazda:
pajesza felfénylik csigásan.
Zavarodott a gazda:
Potok, mint kisgyerek, zokog.
- A homokra épült Csernyigovban
a piactér gödrös, teli sárral,
könnyen orra bukhatsz a mocsokban,
s betörheted a homlokod.
A piacon,
vízkereszt
vigíliáján,
végeztek Bojánnal,
Bojánt lefejezték,
s engem tettek meg bakónak ott.
Összefutottak a göthös,
csontos pofájú fonóasszonyok,
taknyos, soványka kölykök
csücsültek vézna vállukon.
Ott állt elõttük
a vérpad, rámeredtek réveteg,
a könnyük hullt, záporozott,
s a hóhért káromolták, engemet.
S a város,
a város,
a város
polgárai csak fecserésztek,
hogy nem kell ám Boján az égnek,
a kénköves pokolra jut Boján.
Lesték a bárdot,
s rágcsálva a tányéricamagot,
találgatott
mind: balra hull a fej
vagy jobbra tán.
Aztán szétszéledeztek
mormolva Boján sorait -
mentek hajlongani ikonjaik
elõtt az ólmeleg szobákban.
Marina pedig,
akihez annyi verset írt Boján,
most is, mint minden éjszakán
Sztavrral feküdt le, a bojárral.
Én elloptam az õrök
elõl Bojánnak guszlicáját s gyûrûjét,
s - pokolba Csernyigovval!
már alig vártam a virradatot...
Pofa be, részeg bugrisok!
Oroszhonunkban a Dalnak vették fejét.
Boján
örökre
elhallgattatott.
Születik majd talán
új guszlár, bûvöl édes éneke,
de a merész, kötekedõ daloknak
beáldozott...
Azon az éjszakán
lázongani kezdett
Jaroszláv tizenhét ezrede.
Egy csöppet lázadoztak,
de reggelre mind meg-
hunyászkodott.
III
A februári üvegek
fénylettek a napon.
A lámpaoszlopnál hevert
didergõ angyalom.
Hazája-háza nincs neki.
Nem bírta már az ég.
Letörtek büszke szárnyai,
s idezuhant közénk.
Zajongott zagyván a világ,
hol szolganép sürög.
De nem kellett a líra, hát
kezében széttörött.
Szállt, míg szerette õt az ég,
a kékség vándorát.
Elõbb a lírát törte szét,
aztán saját magát.
A februári virradat
elkullogott vakon.
A lámpaoszlopnál maradt
haldokló angyalom.
Csak Isten, õ istenkedett:
"Élj, mindig van remény!"
De együttérzõ lelkeket
hol lelsz e föld szinén?
Jó-rosszról verseket az Úr
nem írt, nem értheti,
hogy aki égbõl földre hullt,
a mennyet megveti.
A hálók ablakán kihunyt
a halvány lámpafény.
Szunnyadt a rettegés, aludt
a bú. S aludtam én.
Egy angyal (furcsa figura)
elégve ott hevert
az utcán. És álmomban a
halálom megjelent.
Nem képzelgés! Már túl az éj felén...
Valóra vált! - te, én, e két magány.
gy rendeltetett! Itt vagy hát. De én -
csak kaparászom rablétem falán.
S az éjszaka! A paplan-sómezõ,
a lámpajég, éhes szemünk, alélt
ajkunk, a homlokfagy, s kín, égetõ,
hogy megkezdõdött és véget is ért.
A mûvész próbálgatta a
tollat, mint határõr a plombát,
mint röpülést a madarak!...
S én szóltam hozzád: hagyd a próbát,
nem kell "kifejteni az eszmét",
botorság "keresned magad",
s mivégre a "tökéletesség",
hagyd ott a bõsz tollnok-hadat!
A mûvész próbálgatta... mint
kisded sírást, bakó a bárdnak
élét, atléta izmait,
s revolvert a halálraszántak.
S én így szóltam hozzád: merészelj
nem "próbálgatni" - meglakolsz
elõbb-utóbb, ha fecserészel,
ha dicsõség után loholsz,
ha bálvány lesz a toll, s merengni
fogsz folyton a szabályokon...
Holott nem kell más semmi, semmi,
csak lélegezni szabadon.
Rajzok az asztalomon.
Légy-feszület falamon.
Pára.
Tejszinü holdsugarak
tengere. Fák, mohosak.
Lázas
illatot ont a virág.
Tó-kifutóra kacsák
gyûlnek.
Horga kivetve, fura
ó ladikon ki fia
görnyed?
Vadra az erdeje vár,
fészken ül égi madár,
rakva
mézzel a méhkasok is,
csak neki, csak neki nincs
vacka.
Senki se küldi el õt:
- Menj ne fecséld az idõt
többet!
Arra a hal sose jár,
reszket uszója, akár
könnycsepp.
Itt a falon csuda van:
óra a súlyaival
koccint.
Bámulom ezt a csudát
és ama senki fiát
ott kint.
Bûnös-e, szent a világ?
Ólban a lomha kocák -
szfinxek.
Szunnyadozó tehenek,
almot az éj meleget
hintett.
Alszik a borban a láz.
Holnapi harc a darázs
álma.
Fûbe a mag lepereg,
fordul a föld, fut az est
árnya.
Fészkébõl földre hullt a szárnyatlan madárfióka.
De lábra állt, csõrével csipegetve útnak indult.
Táplálta földi féreg. Torkába repült a szúnyog.
Erõsek lesznek csontjaid, madárka. Fölszállsz,
piciny, tollaska lélek, a magasba.
Honap: szerelmi viadal vár, morzsa-harcok,
hófúvás, nap verése - egyszóval az élet...
Júniusvég. Tücsöklovasság
topog a fûben. Halovány még a szamóca.
A földi éjben gombák fészkelõdnek.
Leveleket lapoz az ágak ujja.
A harmat holdasan ragyog. A békák
a pókokat ugatják mohapárnán...
S a légy? Surrogva száll, akár a labda.
Hová tart? Hol merészen a zenit felé,
hol meg hajszálrugóként visszapattan.
Min tépelõdik? Hogy - még fészke sincs?
Hogy - mindig egyedül van? Hogy - csak állva alszik?
Én sem tudom. De csitt, ti Földnek, Égnek
teremtményei... Ott valaki jõ...
Úgy láttam, könnycsepp bandukolt a fák közt.
De ki hullatta el? Az erdõbe ki küldte?
Mint meztelen nõ, csupaszon ment és mezitláb.
S úgy fénylett, mint a szem. De hova párolgott az arc?
Borzadva görnyedett a teste - itt a vég.
Valaki elejtette õt, de õ maga
könnyet hogy ejt? Hisz nincsen néki másik
könnycseppje, hogy az ösvényre peregjen!...
Mire nyomába értem, eltûnt. Én pedig
fejem csóválva ballagtam tovább:
miért a tûzõ napra ment? hiszen a nap halál.
Elhalt a másvilági kardal,
elhallgattak a madarak.
A varjak és a verebek
elszálltak és elszenderültek.
Hatalmas égi csillagok
fénylettek át a lucfenyõkön.
Mint furcsa karácsonyfadíszek,
függeszkedtek az ágakon.
S az erdõ kis csillagai,
szállongó szentjánosbogárkák,
úgy pislogtak, mint õrtüzek
egy kitalált birodalomban,
ahol
a sötétségben számlapokként
foszforeszkáltak a bagoly
kocsikeréknagy szemei,
ahol
a hernyók ágról-ágra, mint
legenda, terjedtek a fákon,
ahol
szilárd talapzaton magaslott
a fák oszlopsora, ezüstbõl
kiöntött szoboralakok,
ahol
a lepke két fehérke szárnyát
pengette hószín hárfaként,
ahol
a bogyók csillagrendszerében
percenként fejlõdtek ki az
élet serény molekulái,
ahol
a gombák, e fehérkövû
templomok
ezüsttel-arannyal
borított kupolákkal álltak,
ahol
a parányi hangya-barátok
olyan fegyelmezett sorokban
vonultak esteli imára,
ahol
a hangyzsolozsmát kacagta
egy gyufaszálsovány tücsök,
csak éppen vékony volt a hangja,
s bizony
csöppet sem dallamos.
Lepihenhet a bolyban a hangyacsalád.
Elenyészik az ekhó.
Csalogány dala lakja e sok kupolát?
Vagy a póri kakukkszó?
Milyen ó muzsikus siratódala száll
a szunyog-fuvolákról?
Nem öl álomi rém, ha tetõdre kiáll
a cicád s lenyivákol.
Idehallik a darvak, e guszla-szavú
madarak sürü krú-ja,
e nem emberi kórus olyan szomorú,
s olyan édes a búja.
Sietõs soraink - temetõi világ,
csupa dics, csupa tüske.
Haloványul-elalszik a versben a láng,
a betûk csak az üszke.
Soraink - csupa csörte, kakasviadal,
de se kéje, se tétje.
Csak ahogy denevér fura szárnya kavar
szeleket bagoly-éjbe.
Kalapács is alig töri szét a diót,
de belül hol a magja?
Megesik, hogy a májusi büszke hahót
csak a tél hava hallja.
A vizekre zizegve hajolgat a nád.
A halak grimaszolnak...
Körözöl, kicsi pók, buborékba bezárt,
szabadulsz-e maholnap?
Az olajszinü égbe a nap lebukott.
Csak a nyír susog egyre...
De te félsz, ugye? Nem, a szivem se dobog,
menedék ez az este.
A dombokon lámpák gyúlnak... Az udvaron levegõzöm,
fölöttem meggyszínû ózon.
Augusztus tizenhetedike, nulla óra, hét perc, hét
másodperc... Vendégeket várok. Az égbõl. De nem jönnek.
(Megadott tájékozódási pontok: tetõm csücske, lámpám,
ablakom.)
A hold emberfénye (álca, délibáb) a dombokba szúrta
kardjai karmait.
Hajam foszforeszkál az éjben. Jobbomban mérlegserpenyõ
(idõ: idõ!). Ki ne löttyintsem a pohárköszöntõt!
Nincs magány: kettesben vagyunk a Holddal. Én most az
egynél kevesebb vagyok. Õk pedig (a Földet ismerjük!)
a Holdban sincsenek.
Ó, felhõk, két metafora-sárkány! (Hét szárnyam van
magamnak is!)
A fák mind karmosok - de nem sasok: a virágok
turbánosak,-
de egy se prófétál sokat: a fû tövén tücsökvihánc, - lánc
csörren, ám nem óralánc. S a tájon csak kettõ az eb, az
egyik otthona Nyugat, a másiké Kelet, egyik visong:
"Aj-ja-jaj!", másik busong: "Baj-baj-baj!"
Úgy látszik, fél tõlem a Hold.
Ne félj! Istenség nem vagyok, sem ki az Istenrõl gagyog...
Éjszaka mégis (bár nem koldusasszony - Mnyisek Marina
inkább hercegkisasszony Tarakanova, börtönbe zárt
Második Anna (ki cárnõ, s cárnõ volt az anyja!) - fél tõlem
a Hold.
Lámpák gyúltak... Tévedtem: egyetlen lámpa gyúlt ki
- nálam.
Hallom a csillagcsörgést - seregeim tengerhabja, a Nagy
Medve száll most hadba, varangyvilág vad vezére, ívet
rajzol görbe kardja valamennyi égre. Jönnek vendégeim
- nem jönnek, most - vagy most sem, a kard kivonva!
Hová legyek a szavaimmal? Hová legyek a szemeimmel?
Hová legyek ennenmagammal? Pulzosomon skrupulózus
karperec! Várok, mint Giordano. Búcsút vesz most érverés
és remegés: éjjel minden egyforma kéjjel verekszik és reszket
is (éjjel, nem nappal!... Ne félj! Te - Te vagy (félre az
indulattal!), én meg - nyelv nyélbe ütve!... Nyilván!
Élek-e? Félek-e? Ne vedd fejét a szentjánosbogárnak!
...Az ösvényen kövek hevernek, akár héjukba
zárt tojások.
Oly jó volt: asztalom üres.
Nem írok. Senki sem keres.
Szobám a csönd megülte.
Azt hittem: nem kell az ima.
Ám ekkor ablakomon a
Fehér Galamb repült be.
Légy-nem-kavarta félhomály.
Csillag szilánkol, szerteszáll.
Csak szentjánosbogárka-
villanytücsök! De nyitva volt
az ablak - behatolhatott!..
S Õ besuhant szobámba.
Nem Ararátról olajág-
hozó, olimposzi sasát
hozzám Zeusz se küldte,
nem angyal, poklokból jövõ,
nem postás... Nem elõkelõ
éttermek drága sültje.
Ismertem Õt. Vörös szemét
Álmomban rám mereszti rég,
karmai - farkaskörmök.
A tintatartómba hajolt,
kacsingatott és grimaszolt...
Én tudtam - Õ a Küldött.
Tudtam, ki Õ. No, rajta hát!
Minek idõzni, ha lejárt
idõm? Eb, aki bánja!
Nem esdeklek - "Jaj, Istenem!",
sebészkedjék csak lelkemen
kirurgusok királya.
Sûrû sötétség. Rezeda-
illat! S Õ csõr-szikével a
bordáim szétnyitotta.
Én csak feküdtem. Elhagyott
erõm. Többé már nem tudok
felugrani sikoltva.
S õ szétbogozta szívemet,
kivette élõ lelkemet,
s én szóltam hozzá: "Jól van,
ha kell a lelkem, fogja már,
Ön hószín mennyei madár,
én emberfia voltam.
Lélek? Minek is az nekem?
Elsüllyedt már a reggelem
a kerti rõt avarban..."
S Õ (Gamajun!) a lelkemet
elvitte, bár még remegett.
S én egyedül maradtam.
Így lelt a mindennapi nap.
Nem olvasták soraimat.
Mint akire dolog vár:
loholtam, préselt a tömeg,
s éreztem, testek közt csak egy
testforma test vagyok már.
Keringek, föld a nap körül,
magam s magamnak tükörül.
Kospata és toportyán-
fogak. Magamnak bégetek,
s vonítok sziklás táj felett:
magamban - minden órán.
KRISTÁLYA VÁGYNAK ÉS REMÉNYNEK
Kristálya vágynak és reménynek,
száz hófúvás, száz holdgaras!
Maradjak, menjek, sose kértek,
én hajszoltam magányomat.
Állok mélység felett. Az égen
két griff száll. Kékség tengere.
Ó, hullámok, csipkés enyészet! -
nincs rátok szó és nincs zene.
Kristálya kínnak, feledésnek,
kongó, komor harang-imák!
Hol hold derengi e vidéket,
hol nap forralja, mint a vágy.
Itt állok. S nem lépek a mélybe.
De serlegem Rád emelem.
Iszom bronzát a bornak, és e
bronz fénye boldog énekem.
Dalolok. S nem a keserûség
kottázhatatlan énekét.
Túlérett felhõ hozza hûsét,
frissítõ záport küld az ég.
Itt állok. Poklaim ledõltek,
nem vesznek rajtam már erõt.
Kristálya légnek és idõnek,
ó, vágy- és létezés-erõd!
Utolsó egyetemi évem mindkét szemeszterét Leningrádban töltöttem. Szekszárd és az akkor még szintén kisvárosias Szeged után egy idegen nagyvárosba csöppentem, de különös módon itt sohasem éreztem azt az idegenkedõ szorongást, amely Budapesten ma is mindig elfog, amint kilépek a Nyugati pályaudvar elõtti térre. Leningrádban talán azért éreztem mindjárt otthon magam, mert Pétervár-Leningrád emberibb léptékû város: ott nem dölyfösködik annyi irdatlan századvégi bérpalota (hiszen sokáig nem is volt szabad a Téli Palotánál magasabb házakat emelni), a forgalmas, zajos sugárutakról néhány perc alatt el lehet jutni a legközelebbi csöndes, meghitt parkig, s a keskeny csatornák mentén sétálgatva is gyakran úgy érezhettem magam, mintha otthon, a Séd partján ballagtam volna...
Puskin, Dosztojevszkij, Blok Pétervárját könyvekbõl már ismertem; Mandelstam Leningrádjával akkor (1971-72-ben) találkoztam elõször - s már nemcsak a frissen megismert versekben, hanem a valóságban is. A korai téli szürkületek ködön átszivárgó halvány lámpafénye és a fehér éjszakák kísérteties éjféli derengése ma is felsugárzik bennem, ha Mandelstamot olvasok...
Viktor Szosznora költészetével két évvel
késõbb, még a csodálatos város iránti
honvágytól gyötörve ismerkedtem meg - egyik leningrádi
barátom ajándékozott meg a költõ Aiszt
(Gólya) címû kötetével, amelybõl
én tüstént le is fordítottam néhány
verset. (Nem tudtam, hogy ezzel én lettem Szosznora elsõ
és még évekig egyetlen magyar fordítója.)
A leningrádi költõ verseiben eleinte a szeretett város
hangulati képei kaptak meg: a téli alkonyat haván
sántikáló öreg varjú groteszk és
ismerõs képe, a Leningrád körüli erdõk,
tavak hideg lehelete, az elvágyódás és honvágy
egymást váltó-kiegészítõ szomorúsága:
Hazádban emlékezzél majd reám,
honnan melegebb tájra szálltak a
madarak, s a torony csücskérõl az
aranyozott angyal is délre vágyik.
...................................................
Könnyeidben emlékezzél reám,
ahol bilincs-fehér az éjszaka
s esténként kék mundérba öltözött
paloták õrzik a lépteidet.
(Levél)
Blok és Mandelstam világa volt ez, de az elõdöknél
fanyarabb hangvétellel, groteszk képekkel megjelenítve,
Hlebnyikovra emlékeztetõ nyelvfacsarásokkal, szinte
vagy egészen lefordíthatatlan szójátékokkal,
alliterációkkal fûszerezve.
Póksuhancok - huligánok -
belekötnek a legyekbe,
öklét rázza - nézd a mákot! -
virágokkal verekedne.
És az almák barrikádja -
reszkess'
uborka-brigád! -
készen állt a vad csatára.
Bab dobolta: rajta hát!
(Ha nincs hold az égen)
Késõbb tudtam meg, hogy az Aiszt az 1936-ban született Viktor Szosznora negyedik kötete (az elõzõek: Janvarszkij liveny [Januári zápor], Triptyih [Triptichon], Vszadnyiki [Lovasok], s a hozzám legközelebb kerülõ, óorosz tematikájú Boján-verseket is késõbb ismertem meg: elõször az 1977-es válogatott kötetbõl (Sztyihotvorenyija [Versek]), majd a teljesen e témakörre épülõ korábbi könyvbõl, a Vszadnyiki-ból, melyet már a költõ maga juttatott el hozzám.
Szosznora lírai hõse és sokhelyütt hasonmása Boján, a legendás dalnok, akire az Igor-ének szerzõje ugyanolyan megtagadó elismeréssel hivatkozik, mint Anonymus a "hazug" jokulátorokra. Szosznora az õ élettörténetét találja ki, az õ elveszett dalait írja meg (akárcsak Weöres Sándor Psyché verseit), s nemcsak hallatlan stílusérzékrõl tesz tanúságot (nem véletlen, hogy könyvéhez D. Lihacsov, az óorosz irodalom tudós kutatója írt elõszót), hanem egyúttal olyan maszkot is talált, amely tökéletesen az arcára simult - a mi líránkban Ady kurucverseiben találkozunk ilyen meggyõzõen teljes azonosulással.
Szosznora Bojánja, mint "történeti" személyiség,
a nép énekese, bár toronyként magasodik környezete
fölé; a bojárok ellensége és rendíthetetlen
ostorozója, akit szókimondása örökké
bajba sodor s végül a vérpadra juttat - legjobb barátját
kényszerítik rá, hogy lefejezze (Boján halála);
méltó társat sem a szerelemben, sem a barátságban
nem talál; otthon helyett ideiglenes menedékre is csak a
kocsmákban lelhet - villoni sors és a modern ember életérzése
ötvözõdik alakjában. A róla szóló
verseknél is jelentõsebbek a nevében írott
énekek (Zápor zúdul, Elsõ ima Magdolnához,
Égj le, napvilágú fáklyám stb.),
melyekben már szétválaszthatatlan a legendás
dalnok és a mai költõ személyisége. A
Boján-énekek az óorosz motívumokat a népköltészet
(és Jeszenyin) hangján szólaltatják meg:
Égj le, napvilágú fáklyám, égj le már!
Voltakat s a holtakat siratni kár!
Cigánylányok, kocsmák, dínomdánomok
három trojkám
borfolyó partján robog.
(Égj le, napvilágú fáklyám)
Viktor Szosznora nemcsak merített az óorosz irodalom (Igor-ének, Zadonscsina, Rege Kityezs városáról) gazdagságából, hanem új értelmezést is adott egyes legendáknak (Rege Kityezs városáról), illetve - Majkov és Zabolockij példáját követve - modern nyelvre is átköltötte a leghíresebb középkori eposzt, az Igor-ének-et. Lihacsov akadémikus Szosznora Kijevi Oroszország-képérõl szólva kiemeli, hogy abban már nyoma sincs a múlt században elterjedt idealizálásnak: kegyetlen és igazságtalanságokkal terhes világ ez, a Honvédõ Háború keserû emlékei hagytak nyomot rajta. (Szosznora hatévesen élte át a leningrádi blokád 41-42-es telét, majd a németek által megszállt Kubanyba került, ahol a szeme láttára végezték ki a nagybátyja által vezetett partizánosztag tagjait.)
A válogatott versekkel egy évben megjelent Krisztall
(Kristály) címû kötet, majd az 1982-ben kiadott
Peszny lunnaja (Holdas ének) a negyvenes éveinek derekára
érõ költõ letisztulásáról
tanúskodik. A groteszk látásmód immár
érett bölcsességgel párosul, a világra
szegezett tekintet csúfondáros szigorát a lemondás
és az öregedõ férfi szomorúsága
enyhíti:
Így telt el a mindennapi nap.
Nem olvasták soraimat.
Mint akire dolog vár:
loholtam, préselt a tömeg,
s éreztem, testek közt csak egy
testforma test vagyok már.
(Edgar Poe olvasása közben.)
Viktor Szosznora költészete nem harsogva zajló szibériai folyó, mint nemzedéktársai közül Voznyeszenszkijé vagy Jevtusenkóé; búvópatak inkább, amely az orosz költészet legtisztább forrásainak vizét viszi tovább, megõrizve tisztának és életadónak. A pétervár-leningrádi líra legjobb hagyományait folytatja, hozzáadva a maga fanyar-groteszk látásmódját - nem véletlen, hogy népszerûsége Leningrádban a legnagyobb.
Én úgy érzem, hogy Szosznora költészete a mai magyar líra sok törekvésével is rokonítható: szerepversei Weöres Sándor, életérzése hol Pilinszky, hol Nagy László, nyelvi játékai és képisége Bella István felé mutatnak, s így a magyar olvasó ismerõs világra lel a leningrádi költõ mûveiben.
Hadd tegyem hozzá: az a tíz év, melynek során
vissza-visszatértem Szosznora olvasásához és
fordításához, számomra sem volt tanulságok
nélküli, hatását saját verseimen is érzem.
Baka István
Baka István home page | Kiállítások |